(Végre nem hiányos) ISMERTETŐ

Az első félévi filozófiai esszétémákról adok most tájékoztatást röviden: milyen művek (műrészletek) ezek, mi a tartalmuk, milyen megközelítést lehet hozzájuk javasolni, és milyen speciális nehézségek akadnak velük kapcsolatban. Ez lesz az első rész tartalma, a másodikban pedig a határidőkről, a terjedelemről és más effélékről beszélek.

1. ISMERTETŐK
Talán felháborodtok, de a szövegek szerzőjét eltitkolom. Ezt azért teszem, mert régi tapasztalat, hogy az ember legelőször külső támpontokat keres, és ha megtalálta őket (vagy megajándékozzák vele), akkor azokat tízből kilencszer összetéveszti a valóságos tartalommal. Elkezd készből dolgozni, tákolni, mindenfélét összelopkodni, és még csak nem is veszi észre, mit művel: azt hiszi, hogy dolgozik. Hogy így kell dolgozni. Hogy a dolgozás ilyen. Pedig csak anyagot gyűjtött a gondolkodásához. (Amit viszont nem fog elvégezni.) — Jelen esetben azonban csak a szövegre magára tudtok majd támaszkodni. Ez tényleg nehézség, de valójában, mint mondtam, előny; mert muszáj lesz eltűnődni azon, amivel épp foglalkoztok.

Azzal a félelemmel pedig, hogy így esetleg teljesen félreért valamit az ember, nem kell foglalkozni. Ennyire önbizalomhiányosnak nem érdemes lenni. Goethe azt mondja a Faustban, hogy a helyes kezdés az, hogy becsületesen kell foglalkozni minden adott témával, és nem hókuszpókuszolni, csillogni-villogni akarni. („Becsületes sikerre adj! / Csörgősipkás bolond ne légy! / Az értelem s ép gondolat / így könnyűszerrel színre lép.”) Színre fog lépni valóban, nem kell ezen aggódni. — Sőt, még az esetleges tévutakon is látszik, hogy milyen igaz törekvés volt a mélyén. És azt a magamfajta tanár igyekszik méltányolni.

Nos, akkor a szövegekről:


01. (Mi történt?) Japán buddhisták fejlesztették ki a koanokat. A koan olyan, általában történet formájú paradoxon, amely látszólag (sőt olykor talán valóságosan is, ki tudja ezt megítélni?) teljesen értelmetlen, de mindenképpen nehezen és sohasem kizárólagosan értelmezhető. Lehet azonban rajta meditálni, megállapításokra jutni: annyira, hogy néha az elmélyülő ember élete is meg tud változni ettől. Ez itt egy ilyen (ál)koan. (Ál, mivelhogy nem ősi: pár évtizede írta egy játékos magyar író. Kitalált vagy hatszáz ilyet.) A koanok szereplői leggyakrabban a Mester és a Tanítvány. Ebben a koanban is ez van, meg persze egy helyzet van, egy változássor, és a magyarázat keresése. Ősi sajátosságok. És még?

02. (forradalomképző) Ami játékos, az nem feltétlenül értelmetlen. Nem is feltétlenül primitív. Lehet, hogy csak kicsit sarkított. Kicsit elrajzolt. Akár groteszkabszurd. Örkény István hazájában vicces lenne ezen alapból megsértődni. Ez a szöveg itt játékos, túlélezett, nyilván nincs is teljesen igaza, de van benne egy világ- és egy emberértelmezés (filozófiai nyelven: ontológia és antropológia); beszél ennek kapcsán konformitásról és lázadásról, tehát alapdolgokról, és elhelyezi ebben az erőtérben az iskolát is, mint eléggé faramuci és hajmeresztő intézményt.

03. (kulturális input) Mai kérdések: hogyan teljesít ma az oktatás, hogyan a fiatalok. Milyen kulturális tradíciók épültek le vagy öröklődnek tovább? Mi lesz ebből az egész globalizált-mediatizált számítástechnikai vircsaftból? A szöveg szerzőjéről annyit, hogy nyitott, öreg filozófus. (És eléggé megértő, nem?) Mit tennétek hozzá, mit mondanátok ellene? Vagyis: ti mit gondoltok magatokról? A magatok és utódaitok (kultúr)világáról?

04. (A négy fogadalom) Ez itt viszont egy valóságos zen-fogadalom. (Nem koan véletlenül ez is – csak más formában?) Felfogható egyáltalán egy ilyen létértelmezés, egy ilyen önként vállalt fogadalomrendszer? Mi lehet belőle teljesíthető? Minek tekintik e gondolatvilág hívei a létet? Mit akarnak benne és tőle? Emberi törekvés ez még egyáltalán?

05. (mai aforizmák) Kortárs délszláv író talán cinikus, talán összetett, talán kicsit túlszexualizált aforizmái a legkülönfélébb emberi nyilvánvalóságokról – mindenképpen nagyon nehezen esszéesíthető téma. Csak annak ajánlom, aki talál hozzá valami egységes nézőpontot, aki jól tud szelektálni közöttük (elegendő a feléről komolyabban beszélni), vagy aki kellően szivárványosan tud írni, látni, láttatni, gondolatokat megjeleníteni. - Szóval csak óvatosan!

06. (Az utolsó ítélet) János Jelenései kombinálva Pilinszky Jánossal („Táblára írva, nyakadba akasztják történetedet”) és olyan alapkérdésekkel, mint 1) mit és hogyan mér vajon, akinek mérnie kell és lehet, 2) tartja-e magát saját állítólagos előírásaihoz az Úr, másképpen: vallásos-e vajon az atyaúristen. Ezekhez képest a történet leglátványosabb eleme, vagyis hogy a szentek talán nem is annyira szentek, lehet, hogy elhanyagolható. (De lehet, hogy nem.)

07. (nem egészen) Pár szempont ahhoz, hogy milyen érvényességű a legkomolyabbnak és legmélyebbnek tűnő gondolat is, származzon az bárkitől - és hogy milyen odaadásra, egésztestes figyelemre lenne szükség a legminimálisabb valódi megismeréshez, gondolkodáshoz. (Már ha igaza van ebben valamilyen mértékben a szerzőnek – mert épp tőle értesültünk, hogy teljesen nem lehet igaza.) Helyettesíthetjük-e mindezt rutinokkal, elkenésekkel, szétszórtsággal, egészpályás letámadásokkal? Mit érnek ezek?

08. (Szóindián) Ez egy teljes költemény: fogást kellene találni rajta. Nem annyira verselemzésit. Inkább agyalás kellene, jóféle. A versben talán arról van szó, hogy mennyire ki tud ürülni az ember, mennyire idegenné válhat önmaga számára, hogy mennyire fájdalmas ugyanazt ezredszer is értelmetlenül kimondani. Viszont hogy a helyette kínálkozó hallgatás meg más okokból problematikus. Nyelv, lét, ember, meggyőződés, bezárulás, ezek tehát mind kulcsszavak lehetnek írásotokban. És még annyi más! (Mert ez egy elég jó vers.)

09. (a szakmák züllése) Íróember összegzi itt a tapasztalatait. Végigélte az elmúlt rendszer (a kádári) évtizedeit, és látta, hogy a politika, bármennyire erőszakos volt is, bármennyire koncentrált is minden erőt és hatalmat, hozzáértés, hozzáértők nélkül nem volt képes hosszú távon boldogulni. A rendszerváltás óta megint eltelt 20 év, és megint vannak tapasztalataink: megint valamilyenné vált a politika, és megint valamilyenné a szakmák helyzete. Nos: neki is van egy szakmája, neked is lesz, ha igaz. De már most is jössz-mész a világban: és ha akarod, ha nem, szakmák képviselőivel kerülsz kapcsolatba. Gondold át: mit tapasztalsz, ha orvoshoz mész? Ha találkozol egy ellenőrrel? Ha benyitsz egy tanterembe, kinyitsz egy könyvet? Van még orvosi, tudósi, tanári, hivatalnoki lelkiismeret és hozzáértés? És tanulói? De ne indulatból, hanem gondolkodva nyúlj ehhez. Talán úgy, mint a szerző. Filozófiai esszé megírására készülsz.

10. (üresség) Nem áll távol ez a téma a korábbi vers témájától, de a megnyilvánulás módja más: önkritikusabb, robbantóbb, végletesebb. Tényleg: hogyan kell vajon beszélni a világról és önmagunkról? Mondani a közhelyeinket és leplezni, hogy mennyire a felfújt semmit mondjuk? Vagy ki kell mindig, mindent, keményen mondani? És: hogyan érjen véget a világ, ha egyszer tényleg a végét járja? És mi maradjon mibelőlünk? Bumm? Nyüszítés? - Vagy tévedés itt ez az egész gondolatmenet, csak üres drámázás, hisz nincs is semmi baj senkivel és semmivel?

11. (teljesség) A beszélő színpadi ember, másodállásban a magyarországi, bakonyi „indiánok” fő-főnöke. Mindegyik minőségében mondja – mit is? a tapasztalatait? Vall, nyálasan? Összegez, pontosan? Lehet az embernek egyáltalán teljesség-érzése? Ilyesféle lehet az? Köze lehet vajon a minőséghez, a tisztességesen végzett munkához? Érdekes problémák.

12. (kap fogni) Szöveg 1993-ból. Frissen meszelt falak: épp akkor volt a rendszerváltás. A fal színe még nem oké. Persze korábban még kevésbé volt az. Új falakra vágytunk, de tuti, hogy nem erre. – Nos, már megint, e percekben (2010 decembere) is vakolnak. Kik is? Kap fogunk megint egy vajszínű árnyalatot? Hányadikat? És most szebb lesz? – Na szóval, ez egy allegorikus politikai szöveg volt keletkezésekor, és az ma is, természetesen. csak másképp. Kérdés mindenekelőtt, ki most épp a szobafestőnk. Mi lennénk, tényleg? – Aki ezt a témát választja, legyen nagyon óvatos: iskolában direktben nem politizálunk, és főleg nem lengetünk semmiféle színű zászlókat. Nem illik. Ellenben másfelől a filozofálás ideologikus foglalatosság, teljesen lehetetlen világnézetileg semlegesen művelni, és különben is: az egészségesen töltött kamaszkornak tele kellene lennie tartalmas értékvitákkal. Hát találjátok meg Szkülla és Kharübdisz közt az ideális hajózási útvonalat, amibe nem döglik bele senki!

13. (a szabad emberek) Szövegdarabka, amely talán arra figyelmeztet, hogy minden szabadság relatív, hogy minden szabadság kicsit másképpen az, más a színe, szaga, és ez nem feltétlenül elvetendő, sőt. „Virágozzon minden virág”, mondogatták a hatvanas években, amikor a másféleségnek kifejezetten kultusza volt. Ma a másféleségtől inkább félünk, nem is mindig ok nélkül, de jól van ez így? Nem börtön már a mi önkéntes zártságunk? Nem saját lehetséges örömeinket gyilkoljuk vele?

14. (csimpánzok, bolygó, emberek) A szerző etológus, csimpánzkutató. Van véleménye főemlősökről, emberekről: mindkét fajta társaságában évtizedeket töltött. Kialakult egy nézőpontja, ami nem idegen a pár évtizede egyre ismertebb környezettudatos gondolkodástól. Beszélnek ma bio- és geo-etikáról: felelősségről világunk, az állatok, az utódok iránt. A dolog még kidolgozatlan, az érvelésmód kissé különös. Mit tennél hozzá a szerző szavaihoz?


2. A DOLGOZATOKRÓL, ÁLTALÁBAN

A dolgozatok műfaja: esszé. Ez jelen esetben azt jelenti, hogy
megformált,
jól tagolt,
a kiválasztott szövegből kiinduló, azt értelmezgető,
a szubjektivitást, a személyes állásfoglalást sem nélkülöző, a tévedés lehetőségét is bekalkuláló,
kellemesen olvasható szövegeket kellene írnotok.
Azt ajánlom tehát, írásotokat (az alapszöveggel együtt) olvastassátok el másokkal is, lehetőleg persze olyanokkal, akikben kellő érzékenységet is feltételeztek. Na meg némi humán műveltséget. — A terjedelem: nagyjából 3 gépelt oldal, a szokásos paraméterekkel: másfeles sortávolság, 12-es betűméret, A/4-es papírméret.
Természetesen kézzel írott szövegeket is elfogadok, az olvashatóságra azonban törekedjetek, főképp azért, mert a rosszul olvasható szöveg eleve gyengébbnek tűnik. (Sokkal gyengébbnek. Nem vicc.)
Az írásokat nem elektronikusan, hanem nyomtatva kérem. Ennyit érjen meg nektek.

Értékelés: hagyományosan, 1-5 közötti skálán történik. Minden dolgozatra személyes véleményt szoktam írni, néha nem is rövidet. (Hátha még segíteni is tudok ezzel egyeseknek: az irodalom érettségi is hasonló jellegű, csak persze kicsit kötöttebb és szabálykövetőbb.)

Határidő: nos, kétféle határidő van. Az alap-határpont január 3-a, az első tanítási nap. Az ekkor beadott írásokat érdemük szerint bírálom el.

Létezik egy előrehozott dátum is: ez december utolsó tanítási napja (december 17.), 14 óra. Aki eddig az időpontig beadja a dolgozatát, az is megkapja természetesen a pontos értékelést és az érdemjegyet. Viszont egy jeggyel jobbat kap aztán a dolgozatra. Ennek az az oka, hogy szeretném, ha az írások nagy részét már a szünetben ki tudnám javítani; és úgy gondolom, hogy ami nekem ebben előny, az a beadóknak hátrány, hiszen jobban kell sietniük. Jogosnak találom tehát a pozitív diszkriminációt. (De hülye kifejezés!)

(Megjegyzés: természetesen aki bead egy üres lapot, vagy valami odakent összevisszaságot, az nem fog automatikusan kettest kapni: erre az egyre senki se számítson. Becsületes, komoly munkákról beszéltem.)

Hát jó munkát!

Esszétémák

01. Mi történt?

Chan Chu egy időben kiesett a többi kolostorok Mestereinek kegyéből. Nemhogy nem látogatták meg, de még akkor is elkerülték Chan Chu kolostorát, ha ehhez fáradságos kerülőt kellett tenniük.

Eltelt egy év, és Chan Chunak már csak maroknyi híve maradt. A többi szerzetes valósággal menekült a közeléből, a kolostor szinte kongott az ürességtől. Chan Chu folytatta mindennapos életét, mintha nem történt volna semmi.

Aztán – pedig Chan Chu a kisujját sem mozdította, nem írt leveleket, hol vidám volt, hol szomorú, hol jóllakott, hol éhes, a gabona elrohadt a hombárokban, a rizs megpenészedett – egycsapásra megváltozott a helyzet: titkos és kevésbé titkos Mesterek ismét betértek Chan Chu kolostorába, és egy idő múlva annyi szerzetes jelentkezett, hogy a kolostort egy új, negyedik szárnnyal ki kellett bővíteni.

– Mi történt? – kérdezte Chan Chutól az egyik tanítványa, aki sehogy sem értette a dolgok ilyetén fordulását.

Chan Chu csak annyit mondott:

– Semmi.

02. forradalomképző

„Az írott történelem első, nagyobbik fele főként arról szól, hogy a különböző királyok, hadvezérek milyen nagy területszerző csatákat vívtak. Elvétve olvasunk arról, hogy a nép felkelt volna a zsarnokság ellen, és különféle ellenállási mozgalmakkal fárasztották volna a zsarnokokat. A jó nép általában birkatürelemmel elfogadta az adott társadalmi berendezéseket, hiszen otthon a templomban és a várudvaron is azt hallotta, hogy milyen nagyon jól és bölcsen van a világ berendezve éppen a zsarnokok által. A népnek eszébe se jutott, hogy ez másképpen is lehetne, és ha a zsarnok megfordul, krétát lehet vagdosni a fejéhez, vagy madzagot lehet kihúzni a trónterem felé vezető folyosón, hogy ha az öreg király budira igyekszik, majd jól hasra essen, és mindenki ezen röhögjön, ami természetesen alaposan fellazítaná a zsarnokságot. A népnek ez azért nem jutott eszébe, mert nem voltak viselkedési mintái, amelyek ezekre az ötletes ellenállási formákra felkészítették volna.

A helyzet alapvetően megváltozott akkor, amikor az első iskolák kialakultak.

Az iskola kicsiben az adott társadalmi rendszert mintázza. Egyszerűsített modellje a zsarnok és a nép szembenállásának a tanító és a büdös kölykök konfliktusainak képében. Amint az iskola működni kezd, megindul a harc a zsarnok ellen. Elgáncsolják a tanítót a padsorok között, vagy a kabátjára egy „Hülye vagyok" cédulát ragasztanak. A tanító pedig kioszt néhány körmöst, fenekest és bezárja a Kovácsot, mert az pimaszkodott, és százszor le kell neki írni, hogy ’tiszteld öreg tanítódat’. Ezzel beindulnak a mintaképző mechanizmusok. A nép rájön, hogy az ellenállás nem reménytelen, nincsen teljesen kiszolgáltatva a zsarnoknak, és még a szemetesládába is el lehet bújni és ott az óra alatt brekegni, amitől a zsarnok feje alaposan megfájdul. Az ellenállás persze áldozatokkal jár, de ha egy forradalmár fenekére nyilvánosan tíz botütést mérnek, és az ezt összeszorított szájjal, némán elviseli, akkor még a szomszéd osztálybeli lányok is elragadtatva fogják őt délután üdvözölni, ami hosszú távon a szaporodási sikereit is növelheti, ami nem elhanyagolható szelekciós szempont.

Az iskolába tehát a büdös kölykök tulajdonképpen nem azért járnak, hogy ott írni, olvasni megtanuljanak, ezt csak néhány nyájtermészetű egyed teszi, később az ő segítségükkel jönnek létre a zsarnokságot kiszolgáló intellektuális intézmények, hanem azért, hogy az ellenállás legkülönfélébb formáit kitanulják, és azokat majd felnőtt életükben is sikeresen alkalmazzák a társadalomban megjelenő elnyomás ellen. Roppant fontos funkció. A forrongások, forradalmak időnként alapvetően megváltoztatják a társadalom szerkezetét, lehetővé teszik az egészen új technológiák kialakítását. Az iskola evolúciós szempontból a forradalom előkészületének, preadaptációjának tekinthető nagyon fontos intézmény, neki köszönhetjük a modern társadalmak demokratikus berendezéseit.”

03. kulturális input

„Pénzt lehet örökölni, de kultúrát nem nagyon: az iskoláztatással leszel értelmiségi. Azzal, hogy melyik egyetemre jársz. És ez rajtad múlik, meg raj­tam. Meg a szülőkön múlik az, hogy melyik egyetemre jársz. Persze mondhatnád, hogy a gazdag szülő jobb egye­temre küldi a gyerekét. Ez így van, de attól nem biztos, hogy értelmiségi lesz, mert ma nem értelmiségi szakmákra küldik ezeket a gyerekeket. Úgyhogy az értelmiségi reprodukcióban már nem játszik olyan nagy szerepet a hagyo­mány és az öröklődés. Magyarországon is ez a helyzet. Nem rosszabb itt az értelmiség, mint általában az európai értelmiség. A fiatalokra is azt mondom, hogy se nem job­bak, se nem rosszabbak, mint másutt. Nagyon nagy a tudatlanság, történelemről, irodalomról, de nem csak a ma­gyar fiatalok körében. Igen nagy a tudatlanság szerte Európában. Amikor megkérdezik akár a francia, akár a német gimnazistákat, hogy mit tudnak valamely történelmi ese­ményről, történelmi alakokról, abszurd válaszokat kap­nak, mert fogalmuk sincs ezekről. Egy generációval föl­jebb még más válaszokat kaptak volna. A mostaniaknak egyszerűen fogalmuk sincs. Tehát a kulturális input a fia­tal generációban nagyon-nagyon halvány. Amikor a televíziót nézik, nem azokat a csatornákat nézik, amelyek in­formációval szolgálhatnak, hanem játékprogramokkal játszanak. Tehát romlik az értelmiség kulturális színvonala. Nem azért, mert ezek a fiatalok rosszabbak lennének. Mi­ért is lennének rosszabbak? Nem is erkölcstelenebbek, mint ahogy az öreg bácsik meg nénik mondják. Arról van szó, hogy a kulturális begyakorlottságuk nincs azon a szin­ten, amit az értelmiségtől általában itt Európában régen elvártunk. És ez nem magyar kérdés.”

04. A négy fogadalom

(a zen-meditációban naponta legalább egyszer elmondják)

„Az élőlények száma végtelen,

fogadom, hogy mind megszabadítom.

A félrevezető gondolatok és érzelmek világa kimeríthetetlen,

fogadom, hogy mind elkerülöm.

Az igaz tanok sora megszámlálhatatlan,

fogadom, hogy mind megtanulom.

A felébredés útja felülmúlhatatlan,

fogadom, hogy szüntelenül járom.”

05. mai aforizmák

„A férfi számára egy tapasztalt szűz a legeszményibb.

Biztos, hogy süllyed a hajó: a patkányok már jachtokat vesznek.

A szerelem vak. Ezért kell a szerelmeseknek állandóan tapogatniuk egymást.

Előbb elszedik az utolsó gatyádat is, aztán közlik, hogy összébb kell húznod a gatyaszíjat.

A gyerekekben azt szeretem a legjobban, ahogy csinálják őket.

Mindig szkeptikus vagyok, mikor egyenruhás emberek elkezdik védeni a civilizációt.

„Minden folyik”, mondta Hérakleitosz, „és akkor az egész rohadt poliszban nincs egy vízvezetékszerelő!”

Kafkát olvasva minden alkalommal elképedek, milyen idilli is volt régen az élet.

Ha mindenki egyformán gondolkodik, akkor senki nem gondolkodik.

Üres fejjel könnyebb bólogatni.

A végén mindig győz az igazság. Be kár, hogy mi még csak az elején vagyunk!

A leghatásosabb fogamzásgátló azért még mindig az impotencia.

A házasság a happy-enddel kezdődik.

Ahol sok a templom, ott lehet bőven vétkezni.”

06. Az utolsó ítélet

Minden úgy történt, ahogy a jövendölésekben megjövendölték. Eljött három arkangyal — ámbár talán heten voltak, vagy kilencen, vagy tizenketten, lehet, az én síromból csak három látszott — és megfújták a harsonákat. És fölpattantak a sírok, és kikászálódtak a halottak, a frissek is, és azok is, akik évezredek óta korhadtak már a föld alatt, előgomolyogtak a lágerek halottai és sorstársaik, akik az inkvizíció máglyáin hamvadtak el, nagy csobogással fújták ki a vizet magukból ők, akiket elnyelt a tenger, s bár testüket visszakapták, de a kellemetlen szagtól nem mentesülhettek a szerencsétlenek, akiket vadállatok nyeltek el. Bűzlöttek istenesen. És íme, a Mindenség Ura felült trónusának mozdulatlan fénysugaraira, és megkezdődött a végső számadás. Bűntudattal, rémülettől, szorongástól roskadozva vonultak el előtte a szentek és a paráznák, az aszkéták és a kurvapecérek, az aranynak áldozók, a pompának áldozók, Sivának, Jehovának, Jézusnak áldozók, a bornak és a vérnek áldozók, az eszmés macskajancsik és az eszmétlen szabadgondolkodók, akiknek szabad volt bármiről gondolkodniuk, ami eszükbe jutott, de rendszerint nem jutott az eszükbe semmi sem, a bölcselők és a tébolyodottak, a zseniálisak és a csorgó nyálúak, nők, férfiak és hermafroditák, jók és rosszak és semmilyenek, egyszóval az emberiség. És mindenkinek a nyakába akasztották az ő igazi történetét, éppen úgy, ahogy a költő megálmodta, és a táblákon vörös betűkkel világítottak a bűnök és szelíd kék fénnyel a jócselekedetek. És mindenki félve lesett a szeme sarkából, hogy jobbra, vagy balra kell-e térnie, az üdvösségben részesülők, vagy a kárhozatra taszítottak közé. De balra nem ment senki sem! Mert amikor valaki az Úr trónusának sugárkörébe lépett, íme, tisztán ragyogott a táblája, nem volt azon egyetlen szó, sem kékkel, sem vörössel, mert a fénysugár mindent letörölt róla. És akkor a jóságosak és az igazak morgolódni kezdtek, hogy minek tartóztatták meg magukat a bűnöktől, miért mondtak le annyi élvezetről, pénzről, hatalomról az üdvösségükért. Mert íme, jutalmuk nem különbözött azokétól, akik minden erkölcsi törvénynek és isteni parancsnak fittyet hányva, éltek kényük és kedvük szerint. Zúgolódtak hát a jók, az istenfélők, a fehér erkölcsi palástjukat be nem mocskolók, és zajongásuk felhatolt az Úr trónusáig. - Megbántátok-e, hogy hűségesek maradtatok törvényeimhez és törvényeim szelleméhez? Sajnáljátok-e, hogy mennyi földi örömtől fosztottátok meg magatokat énérettem? - És sokan felelének: - Ha így áll a dolog, bizony megbántuk szamárságunkat. Mert akárhogy is nézzük, ez az egyenlősdi nem igazság, Uram! Ó, ha tudtuk volna!...

És kizárólag ők kárhoztak el, csakis ők, és senki más.

07. nem egészen

„Azt feleled nékem: – Ez nincsen egészen úgy.

Semmi sincsen egészen úgy, – felelem én. Vagyis minden, amit mondani tudok, esetleg tizenöt szempontból érvényes, a tizenhatodikból nem. S lehet, hogy néked éppen ez a tizenhatodik szempont tetszik legfontosabbnak. Akkor hát megbuktam nálad.

*

Minden, amit én mondani tudok, megcáfolható. Minden, amit mondani tudok, annak alighanem diametrális ellentéte is bebizonyítható. De továbbá: az ember nem is tudhat mindent, adataim tehát kétségtelenűl hiányosak lesznek mindenben, amit állítok. Ezenfelűl adataim hibásak is lesznek. No de dobd el felét annak, amit mondok, abból is kijöhet számodra valami. Mert valami kis igazamat azért javarészt felfedezheted abban, amit hosszú életem során és sok töprengés árán megállapítottam. Ha jól odafigyelsz.

*

Ezenfelűl: a gondolkodás szenvedélyes szükséglete némely embereknek. Ez pedig annyit jelent, hogy akkor is gondolkodnak, ha gondolataiknak semmi kézzelfogható eredménye nincs. És akkor is, ha gondolataik a végtelenbe vagy a semmibe vezetnek. Tehát praktikus hasznuk nagyon gyakran semmi. Az itt következő megállapítások nagyrésze is olyan, hogy nem derűl ki belőlük példáúl ilyesmi: hogy kell-e szalonnát enni délután, vagy hogy miképp kell köszönni egy miniszternek. És mégis: valami lelki haszon csak adódik belőlük, abban reménykedem. Példáúl az, hogy miképp szemléled és ítéled meg ezentúl e világ forgatagát. Feltéve, hogy jól odafigyelsz.

*

De ne csak az eszeddel figyelj, mert az nem elég nekem. Az egész lelkeddel, vagy mondjuk úgy: a szervezeteddel figyelj rám, akkor jobban meg fogsz érteni. És az idők folyamán egyre jobban, erről biztosítalak.”

08. Szóindián

Most is ugyanazt gondolom, csak

kimondhatatlan unom a beszédet.

Unom gondolni: tegnap, holnap,

tudni, hogy ágyazódik részlet

egészbe, és hogy hullik szét naponta,

unom, hogy folyton ágyazódik,

hogy fölkelődik, pontról pontra

ugyanúgy mindig, alszik -tól -ig,

utazik -tól -ig, alszik ott is,

hajat vágat, igazít sálon,

gondol semmit, azt is magának,

metróüvegbe néz és látom,

sétál, dohányzik, ez ne volna,

fáraszt ismerni és köszönni,

csak ez a test, ne lenne dolga

annyi másik közt menni-jönni,

le kéne szokni tényleg (erről

eszembe jutott egy barátom:

„nincs cigarettám, már leszoktam,

már csak emberek közt dohányzom”)

- nagyon unom, hogy emberek közt.

Kutyákkal kéne társalogni,

nézni macskát, fület hegyezni,

szagra szagokkal válaszolni ­-

meg se mozdulni. Minden eldől

úgyis. Eldőlni hónapokra.

Hallgatni, hagyni nőni bentről

a csöndet, nézni, hogy befonja

süket mosolyom szépen a lián.

Nem jutna át, csak néha, kúszva rajta

egy-két ravasz

szóindián.

09. a szakmák züllése

„…nem vagyok sem értelmiségi, sem tudós, még soha nem tartottam felvilágosító előadásokat. A műfajom és a munkám ilyesmit meg sem enged. Bármiről beszéljek, igyekszem a saját szakmai kereteim között megmaradni. A saját szakmám szabályai szerint értelmezni a tapasztalataimat. Az elmúlt húsz évnek az is nagyon fontos tapasztalata, hogy a világot a szakmák minősítik. Ha leromlanak, akkor maga az ország, maga a környezet romlik le. Ha a diktatúrában azon voltam, hogy a saját szakmám kívánalmainak messzemenően eleget tegyek, sőt diktáljam a saját szakmám kívánalmait, akkor nincs okom rá, hogy a demokráciában ne ugyanezt tegyem.

Én azt mondom, /…/ hogy ma a magyar társadalom azzal a pozitív és negatív tevékenységgel, amelyet az elmúlt húsz évben önmagáért és önmaga ellenében folytatott, körülbelül oda jutott, ahol a kádárizmus tartott a hatvanas évek végén, amikor a nagy megtorlások után először lehetőség adódott arra, hogy a szakmák visszaállíthassák a saját becsületüket. Szinte nincs olyan szakma, amelyben a szakmai fegyelem a kétpólusú politikai megosztottság miatt föl ne lazult volna.

Arról persze, hogy a szakmák betartsák a saját szabályaikat, mégiscsak az államnak kell gondoskodnia. Még a diktatúrának is gondoskodnia kell bizonyos szakmai igényességről. Világos, nem tudja megőrizni a saját önkényét, ha egyszer már mindenki önkényeskedik. Volt szerencsém ezt a kádárizmusban közelről megfigyelni. /…/ Ez ma is érvényes. Nem lehet egy országot a szakmák nélkül kormányozni...”

10. üresség

„Mikor jöttem ide erre a beszélgetésre, gondolkodtam rajta, mit fogsz kérdezni, s gondolkodtam magamon, mint válaszolón. Arra gondoltam, az a probléma velem, mint interjúalannyal, hogy az utóbbi időben túl sok beszélgetésen vettem részt, s a gondolkodásom elszakadt a belsőmtől. A kimondott mondat elszakadt a belső gondolkodásomtól, mert állandóan beszélek, állandóan output van, csak mondom, mondom, mondom, s belül nem működik semmi. A gondolkodás nincs kapcsolatban a belsőmmel — elvesztette az elevenségét. Nem az a baj, ha egy gondolatot százszor megismételsz; az a baj, ha a gondolat mögött már nincs ott a gondolkodás elevensége. Egy gondolat akkor válik unalmassá, ha elveszti a belső elevenségét.

Nagypapám állandóan történeteket mesélt: volt neki öt története, s leélt nyolcvan évet ezzel az öt történettel. Mindig ugyanazt az öt történetet mondta el, mindig másképpen. Csak akkor nyitotta ki a száját, ha úgy érezte, hogy mögé tudja tenni önmagát.

Jöttem idefelé, s azon gondolkodtam, hogy valóban, az elevenség elvesztése, ez a belső üresség az igazi halála a létnek. Nem az a halála, amikor a lét sötét oldalát felnyomod, hanem az a halála, amikor azt mondom, hogy nem kell gondolkodnod, elég a gondolkodás dizájnjával bánnod; hogy nem kell, hogy az a gondolat elevenen kapcsolódjon a te belső lényedhez, elég, ha az csak afféle ornamentika az életeden. Ezért mondom, hogy az a gondolkodás, amit én képviselek, rendkívül pozitív. Az igazi negatív az, amiről Eliot ír Az üresek című versében: ’A világ így ér véget, a világ így ér véget, nem bummal, csak nyüszítéssel’. Hát inkább így érjen véget. Inkább érjen véget bummal, mint nyivákoljunk az ürességünktől. Inkább robbanjunk föl. Ha ilyen szarok vagyunk, akkor inkább dögöljünk bele; de legalább dögöljünk bele! Ne játsszuk azt, hogy semmi gond, hogy nagyon frankó gyerekek vagyunk, nagyon lazák vagyunk, nagyon könnyedek vagyunk, mi aztán annyira tudunk élni, hogy észre se vesszük, hogy meghalunk. Ezt diktálja beléd a környezet és a külvilág. Nem. Szembesüljünk azzal, hogy mi a lét, hogyha ez csak úgy működik, akkor inkább dögöljünk bele, mint maradjunk üresek.”

11. teljesség

"... Egy-egy boldog pillanatban a táborban is, a színpadon is azt érzed, hogy része vagy valami tökéletes egésznek. Amikor kiszalad belőled az ének, mintha nem is te lennél, aki csinálja. Amikor azt érzed, hogy ezt a délutánt nem adnád semmiért. Vajon miért nem? Mindenki vágyik a fényes pillanatra, az ünnepre. Hogy kilépjen a szürke, monoton menetelésből, amiből a hétköznapok összeállnak. Az Indián, az éneklés, régen a festés is ilyen volt..., ezt érzed, amikor szerelmes vagy, vagy lovagolsz egy hideg hajnalon, és azonos vagy önmagaddal. Amikor tényleg indián vagy. Amikor nemcsak énekelsz, de átlényegülsz, és énekessé válsz. Ilyen pillanatokban igazán megtudod, milyen egy indián, egy énekes, egy férfi. Készen kell állni rá, alkalmasnak kell lenni. Többet nem tehetsz. Aztán vagy megtörténik, vagy nem. De akkor hajnalban nem azért ülök lóra, és indulok el az erdő felé, hogy most majd teljesség-érzésem lesz. Ahogy ülsz, lenézel a ló nyakára és látod a csillogó szőrét, ahogy az ág behajlik, és a hajad lecsüng, nem is tudom... Akkor ott nem mi mentünk, ott két indián ment... Érdemes lenne egy-egy pillanatot elemeire szétszedni, vajon miért. Pedig emlékszem, nagyon hideg volt. Éneklés közben se jó tulajdonképpen, izzadsz, vered a húrokat, fáj a kezed, a szemedet bántja a fény, és mégis meg tud születni valami, amiért az ember az életét odaadná. Valami ritka kincs, amit folyton keresünk. Ott születhet ez meg, ahol egész életünkben próbálkozunk, ahol folyamatosan közelítünk afelé, amit mindig is jól akartunk csinálni. Egy költő, aki végre megír négy jó sort, egy festő, aki már negyvenedszer kaparja le a vásznat, és egyszer csak megcsinálja, egy asztalos, aki kiveszi a fát a satuból, végigsimítja, és azt mondja, ez sikerült, épp ilyennek álmodtam. Egyszer csak olyan a csillagállás, igen, ez jó szó, csillagállás, amikor minden egybevág, és a szellemek úgy akarják, ahogy mindig is szeretted volna. Teljes..."

12. kap fogni

„Ne tessen nyugtalankodni, mondta volna (a Kormos-anekdota szerint) az egyszeri szobafestő, ez még kap fogni egy vajszínű árnyalatot. Ebben az ígéretben telt az életünk, hogy igaz ugyan, most így meg amúgy, botrányosan, de ne tessünk nyugtalankodni, mert ez még kap fogni egy vajszínű árnyalatot.

Valóban. Kap fogtunk egy vajszínű árnyalatot. Erre gondoltunk? Ne kerteljünk, nem erre gondoltunk.

Viszont most mi vagyunk a szobafestő is. Nem mondjuk, ne nyugtalankodjunk, de tudjuk, szemünk-szánk tele festékkel, hogy a vajszínű árnyalat is kap fogni még egy vajszínű árnyalatot.”

13. a szabad emberek

„A szabad emberek civilizáltak, figyelmesek. Tetszik nekik a másik ember. A szabad ember tudja, hogy mennyire nem az. Többet tud a félelmeiről: s amikor belső rabságát észleli, úgy nézi magát, mint egy állatkertet, amelyben nemcsak vadállatok vannak, hanem rácsketrecek is. Minél függetlenebb vagy, annál ártatlanabb vagy. Maradj csendben és néha nyisd ki magad. Saját kapudban ne légy strázsa, jönnek a lehetőségek, engedd be őket. Valakinek mégiscsak kell, hogy tessen a világ, amelynek nem a szerencsétlenség az igazi természete. A fájdalom emléke, a félelem attól, hogy megint nyilalni fog, körülpáncéloz. Élni legalább olyan jó, mint nem élni.”

14. csimpánzok, bolygó, emberek

„…amióta megtapasztaltam az erdei életet és megértettem a csimpánzokat, új megvilágításban látom a dolgokat. Egy per­cig sem kételkedtem abban, hogy létezik egy nagy szellemi hatalom, amit mi Istennek, Allahnak vagy Brahmának nevezünk, ugyanakkor abban is biztos voltam, hogy véges emberi értelmemmel sohasem leszek képes felfogni mi­benlétét vagy természetét. De még ha Isten nem létezne is, s az embereknek nem lenne lelke, azt akkor sem lehetne eltagadni, hogy az evolúció évmil­liók kemény munkájával megteremtett egy rendkívüli lényt, az embert. Aki, bár sokban hasonlít legközelebbi biológiai rokonához, a csimpánzhoz, de mégis mennyire más! Hiszen ez is kiderült a csimpánzok tanulmányozása­kor, mert nemcsak a köztük és köztünk lévő hasonlóságokat figyelhettük meg, hanem természetesen a különbségeket is. Az ma már elfogadott tény, hogy nem az emberek a föld egyetlen olyan élőlényei, akiknek van jellemük, képesek a gondolkodásra, az önzetlenségre, s ismernek érzelmeket, mint például az öröm, vagy a szomorúság. S nemcsak mi vagyunk képesek a tes­ti-lelki szenvedésre. De értelmünk az alatt a nagyjából kétmillió év alatt, amióta elváltunk az emberszabású majmoktól, rendkívüli fejlődésen ment keresztül. S kizárólag mi fejlesztettük ki a beszéd és az írott nyelv bonyolult rendszerét. S így, az evolúció történetében először, kifejlődött egy faj, amelyik képes volt olyan dolgokat és eseményeket is megtanítani gyermekeinek, amelyeket azok nem láthattak az adott pillanatban. S amellett, hogy képesek voltak tanulni a múlt sikereiből és kudarcaiból, tovább is tudták adni ezeket a tapasztalatokon érlelődött életbölcsességeket. Képesek voltak terveket szőni a távoli jövőre vonatkozóan, és gondolatokról elmélkedni, s ezen beszélgetések során ’levetkőzték’ a megismerés korlátait, hogy tudá­sukból újabb gondolatok fejlődhessenek ki.

A nyelv segítségével tehetjük föl azokat a kérdéseket is, amelyek kilétünk­re, illetve mibenlétünkre vonatkoznak. Kik vagyunk és miért? Nincs még egy élőlény a földön, aki ilyesmire képes lenne. És éppen azért, mert ilyen rendkívül fejlett értelemmel rendelkezünk, felelősek vagyunk bolygónk többi élőlényéért, akiknek fennmaradását azonban éppen hogy mi veszélyez­tetjük meggondolatlanságunkkal. A felelősségtudatnak pedig semmi köze sincs ahhoz, hogy hiszünk-e Istenben, avagy sem. Sőt gyakran sokkal inkább vállalják környezetünkért a felelősséget, és sokkal tevékenyebbek e téren azok az emberek, akik nem hisznek Istenben, mivel tudják, hogy így egyedül raj­tuk, az evolúció véletlen teremtményein múlik minden. Ezzel szemben sok­szor találkoztam olyan hívőkkel, akik egy vállrándítással intéztek el minden felelősséget, hiszen úgyis minden a legnagyobb biztonságban, ’Isten kezé­ben’ van. Engem arra neveltek, hogy higgyem: ’segíts magadon, s az Isten is megsegít’. Mindannyiunknak felelősséget kell vállalnia, és részt kell vennie abban a feladatban, hogy megtisztítsuk, illetve meggyógyítsuk ezt a szegény bolygót, melynek jóságával oly sokféleképpen élünk vissza nap mint nap.”

Ennyi, ezekből lehet válogatni. Jó munkát!

Isten bizony beteg

Legyen akkor itt is meg ez a töredék, mint lehetséges B-téma. Kafkától való, Az én cellám címen kiadott aforizmagyűjteményéből. Variáció egy Nietzsche-témára, avagy: Isten gyengélkedik. Jól ki lehet feszíteni a Nietzsche-szövegrészek közé, azok meg itt vannak már úgyis régóta: A vidám tudomány, Imígyen szóla, stb.

'Mezei munkások este, hazafelé menet egy öregembert találtak az útszéli rézsűben. Ott feküdt elterülve, félig nyitott szemmel bóbiskolt. Első pillantásra úgy festett, mint aki leitta magát, de nem volt részeg. Betegnek sem látszott, az éhségtől elgyöngültnek sem, sebesülés sem volt, ami így elcsigázta, leg­alábbis minden efféle kérdésre tagadólag rázta a fe­jét.
„Kicsoda vagy hát?” - kérdezték tőle végül.
„Egy nagy generális” - felelte, fel sem nézve.
„Vagy úgy - bólintottak -, szóval ez a bajod.”
„Nem - mondta az öreg -, valóban az vagyok.”
„No persze - hagyták rá -, másként hogyan is lehet­nél?”
„Nevessetek csak, ahogy bírtok - mondta ő -, megbocsátom nektek.”
„De hát nem is nevetünk- így a munkások -, légy, ami akarsz, légy főgenerális, ha neked úgy tetszik.” „Az is vagyok - felelte az öreg -, főgenerális vagyok.”
„Na látod - hogy kitaláltuk! De minket ez nem ér­dekel, mi csak figyelmeztetni szeretnénk, hogy éj­szaka erős fagyok lesznek, úgyhogy jobban teszed, ha most szépen felkelsz, és elmégy innét.”
„Nem kelhetek fel, azonkívül el se tudom képzelni, hová is mehetnék.”
„Miért, talán nem tudsz járni?”
„Nem tudok járni, sejtelmem sincs, miért. Hiszen ha tudnék járni, abban a szempillantásban generális lennék újra, ott lennék seregem körében.”
„Kihajítottak talán?”
„Egy generálist? Dehogy - lezuhantam.”
„Honnan?”
„Az égből.”
„Onnét föntről?”
„Igen.”
„Odafönt van a sereged?”
„Nem. De túl sokat kérdezősködtök. Menjetek, hagyjatok magamra.”'