(01. liliom)
Nem a nyelv, nem a hit, de még csak nem is az adminisztráció
tart egyben egy társadalmat. Ahogy nincs társadalom, amelyben ne ütköznének
érdekek, ugyanúgy nem létezik társadalmi béke közös érdek nélkül. A legfőbb
közös érdek pedig maga a társadalmi béke. Aminek természetesen ára van. Az
egyik ára például pont az, hogy ezt az árat kivétel nélkül mindenki fizeti.
Egyedül Robinsonnak nincs szüksége konszenzusra. Robinsonnak és Pénteknek már
igen. Ahol önös érdekből sikerül megfosztani e konszenzustól a társadalmat –
mi, a jók, és ők, az aljasok –, ott előbb-utóbb mindkét fél fanatizálódik. Ott
előbb-utóbb a lelkekbe félelem, s az agyakba cenzor ül. A társadalmi béke
totális hiányát pedig úgy hívják: polgárháború.
Ahol az „aki nincs velünk, az ellenünk” elve érvényesül, ott
semmi nem lehet közös a másikkal, és mindennek, még egy szál virágnak is
önmagán túli jelentése lesz. Ha sikerül végképp Jókra és Rosszakra osztanunk
egy társadalmat, ahol nálunk, jóknál csakis liliomot illik, akkor előbb-utóbb szégyenkezve,
a pincében, műfénynél fogjuk nevelgetni kedvenc virágunkat, legyen az bármi,
ami a liliomtól egy picit is különbözik.
Ahol csak Mi meg Ők van, ott szinte mindegy, hogy milyen
szabadságot biztosít a törvény. Ahol Velük még egy kókadó virág sem lehet
közös, ott előbb-utóbb meghasonlunk mindannyian. Megkockáztatom, aki elfogadja
azt az egyre vehemensebb állítást, hogy ma Magyarországon kizárólag két dolog
közül választhat, de jól vigyázzon, melyiket választja, mert a másik maga a
gonosz, az mindegy, végül melyiket választja, melyiket tekinti szépnek,
igaznak, jónak. Az nem csak az ország, hanem a saját lelki halálos ítéletét
írja alá.
(02. telekspekuláció)
Színész vagyok, földönfutó szabad ember, aki hol haraggal,
hol részrehajlással, a maga bőrét is kockáztatva mondja véleményét a világról.
Ez a mondás hivatás, a hivatás meg felelősséggel jár. Minden este öt-hatszáz
ember személyesen ellenőrzi az adóforintjait – ez is felelősség. De sokkal
inkább az, amit közlünk, amit képviselünk. Akkor is, amikor éppen kiröhögjük az
életünket, akkor is, amikor beismerjük a kacajok mögötti szorongásainkat.
Tegnap épp Garassal ültem órákat – és röhögtünk. Azon, hogy mi, ősmasszívumok
már csak így bírunk ki mindent. Hiszen ebben telt az életünk: hogy már csak ezt
kell kibírnunk. És jött, jön egy újabb „már csak ezt”. Ha mindet kibírjuk,
örökéletűek leszünk. És közben nevetünk a mai, mindent tudó, nagyképű
harmincasokon, meg azon, amivé az országot tették. De szerintem ez nem mehet
így a végtelenségig. Jönnie kell egy nemzedéknek, amelyiket már nem lehet
tovább hülyeségekkel és ígéretekkel etetni, akik kihányják a nadrágszíj
behúzásáról szóló örökletes mondatokat – vagy elmennek innen kiereszteni a
nadrágszíjat és akkor majd nézhetünk. Mintha kimaradnánk a saját történeteinkből.
Pedig a mi életünk kis projekt, nem kerülne túl sokba. Az építészet a jó
párhuzam arra, ami történik. Valamelyik nap álltam a pesti oldalon a
Nobel-díjasokról elnevezett gazos telken, ráláttam a Nemzeti Színház, a MÜPA
meg a Lágymányosi híd elkeserítő hármasára, és az jutott eszembe, hogy nálunk
is sokminden épül, csak épp nem szépül. Paulo Viriglio azt írja, hogy minden,
ami nem a jövőnek épül, az egyszerű telekspekuláció. Hát én ezt érzem a mai
hazai kultúrában. Az idő gyarmatosítása folyik, mi meg lassan mindannyian
szellemi és fizikai telekspekuláció áldozataivá válunk. 2010-ben ott tartunk,
ami már 80-ban is kevés lett volna.
(03. fent olvas)
Válaszként akkor engedj meg egy történetet. X. Y. barátomról
van szó, aki egyébként negyven valahány évesen hirtelen elkezdett egyetemre
járni, magyar-népművelés szakos Pécsett. Együtt sétáltunk az utcán, és én
panaszkodtam neki, hogy ez a mai ifjúság milyen borzalmasan távol áll a
szellemitől, hogy amikor én voltam fiatal, akkor azért voltunk egy páran, akik
olvastunk, zenét szereztünk, képeket festettünk, egyszóval gondolkodtunk és
megszállottan kerestünk valamit, ami összekapcsolt bennünket, és hogy ez
mennyire kiveszett. Miska erre azt mondta, hogy szerinte tévedek, mert azok az
emberek, akikre én gondolok, számra megvannak ma is, csak nem látszanak. És
mutogatván fölfelé az ablakokra, akkor, azon a pécsi estén, megkérdezte: honnan
tudod, hogy nem ül ott fönn egy? Csak nem akar veled, egy úgynevezett íróval
találkozni. Más dolga van. Nem bírja elviselni ezt a világot, és valamilyen
módon próbálgat egy másikat. Talán létrehozni. Talán csak szomorú, ezért nem ér
rá. És ebből a szomorúságból majd lesz valami. Egy újabb rés, hogy a
tűrhetetlenből ki lehessen látni a tűrhetőre. Vagy, mondta Miska, ő, ott,
egymagában, épp téged olvas. Nagyon mélyen hatott rám, amit mondott, hisz ez
arról szólt, hogy talán csak rossz szögből nézünk. Hogy talán létezik egy másik
szög, amelyből rálátunk arra, amit annyira óhajtunk valamennyien, elégedetlenek
és nekikeseredettek, az egyetlen embert, aki olvas minket, ott, az ablakok
mögött. Vagy csak azt az ablakot.
Mert már egyetlen egy: elég.
(04.) (Homo sapiens)
Meztelenül jöttél a Neandervölgyből, szőröstestű
asszonyaiddal,
de immár szmokingod tökéletes, asszonyaid keble marcipán.
Bölényeidet leigáztad kőbaltád kivirult az üvegházakban
virágja
Taylor-System, parlament.
Börzéseid de szépen hegedülnek,
Homo sapiens homo sapiens!
Meztelenül jöttünk a Neandervölgyből s lám milyen nagy fiúk
vagyunk:
Csápjainkat titkárok serege tartja tisztán, esténként
lakkcipőben járunk.
S lángoló falloszaink előtt a Föld asszonyai térdrehullnak.
Én homo sapiens vagyok te homo sapiens vagy ő homo sapiens.
Koldusok aszott beleiben meggyulladt a száraz kenyérhaj,
börzések szívszaggatóan hegedülnek:
Homo sapiens a szemétdombon!
Homo sapiens a safe előtt a safe előtt!
(05. lenullázódás)
A Kádár-korszak utolsó éveire, (…) legalábbis innen,
2013-ból nézve, mintha valami csendes egyensúlyi állapot lett volna /jellemző/
a magyar társadalomban: beletörődésen alapuló, de már-már élhető, és szinte
mindenkinek elfogadható. Fényévekre az ideális társadalomtól, de mégis: némi
szabadság, kis híján egyenlőség, sőt, egy kevés testvériség is. Az utcán még
alig aludt valaki, éhezés, munkanélküliség szinte nem volt. A diktatúrát az
ember a fejében cipelte óvatosság és némi szorongás formájában, és ha kicsit is
vigyázott magára, ritkán botlott bele. Értelmiségivé válni pedig fontos és jó
célnak tűnhetett egy fiatal számára. Értelmiségi fölény persze akkor sem létezett,
viszont volt helyette erkölcsi-szellemi tőke.
Van két félhomályos emlékképem erről a tőkéről. A hetvenes
évek vége felé, tizenéves koromban olvastam először Élet és Irodalmat. Az
unalom és a tisztelet keverékével. Úgy rémlik, mintha mindig szürke és felhős
november vagy február volna, amikor kinyitom a lapot, és mintha egyfolytában
arról vitatkoznának benne, hogy Magyarország Kelet-Közép-Európában, vagy pedig
Közép-Kelet-Európában fekszik-e, és ennek a végeérhetetlen vitának a kapcsán
emlegetnének történelmet, Marxot, Lukács Györgyöt, egzisztáló szocializmust,
Kornai Jánost, sőt, Bibó Istvánt. Fáradtan, unottan, de mindentudóan.
Pontosság, tudományos megalapozottság, a túlzások kerülése, önreflexió,
kesernyés irónia, jó, magyaros pesszimizmus. Mégis mintha lett volna egy közös
minimum, mintha abban mindenki megegyezett volna, hogy iszonyú dolgok történtek
itt velünk a huszadik században, ezt mindannyian tudjuk, nem felejtjük, tudjuk
a saját hibáinkat, bűneinket is, de egy biztos: velünk még egyszer nem fog
senki kiszúrni! Nekem ezt sugallta a magyar értelmiség akkori hangulatáról az
Élet és Irodalom. Nem túl vidám ez a kép, de az, hogy akkoriban több tízezer
előfizetője volt a lapnak, jelzi, hogy létezett egy erős és egységes magyar
értelmiség. Mi, értelmiségiek – mondhatta és mondta is teljes joggal a körzeti
orvosunk, az összes magyartanárom és a kerületi IKV főmérnöke, mert péntek
reggel mindannyiukhoz megérkezett az ÉS, amit aztán a hétvégén el is olvastak
(a sorok között is).
(…)
Talán ennek a tiszteletnek, ennek az erős (vagy viszonylag
erős) magyar értelmiségnek is köszönhető az a pozitív szerep, amit Magyarország
és mi, magyarok betöltöttünk később a rendszerváltásban. Lengyelországgal - és
a lengyelekkel - együtt példát tudtunk mutatni, a változások élére tudtunk
állni. És nemcsak azzal, hogy itthon szépen, vér nélkül leváltottuk a magunk
diktatúráját (ez volt a minimum, gond nélkül abszolváltuk), hanem több ország
sorsába, sőt, az európai történelembe is pozitívan tudtunk beleszólni. Mert mi
voltunk Horn Gyula stábja, mi bontottuk le a vasfüggönyt, mi indítottuk el a
német egyesítést, és mi voltunk Tőkés László református gyülekezete is, akik
Temesvárról az első rést ütötték a Ceucescu-rendszeren. Ezek bizony mind mi
voltunk, magyarok, 1989-ben. Az utolsó olyan alkalom volt ez, amikor a
magyarság nagyobb feladatot vállalt magára, mint amekkora elvárható lett volna
tőle. És nemcsak vállalta, hanem végre is hajtotta. Hajtottuk. És ez a mi
rosszkedvű, pesszimista, unalmas értelmiségünk vezetésével történt.
És aztán eltelt huszonnégy év, és jött az értelmiségi
„fölény" mosolya és mindaz, amire Mészöly Miklós 1987-ben szelíden
figyelmeztetett, vagyis hogy az értelmiség bizony két részre szakadhat: „a
kizárólag"felzárkózni" törekvő sznobságra" meg „az egyetemessé
nem érlelt hangvételre és látókörre". Egy cinikusan mosolygó fölényesre és
egy fogcsikorgató frusztráltra. És így is történt. Ebben vagyunk benne
huszonhárom éve. Közben elveszett az értelmiség erkölcsi és szellemi tőkéje, de
megérkezett az utcán alvás, az éhezés, a kilátástalanság, a kivándorlás. Na meg
a kidobóemberek: bajod van, testvérem? megbeszélhetjük!
De rajtuk kívül senki más nem akar itt megbeszélni semmit.
(06. apróhirdetés)
Kerestetik
egy nő, aki eltart,
amíg én verseket írok.
Egy nő,
akinek nincsenek káros szenvedélyei,
vagyis
nem politizál,
nem káromkodik,
és nem jár haza részegen.
Mert ez zavarna a versírásban.
A versírásban, amely
mint tudjuk, egyre jobban
hasonlít a horgoláshoz:
szemrontó,
roszul lehet élni belőle,
ám ezzel szemben lassanként
teljesen fölösleges is –
Egyszóval
kerestetik.
(07. államaikat is
így)
A magam részéről nem ismerek nagyobb bajt, mintha nem tudom,
mi történik. Nem múlik el nap, hogy valakit valamibe fogni ne lássak, és első
lépésénél azt kellene mondanom, nem azt fogja elérni, amit kíván. Kis napi
dolgokban ilyesmi többnyire bosszúság. De hivatásukat is így választják,
házasságukat is így kötik, államaikat is így építik, és világszemléletüket is
így gondolják. Nem tudják, milyen eseményre mi következik, vagyis nem tudják,
mi történik. Feltételeznek valahol valamit, ahol vagy nincs semmi, vagy egészen
más van. A világ egyszersmindenkori rendben épült, és ki van zárva, hogy az
állam a kormányzati eszközök ismerete nélkül fennmaradjon. Egy ideig bőszülten
öldököl, aztán összeroskad. Ki van zárva, hogy a házasság szerelem nélkül
sikerülhessen. Egy ideig gyűlölködés, aztán közöny, és vége. A házasságok ötven
százalékban hiúságból köttetnek, negyven százalék érdek, tíz százalékban
szexus. A szexus nem szerelem. Magától értetődik, hogy az alattvalók
elnyomására épített állam összeroskad, és a házasság, amelyet a hiúság, vagy az
érdek kötött, boldogtalan. A világ rendje hűséges. Mindig ugyanaz, mindig
megtalálható, mindenki számára hozzáférhető és megbízható. Ami történik, mindig
igaz. Nincsen szükség arra, hogy megtudjam, mi lesz holnap. Ha tudom, mi van
ma, mindent tudok. Baader azt mondja, hogy az ember morálját a fizikára kell
építeni. A fizikai rend hűséges. Ha valaki hiúságból köt házasságot, és
boldogságot vár, nem tudja, mi történik. A művész, aki a hírt választja és nem
a művet, nem tudja, mi történik. A hibát esetleg észreveszik, esetleg nem.
Talán már késő. A házaspár megjelenése tényleg hatásos, de mit kell érte
fizetni. A művész híre megvan, csak mit ér. Az állam hatalma tényleg impozáns,
csak a börtönök vannak tele.
(08. kétszerhalott)
Az életnek nincs
értelme, érveltem magamban. Születik és meghal az ember, a közbülső történések
pedig semmilyen logikus szálra nem fűzhetők fel. La Chére-nek, egy francia
katonának a története járt éppen az eszemben. 1562-ben Jean Ribaut, aki az
egyik legelső gyarmatosító expedíciót vezette az Újvilágba, néhány emberét hátrahagyta Port Royalban
(Hilton Read közelében, a mai Dél-Karolina államban). Albert de Pierrát nevezte
ki parancsnokuknak, akiről hamarosan kiderült, hogy őrült: állati rettegésben
tartotta az embereket erőszakos módszereivel. „Saját kezével akasztott fel egy
dobost, aki magára vonta a haragját - írja Francis Parkman múlt századi amerikai
történetíró -, egy katonát, La Chére-t pedig
egy kopár szigetre száműzetett, az
erődítménytől mintegy tízmérföldnyire, ahol az menthetetlenül éhhalálra volt
ítélve.” Végül fellázadtak ellene, és megölték, a félholt La Chére-t pedig
megmentették, és visszahozták a szárazföldre. Azt gondolná az ember, hogy La
Chére most már biztonságban volt - hogy miután túlélte az embertelen büntetést,
egy időre mentesül a további megpróbáltatások alól. Ám ennél bonyolultabb az
élet. Nincs törvény, mely gátat szabna a balszerencsének, nincs kivételezés -
minden percben tiszta lappal indulunk, ugyanúgy kitéve a sors övön aluli
ütéseinek, mint a megelőző percben. A településen egyre rosszabbul mentek a
dolgok, látni való volt, hogy a kísérlet meghiúsult. Az emberek sehogy se
tudtak megbirkózni a vadonnal, az éhséggel; úrrá lett rajtuk a honvágy.
Kezdetleges szerszámaikkal, utolsó erejüket megfeszítve hajót fabrikáltak, „Robinson
Crusoe-hoz méltót”, hogy
hazatérhessenek vele Franciaországba. Az Atlanti-óceánon érte őket a következő
csapás: megállt a szél, élelmük és vizük pedig kifogyott. Megették a cipőjüket,
a bőrmellényeiket, volt, aki kétségbeesésében tengervizet ivott, többen
meghaltak. Szinte elkerülhetetlenül következett a lealacsonyodás: az alászállás
a kannibalizmusba. „Sorsot vetettek - írja Parkman -, és a sors La Chére-t
jelölte ki, ezt a szerencsétlen flótást, akit Albert annak idején éhhalálra
ítélt a kopár szigeten. Megölték, vadállati mohósággal feldarabolták, és
szétosztották egymás között a húsát. A szörnyű lakoma jóvoltából kitartottak
valahogy, míg a szárazföld feltűnt a láthatáron, majd, így mondják, a
boldogságtól megzavarodott elméjük, és elvesztették az uralmat a hajó felett,
amit egy áramlat ismét mélyen besodort az óceánba. Egy kisebb angol hadihajó lecsapott
rájuk, és fogságba estek; az angolok a gyengébbeket kitették egy szigetre, a
többieket pedig elhurcoIták, mint hadizsákmányt, Erzsébet királynő színe elé.”
La Chére csak példa. Amilyen
gunyorosak a sorsok bírnak lenni, az övé még nem is olyan különleges, talán enyhébb is az átlagnál. Ő legalább egyenesen
haladt előre az útján, ami önmagában
elég szokatlan, valóságos áldás. Általában hajlamosak az életek, mint hajók a
háborgó tengeren, ide-oda dobálódni, ütődni, sodródni állandó célszerűtlen
irányváltoztatások közepette. Elindul valamerre az ember, félúton megtorpan hirtelen, fordul erre-arra, majd
tovasodródik. Nem tudjuk, merre megyünk - elkerülhetetlen hát, hogy egészen
máshol kössünk ki a végén, mint amerre elindultunk.
(09. átlavírozók)
- Ön azt mondta,
hogy Tamás kereső ember volt. Kit értünk kereső emberen?
- Akit intenzíven érdekel, hogy mit keres itt. Kevés ismeretem van
Tamásról, hiszen csak néhányszor beszélgettünk, de szerintem ilyen ember volt.
Azért szerettem már kölyökként is, mert az volt az egész habitusában, hogy van
igazság, még ha torz módon jelenik is meg. De van, és kimondható. Azt hiszem,
Isten világa ilyen összetett. Ez a mi problémánk, hogy nem látunk át a falakon.
Ezért tétova a reménység is bennünk. Szeretnénk bizonyosságot, de nincs
bizonyosság. Mert ha bizonyosság volna, nem lenne döntés. Ami a legfontosabb,
az a megismert igazsághoz való hűség, és aki az igazságot keresi, nincs miért
aggódnia. Aki nem adja fel az igazságra való vágyakozást, annak van esélye,
hogy emberként kiteljesedjen. Azt hiszem, Tamásból végül el is tűnt az
aggodalom. Csak azok mennek így haza, akik olyasvalakivel találkoznak ott, akit
ismernek.
- Ezek szerint
Tamás is meglelhetett valamilyen igazságot?
- Az igazságot az ember nem egyben ismeri meg, hanem idővel. Mást gondol
róla tíz évesen, húsz, negyven, hetven évesen... ki meddig jut el. És mást
gondolunk a hét elején, meg a hét végén. Az igazságnak ez a keresése az igazi
evolúció. Sosem elég, de
minden morzsája új békességet hoz. Ugyanakkor az igazság hiánya, amit megélünk
a keresése közben, lassan fölemészti az embert: vágyunk a teljes szeretetre,
megértésre, és nincs. Tamást megette ez az embertelenség, amiben tulajdonképpen
nem lehet élni. Lehet bírni húsz-harminc-negyven évig, de tovább nem. Szenzibilis
lény ebben elpusztul. Mindenkire érvényes törvény, hogy meg kell halni: de nem
mindegy, hogy ebbe az embertelenségbe hal-e bele valaki, mert át is lehet
lavírozni rajta. De aki átlavíroz, azzal nem szeretünk beszélgetni. Azokkal jó
együtt lenni, akik ennek a haláltusáját élik, akkor is, ha ez nem látványos:
nyilván nem úgy értem, hogy a torkát markolássza az illető, és a földön
vergődik. Hanem, hogy elszenvedi ezt. És hiszem, hogy ahova átérünk, az maga az
igazság. Úgy érzem, hogy aki innen elmegy, nem veszít, hanem inkább nyer.
Akinek sejtése lesz a valóságról, nem akar itt maradni. Azért időnként szíven
szúr Tamás hiánya. Jó lett volna még beszélgetni, de a Gondviselés másképp
rendezte a dolgokat.
(10. unortodox)
Nem sajátos
magyar jelenség, hogy az egyetemi képzésben ebben a húsz évben tízszer annyian
vettek részt, mint korábban, a tanárok száma alig változott, a képzés
színvonala lezüllött, az egyetemi diploma leértékelődött.
A tehetségesebbek a határok kinyitása miatt Nyugatra zúdulnak, ha tehetik,
ebben csak a gazdasági világválság korlátozza őket. Az azonban már magyar
sajátosság, hogy a képzésben résztvevők számát az anyagi cenzus bevezetésével
újabban radikálisan csökkentik, az általános és középiskolai rendszert pedig faji szegregációra és középkorias szellemiségre állítják át. Ahol
bérrabszolgákra vagy engedelmes állami csinovnyikokra van szükség, ott az egyetemi képzés, így vélik, szűkíthető. Ahol a közmunka eszmeiségét hangoztatva a dolgozók elemi és alanyi jogait
súlyosan korlátozzák, ott beismerik és
aktívan támogatják azt, ami valójában zajlik, a harmadik világ mélyére való
süllyedést, és az egyes ember alapvető jogaiból, a társadalmi szolidaritásból -
az állam tégláit összetartó cementből - alig marad valami. Ázsia vagy Afrika
sötétjében nincs szükség fejlett egészségügyi és szociális rendszerre, a
logikus az, ha a munkaerőt akár erőszakkal is minél olcsóbbá teszik, a
gyerekmunkát is beleértve.
(11. az ember
tejhozama)
- Örvendek - mondtam neki. - Tudja, már régóta meg akartam
kérdezni egy szakembertől, miért van az, hogy filmforgalmazásunk minden sikeres
alkotásában feltétlenül a jó győzedelmeskedik. Hiszen a való életben ez nagyon
ritkán esik meg. Mi ezzel a helyzet?
Modesztovics
megköszörülte a torkát.
- Jó kérdés - válaszolta. - Egy hétköznapi
embernek nehéz lenne ezt ravaszkodás nélkül elmagyarázni, magával viszont
beszélhetek nyíltan. Ha megengedi, hoznék egy példát erre a mezőgazdaságból. A
szovjet időkben végeztek egy kísérletet: vizsgálták a különféle zeneművek
hatását a paradicsom és az uborka növekedésére, valamint a tejhozamra. És a
következőt állapították meg: a dúr hangnem elősegíti a zöldségfélék
levesedését, a tejhozam pedig nő. A moll hangnem viszont éppen ellenkezőleg, a
zöldségfélék termését szárazzá és kicsivé
tette, és csökkentette a tejhozamot. Az ember persze se nem zöldség, se nem
tehén. Az ember bonyolultabb gyümölcs. De nála is megfigyelhető ugyanez a
törvényszerűség. Az emberek kezdettől fogva úgy épülnek fel, hogy a rossz
diadala elviselhetetlen számukra ... szembesíteni az embert a rossz diadalával
éppen olyan lenne, mint egy tehenet arra kényszeríteni, hogy a Holdfény
szonátá-t hallgassa. A következmény egészen zavarba ejtő lesz: mennyiségét,
sűrűségét, zsírtartalmát, minden egyéb paraméterét tekintve egyaránt. Az
emberekkel ugyanez a helyzet. Ha mindenütt a rossz győzedelmeskedik, nem lesz
miért élniük, és egész népek fognak kipusztulni. Tudományosan kimutatták, hogy
a tehenek tejhozamának optimalizálására a korai Mozartot kell velük
hallgattatni. Ugyanígy az embert haláláig a reménység és a jótékony humor
állapotában kell tartani. Van egy csomó olyan pozitív, konstruktív érték,
amelyeket a tömegkultúrának meg kell erősítenie. A mi feladatunk pedig annak
ellenőrzése, hogy komoly eltérés ettől az elvtől ne következzen be.
- Miféle értékek
ezek?
Modesztovics
forgatni kezdte a szemét, nyilvánvalóan megpróbált felidézni egy emlékezetébe
vésett körlevelet.
- Sokféle
álláspont létezik ez ügyben - mondta -, de egy fő vonal azért kirajzolódik. A
kaldeus, hogy úgy mondjam, alá kell hogy vesse magát egy veszélytelen,
előítéletektől mentes vizsgálatnak, és hosszas
vívódás és ingadozás után arra a meggyőződésre kell jusson, hogy a fennálló
társadalmi rend alapja a jó, amely minden dolgok ellenére diadalmaskodik. A
rossz megnyilvánulásai pedig, akármilyen borzalmasnak látsszanak is, csupán
ideiglenesek, és mindig a dolgok fennálló rendje ellen irányulnak. Ily módon a recipiens
tudatában létrejön a „jó” és a „fennálló rend” fogalmai közötti egyenlőségjel.
- Tényleg
véghezvihető ez a primitív agymosás? - kérdeztem.
- Ó, fiatalember,
nem is olyan primitív ez. Az ember, mint már mondtam, bonyolultabb lény a
paradicsomnál. Paradox módon azonban ez megkönnyíti a feladatot. A
paradicsommal, hogy több leve legyen, tényleg dúr hangnemű zenét kell
hallgattatni. Az embernek viszont elég bemagyarázni, hogy az a zene, amit
hallgat, valóban dúr hangnemű. Ami persze az előadók felkészületlensége miatt
fals egy kicsit, de nem teljesen és nem végérvényesen. De hogy milyen zenét is
játszanak éppen, az már egyáltalán nem fontos...
(12. valakik nézik)
A képzelet szálfái közt,
a tények bozótjában
kicsike gyermek elszalad,
a gyermek elszalad.
Ülnek a hűvös csillagon
valakik, s nézik ezt.
Kicsike gyermek elszalad
a képzelet szálfái közt.
Meg a tények bozótjában
fut el a kisgyerek.
Nézik a hűvös istenek:
élnek az emberek!
Ülnek a hűvös csillagon,
nézik a hűvös istenek.
Látják, hogy állok mostan itt,
s mondok egy éneket.
A képzelet szálfái közt,
a tények bozótjában
kicsike gyermek elszalad,
nézik az istenek.
Látják, hogy éppen állok itt,
s mondok egy éneket:
valahol hűvös csillagon
ülnek az istenek.
Látnak, látnak, látnak vad szemekkel!
Kicsike gyermek elszalad
a tények tüskéi közt.
Szanaszét tépi rajt’ a bőrt.
Nézik az istenek.
Nézik, nézik, néznek nagy szemekkel.
Ülnek a hűvös csillagon
valakik, s nézik ezt.
Tények és képzelet között
a gyermek hogy szalad.
(13. gumibohóc)
Képzeljünk el egy államtitkárt: úgy ad kezet, úgy mosolyog,
úgy ráncolja a homlokát, mint egy államtitkár. A szerep rákövül viselőjére, de
nem válik igazán arccá, hiszen elég könnyen kicserélhető. Ha az államtitkárt
leváltják, arca is megváltozik. A társadalomnak kellenek a szerepek, s hozzájuk
morálokat rendel. Mindenki megtanulja, hogy mi a dolga, rend akkor van, ha
mindenki e játékszabályok ismeretében jár el a többiekkel szemben, viselkedése
csak így lesz kiszámítható. Az elmebetegek nem tudják szerepüket a többiekéhez
igazítani, álomszerű világukban nehéz eligazodni, s váratlan képtelenségek
történnek. Legtökéletesebben a robotautomata igazodik a szerepéhez, semmilyen
váratlan cselekedetre nem ragadtatja magát, legfeljebb elromlik.
Minden kultúrának, ideológiának megvan a maga kiérlelt
közhely- és szereprendszere, megvan a maga ikonográfiája, s mindazokat, akik
nem rendelik alá magukat: bünteti. Hitler és Sztálin ikonográfiája gyilkosan
egyszerű volt, halálfia lett, aki nem viselte éjjel-nappal az általuk elrendelt
álarcot.
Az emberek ragaszkodnak a szerepükhöz, mert ez adja
biztonságukat, de feszengenek benne, mert kényelmetlen. Álarcunk korlátolt,
arcunk azonban megfogalmazhatatlan, s csak olyankor mutatja meg magát, amikor
hibásan játszunk, amikor megsértjük, vagy éppen megújítjuk szerepünket. Rejtőző
arcunk a szerepünknél meghatározatlanabb és gazdagabb. Az írók mindig is
emlékeztetni próbálták olvasóikat erre a feszültségre arc és álarc között.
Megrajzolták és kétségbevonták az álarcokat, keresték, mi a titka egy embernek,
szemérmetlenül meglesték hitelesebb arcát, mint egy mélytengeri állatot, amely
csak villanásra tűnik fel. Mintha valamennyien – a kultúra alaptermészeténél
fogva – többé-kevésbé hazugok lennénk. Az igazság vadászai leleplezett bűnök,
szenvedélyek, gyötrelmek, betegségek trófeáival tértek haza. Ezekből lett a kor
gondolkodásmódjának újabb sémája. A tizenkilencedik század regénye azon volt,
hogy az arcot és az álarcot, mint az igazat és a hamist megkülönböztesse. A
huszadiké lemondott erről, s vádló szarkazmussal arctalan lényeket, üres
álarcokat mutat.
(14. új dolgokról
régiesen)
Egyszer volt, hol nem volt, vót, hogy egy őszi reggel a
kerál odakünn járt a vízen, szóvivője hátúszott mellette a törülőkendővel,
hasán a laptopja. Epp leírta az ukászt, amit majd délelőtt bé köll szavasztatni
a Kalaptörvénybe, hogy „a hajléktalan legyen tiszta, ápolt, rendelkezzen
jövedelemvel, legyen saját lakása, ez esetbe jogosult, satöbbi". Ekkó a
kerál tréfásan megcsippantotta két lábujjával a szóvivő orrát, és emígyen
szólott. Te, Péter, erőszakos politikus vagyok én? Dehogyég, mondta a szóvivő,
ezt visszautasítjuk. Hanemellenbe szeretel az erő nyelvin beszéni. Hájszen
magyar szakos se vagyol, méges a magyarok nyelvin beszész. Na, erre gyött föl a
nap. Van-é üres bőrönd a kincstárba, te Péter, zakatolt tovább az unortodox
gondolat. Akad eppen, felelte a szóvivő. Mer máma es hiánzik a háborúhó ollan
százmilliárdocska, azt öszve vóna jó szedni az egészségügybő meg az oktatásbó.
A tett halála az okos tojás. Továbbá mastantúl a magyar nem beteg nemzet. Itt
vagyok például én. Ha én nem vagyok beteg, mér beteg más? Ha meg beteg, oldja
meg. Ne féljé, ha má úgyse lesz orvos, kétször meggondulja, lebetegszik-e
háborús időkbe illen gyógyszerár mellett. Arrúl nem es beszélve, eszt írjad
föl, hogy háborúba hallgassanak a művészek! Szósz Matolcsynak, tegye le az adókulcscsomót,
oszt elballagtok a Nemzeti Erőforráshó, elhozzátok, ami a kultúrára vóna,
legalábbis a felit. Ami marad, mán úgyse elég semmire, azon veszünk
futballistát. Fele ennyi színház, fele ennyi könyv, fele ennyi oskola. Méghozzá
a nemzeti fele, vágta reá a szóvivő oszt kikapaszkodott a partra. Naná, monta a
kerál, továbbá aki a gyerekit a munka világa helyett egyetemen akarja
bölcsésztetni, az füzesse ki előre, meg utólag, ha a nemzeti diplomájával
külhonba dezertálna. Ez a magyar jövő útja, nem a tandíj. Okosnak itt vagyunk
én. És még valami, emelte föl az ujját, hogy leállétsa az
Aquagravita-programot. Mér van itt illen csönd reggel? Eztán a Hoffmann Rózsa
minden reggel minden magyar gyereknek nulladik órába fölolvassa a János vitézt
határon kiül és bévül, amíg meg nem halnak.
