Vonatcúg

Szabó Gábor rajztanár kollégámtól kaptam kölcsön Vajda Mihály filozófus könyvét, és bár hozzá hasonlóan én se vagyok a művel teljesen elégedett, valahogy nem akaródzik visszaadni. Ezért addig forgolódtam, míg nyár nem lett, amikor is dobbantott a suliból mindenki, és szeptemberig most már büntetlenül nálam maradhat a holmi. Azt gondolom, egy darabig ezzel a könyvvel fogok majd itt foglalkozni. Miért ne. A filozófia úgyis hullámokban zajlik az emberben: jön egy probléma, és megáll valahogy körülötte a levegő, és akkor persze az idő is, hasonlóképpen; jönnek mindenféle interpretálások, sajátok is, mások értelmezései is, sokszor össze is mosódik a kettő, úgyhogy lesz az egészből valami hosszadalmas vacakolás, maszatolás, tökvakarás. Néha enyhe erekció. Aztán egyszer csak vége lesz. Legtöbbször nem azért, mintha megoldódna bármi is, az a legritkább esetben történik, hanem mert kipukkad. Illetve lelankad. Ennyi ideig tudott lekötni, kész. Ilyen csaj volt, kész, ennyit tudott kihozni belőlünk. Várjuk a jobbat.

Vajda könyvének az a címe, hogy Szókratészi huzatban, és ez a legújabb (2009-es) könyve elég furcsa felépítésű. Részben tanulmányok, előadások vannak benne. Ezek általában igen jók. Vajda okos ember, izgalmas, sőt sokszor végletes; érzékletesen, mi több, humorral ír filozófiát, és mély depressziója, öregség-iszonya ellenére briliáns előadó is, ez hírlik róla legalábbis, én sose láttam-hallottam élőben. (Amikor én filozófia szakra kezdtem járni, a Hellerékkel együtt ő már egy éve ki volt tiltva a magyar közéletből, sőt talán már Magyarországról is. Igen. Aztán a rendszerváltással tért vissza a magyar filozófiába: nagyjából a világértelmiség egyik fontos alakja lett a köztes tizenöt évben, és szóval onnan. De akkor meg Debrecenben vert tanyát, főleg ott lett iskolaalapító, guru, kocsmacimbora, sármos rondaember, egyebek. Tényleg remek, egyébként persze nagyrészt ballib figura. /Ma másként úgyse tud senki senkit meghatározni, ezért írom ezt egyáltalán. Jelen pillanatban ekként is hontalan, talajtalan, és ez már megmarad./)

— Másfelől a könyv naplójegyzetek-ből, feljegyzésekből és vonatutak által ihletett pársorokból áll főképp. Ezek a jegyzetek hónapról hónapra meg is jelentek az Alföld című folyóiratban, és ott elég nagy feltűnést keltettek. Könyvbe begyűjtve már korántsem olyan megnyerőek. Ezért váltogatják egymást a tanulmányokkal: hogy erősítsék egymást. De nem erősítik eléggé. (Folyóiratban, epizodikusan azért jók, mert a tanulmányok hátteréül szolgálnak, afféle életrajzi magyarázatként, és okos ember személyes háttércirkuszolásaitól mindeg megvilágító erőt vár az olvasó. Néha kap is. Ebben a töménységben viszont már nem csak az írásokat hátterezik, hanem önmagukért kellene jótállniuk, és inkább egy életet értelmezniük, de ezen az életen annyira sok értelmeznivaló nincs azért. Nyilván a környezete másképp érzi, de azokkal meg úgyis beszélget meg levelezget.)

Ezen túlmenően azonban nincs a kötettel baj. Sőt. Szeretem. És hát ez egy vonzó ember, munkába, beszélgetésekbe, cselekvésekbe, alkoholba menekülő valaki, ez nekem otthonos: sőt még a görcsei is azok. Kicsit többet csinált a képességeiből, mint én, ez az egyetlen különbség: de még ez sem biztos. Lehet, hogy a képességeimhez képest én csináltam többet. Kit érdekel. Tetszik az ürge, mindig éreztem vele párhuzamosságokat, hisz régóta olvasom: és most napnál világosabbá vált, hogy van néhány közös mániánk is. A sisakrostély-elv például, amit ő Derridától vett át, mert a filozófia tolvajlás is, sőt a lopott szajré felismerhetetlenné-torzítása. A szókratészi huzat gondolata, amit imádott-utált Heideggerétől kölcsönzött. A jelentős kivétel gondolata, amit Kierkegaard-tól. És az utolsó emberé, amit Nietzschétől.

Guberál tehát a közkincsben, mint mindenki, akinek van egy cseppnyi esze, és itt, ezen a blogon majd további, nyilván avatatlanabb kezű guberálások fognak történni. Korántsem a véglegesség igényével.

És ez mára, bevezetőnek, elég is.

Kezdődjék hát a Platonka-blog újrahasznosítása.

Rózsa Péternek

Rózsa Péter magánlevélben figyelmeztetett a minap, hogy blogjaimat elhanyagolom. Jogos. A világ peremén rövidesen helyreáll majd az adatforgalom - ezzel itt viszont még nem tudom, mi lesz. Az utóbbi 4-5 hónapban teljesen értelmetlen volt működtetni, mostantól elvileg még inkább az, mert az érettségik közben (tűrhető eredménnyel, hálistennek) megtörténtek. De hajlok rá, hogy megtartom, és szöszölök rajta kis észrevételeket és végrehajtok apróbb gondolatkísérleteket is. Meglátom még.

Ez lesz majd

SZÓBELI ÉRETTSÉGI TÉTELEK FILOZÓFIÁBÓL, 2009

A 12/B és a 12/D osztály számára


1.
Témakör: Filozófiai problémák

Tétel: Mi a filozófia?

Feladat:

a)
Karl Jaspers, XX. századi egzisztencialista filozófus szövegének figyelembevételével ismertesd a szerző elképzelését a filozofálás eredetéről és értelméről!
(Jaspers: Bevezetés a filozófiába, részlet)

b)
A XIX. század nagy német filozófusának, Hegelnek fiatalkori szövegét felhasználva értelmezd azt a gondolatot, hogy a filozófia a „meghasonlás” terméke!
(Hegel: A fichtei és a schellingi filozófia különbségéről. Részlet)


B tétel: Mi a szabadság? Mit jelent élni, megélni? Hol van a mélység, és mi az, ami felszínes? Hogyan gondolkodik erről a költő? És vajon miért paradoxonokban?
(Kosztolányi: Esti Kornél éneke)



2.
Témakör: Filozófiai problémák

Tétel: A létre vonatkozó kérdés

Feladat:

a)
A preszókratikus filozófia két nagy alakja: Hérakleitosz és Parmenidész szövegei alapján mutasd be a tárgyalt korszak főbb ontológiai problémáit!
(Hérakleitosz és Parmenidész fragmentumai, részletek)

b)
Helyezd el a korban, majd ismertesd Descartes szubsztanciákról szóló tanítását!
(Descartes: Értekezés a módszerről, részlet)


B tétel: Két korszak határán. Kavafisz, XX. század eleji görög költő verse alapján beszélj arról, milyen problémákat okozhatott két kultúrtörténeti kor határán élni!
(Kavafisz: Műrész, Alexandria, Kr. után 340)



3.
Témakör: Filozófiai problémák

Tétel: A test-lélek-probléma

Feladat:

a)
Ismertesd Platón elképzelését test és lélek viszonyáról, az emberi lélek halhatatlanságáról!
(Platón: Phaidón, részlet; Az állam, barlanghasonlat, részlet)

b)
Ismertesd Arisztotelész lélekfelfogását!
(Bertrand Russell: A nyugati filozófia története, részlet)



B tétel: Szavak, tettek, értékek. Esterházy Péter regényrészlete alapján beszélj arról, mi történne, ha a nyelvből eltűnnének a rosszra, bűnre, negatívra utaló kifejezések!
(Esterházy Péter: Harmonia caelestis, részlet)


4.
Témakör: Filozófiai problémák

Tétel: Megismerhetőség, igazság, bizonyosság

Feladat:

a)
Számítógépre kötött, tartályban lebegő emberi agyak fel tudnák-e ismerni helyzetüket? Foglald össze a Mátrix c. filmhez is ötletet adó gondolatrendszert! Alakítsd ki saját reflektált álláspontodat!
(Hilary Putnam: Ész, igazság, történelem, részlet)

b)
Ismertesd Kant álláspontját a megismerésről: ki ismer meg és mit ismerhet meg?
(Kant: A tiszta ész kritikája, részlet)


B tétel: Mi a teendőnk a politikai erőszakkal szemben, ha már ránk telepedett? A XX. századi német drámaíró „egypercesét” figyelembe véve beszélj erről!
(Bertolt Brecht: Védekezés az erőszak ellen)



5.
Témakör: Filozófiai problémák

Tétel: Az én problémája

Feladat:

a)
Mit jelent az a gondolat, hogy az egzisztencia megelőzi az esszenciát? Következik-e mindebből, hogy minden egyes emberért felelősséggel tartozunk? Hogyan lehetnénk „szabadságra ítélve”? Mit jelenthet mindez?
(Sartre: Egzisztencializmus, részlet)

b)
Hamvas Béla gondolatmenetének ismertetése és értékelése a személyiséggé-válásról
(Hamvas Béla: Regényelméleti fragmentum, részlet)


B tétel: Mely korban születhetett, és milyen képzeteket sűríthetett magába a „körzős isten?”
(William Blake: A teremtő; de a mű teljesen eltérő címeken is ismert)



6.
Témakör: Filozófiai problémák

Tétel: A végesség emberi problémája

Feladat:

a)
Mit tehet az ember a számára adott véges időben? Például halogat. Peter Sloterdijk frankfurti előadássorozata — a megadott részlet ismertetése és értelmezése
(Peter Sloterdijk: Világra jönni — szót kapni, részlet)

b)
Descartes elmélete az emberről mint gondolkodó, de Istenhez képest „véges” szubsztanciáról
(Descartes: Értekezés a módszerről)

B tétel: Hogyan vélekedik Babits Mihály a modern kor szereplőiről és a jövőről?
(Babits: Az isten és ördög…)



7.
Témakör: Filozófiai problémák

Tétel: Az érték problémája: a jó és a szép

Feladat:

a)
A „arany közép” filozófiája: Arisztotelész etikai nézeteinek ismertetése és értékelése a megadott szövegrészlet alapján
(Arisztotelész: Nikomakhoszi etika, részlet)

b)
Nietzsche filozófiai törekvései: az értékek átértékelése
(Nietzsche-szövegek)


B tétel: Mire szocializálódunk? Hogyan látta ezt az európai történelem egy kiemelt pillanatában József Attila? Hogyan felel meg egymásnak ember és társadalom: csecsemő és „fasiszta kommunizmus”?
(József Attila: Világosítsd fel)



8.
Témakör: Filozófiai problémák

Tétel: A szabadság kérdése

Feladat:

a)
Locke saját társadalmi szerződés-elmélettel rendelkezik. Ennek alapján fejti ki azt az akkor újszerű liberális elgondolást, hogy a polgári állam csak részben korlátozhatja az egyén szabadságát. Értékeld Locke álláspontját!
(Locke: Levél a vallási türelemről, részlet)

b)
Az újkori liberalizmus újszerű kérdésfelvetése: az egyén szabadságának védelme a közvélemény nyomásával szemben
(John Stuart Mill: A szabadságról, részlet)


B tétel: Bulgakov kiélezett helyzetben láttatja hőseit. Egyikük (Jesua) fél nap múlva halott lesz, másikuk (Pilátus) éjfélig bosszút áll érte. Pedig ő végezteti ki. Most viszont még arról értekeznek, ki vághatja el az életfonalat, és hogy van-e rossz ember a világon. Elmélkedj Jesua szempontjain!
(Bulgakov: A Mester és Margarita, részlet)



9.
Témakör: Filozófiai problémák

Tétel: A környezet- és bioetika problémái

Feladat:

a)
Ernst Jonas szerint a bio- és ökofilozófia a filozófia legújabb, ugyan máris meglehetősen elkésett vállalkozása. Ismertesd és mérlegeld e nagyhatású gondolkodó nézeteit!
(„Közeledünk a gonosz véghez”. Beszélgetés Hans Jonas filozófussal)

b)
Egy újszerű megközelítés: az ember mint biológiailag meghatározott lény egy ökológiai rendszerben
(Konrad Lorenz: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne, részlet)


B tétel: Emile Cioran XX. századi, irányzatokba besorolhatatlan gondolkozó mérhetetlenül nem hisz az emberben. Szerinte mindannyian hatalommániás őrültek vagyunk, és árad belőlünk a rossz. Érvelése alapján mit gondolsz minderről?
(Emile Cioran: A bomlás kézikönyve, részlet)



10.
Témakör: Filozófiai problémák

Tétel: Globalizáció és társadalom

Feladat:

a)
A modern kapitalizmus létrejötte és jelentősége
(Marx—Engels: A kommunista párt kiáltványa, részlet)

b)
A történelem végének újra felmelegített elmélete: Fukuyama nézetei jelenkorunkról
(Fukuyama: A történelem végéről, részlet)

B tétel: Hogyan látja az embert, annak lehetséges változatait az ősi kínai szemlélet? Mutass rá az eltérésekre az európai és a keleti nézőpont között!
(Tao te king, 24)



11.
Témakör: Filozófusok alapvető gondolatainak ismerete

Tétel: Platón

Feladat:

a)
Platón nézetei az anyagi világ és az ideák viszonyáról, a megismerésről és a filozófus feladatáról
(Platón: Az állam, részletek. A nap- és a vonalhasonlat)

b)
Platón szerelemfilozófiája
(Platón: Lakoma, részlet)

B tétel: Egy híres festmény. Értelmezik pszichoanalitikusok, vallástörténészek, történetfilozófusok, őskorkutatók, irodalomtörténészek. Te mit látsz benne?
(Goya: Saturnus* felfalja gyermekeit)



12.
Témakör: Filozófusok alapvető gondolatainak ismerete

Tétel: Arisztotelész

Feladat:

a)
Arisztotelész politikaelméletének ismertetése
(Arisztotelész: Politika, részlet)

b)
Arisztotelész felfogása az első filozófiáról: a szubsztanciáról és a kategóriákról
(Arisztotelész: Metafizika, részlet)


B tétel: Értelmezd az alábbi költeményt a megismerés, az életteljesség és a szabadság szempontjából!
(Petri György: Mosoly)



13.
Témakör: Filozófusok alapvető gondolatainak ismerete

Tétel: Aquinói Szent Tamás

Feladat:

a)
A skolasztikus érvelés sajátosságai. Az öt istenbizonyíték értelmezése
(Aquinói Szent Tamás: Summa Theologia)

b)
A középkor univerzália-vitája; Tamás mérsékelt realizmusa
(Bertrand Russell: A nyugati filozófia története)

B tétel: Annyi keletkezéselmélet van társadalom-ügyben! Arisztotelészé, a teológusoké, Hobbesé, Rousseau-é. Íme itt egy ötven éve írott is. Vajon csak vicc?
(Hamvas Béla: Államok kialakulása)



14.
Témakör: Filozófusok alapvető gondolatainak ismerete

Tétel: Descartes

Feladat:

a)
Descartes módszeres szkepszise. Ismertesd a filozófus gondolatmenetét az első kételytől a cogito-ig
(Descartes: Elmélkedések az első filozófiáról, részlet)

b)
Descartes ideiglenes erkölcstanának értékelése. Lehet, hogy ma már csak ideiglenes erkölcstanaink vannak?
(Descartes: Értekezés a módszerről, részlet)


B tétel: Németh László magyar író, esszéista, mindenes az 1930-as években Európáról és a világról, hagyományról és kíméletlenül folyó történelemről gondolkodott. Igaza lett-e?
(Németh László: A XX. század vezérjelenségei)



15.
Témakör: Filozófusok alapvető gondolatainak ismerete

Tétel: Kant

Feladat:
a)
Kant fellépése: a kopernikuszi fordulat ismertetése és értelmezése
(Kant: A tiszta ész kritikája, részlet)

b)
Kant erkölcstana: a kategorikus imperativusz értelmezése
(Kant: A gyakorlati ész kritikája; Az erkölcsök metafizikája)


B tétel: A modern világ költője az önzés szükségességéről beszél — de miért is? Mit véd, mit akar megóvni vagy elvenni a világtól? Értelmezd a költeményt!
(Szabó Lőrinc: Ne magamat?)



16.
Témakör: Filozófusok alapvető gondolatainak ismerete

Tétel: Kierkegaard

Feladat:

a)
Kierkegaard elgondolása a választásról — vagyis a személyiség átépítéséről
(Kierkegaard: Vagy-vagy, részlet)

b)
Kierkegaard hitértelmezése — a hit lovagja
(Kierkegaard: Félelem és reszketés, részlet)

B tétel: Minden eladó! Minden eladó? Értelmezd Bereményi Géza dalszövege alapján a mai média-kor lehetőségeit és kényszereit!
(Bereményi Géza — Cseh Tamás: Karom kitárva)


17.
Témakör: Filozófusok alapvető gondolatainak ismerete

Tétel: Marx

Feladat:

a)
A fiatal Marx messzemenő következtetéseket vont le kora ipari társadalmának elemzése közben: tőle származik az első modern elidegenedés-elmélet. Értelmezd ezt az elméletet a megadott szövegrészlet alapján!
(Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok, részlet)

b)
Értelmezd Marx gazdaságelméletét!
(Marx: A politikai gazdaságtan bírálatához. Bevezetés)


B tétel: Keleti és nyugati viszonyulás az elmúláshoz: hogyan készüljek rá, készüljek-e egyáltalán? Az utolsó pillanatig őrizzem meg magam? Üresítsem ki magam? Hogy könnyebb, hogy érdemes? Mit gondolsz erről?
(Vas István: Párbeszéd két ismeretlen között)



18.
Témakör: Filozófusok alapvető gondolatainak ismerete

Tétel: Nietzsche

Feladat:

a)
A nietzschei program radikalizmusa: mi következik első- majd másodfokon „Isten halálából”? Értelmezd a problémát a megadott szövegek alapján!
(Nietzsche: A vidám tudomány, részlet, ill.: Így szólott Zarathustra, részlet)

b)
Nietzsche nézetei a dionüszoszi és apollóni művészetről
(Nietzsche: A tragédia születése)



B tétel: Mi lehet a modern kor gondolkodóinak feladata? Mik a lehetőségeik? Igaza van-e a szerzőnek?
(Heller Ágnes: Bicikliző majom)




19.
Témakör: Filozófusok alapvető gondolatainak ismerete

Tétel: Heidegger

Feladat:

a)
Ismertesd Heidegger gondolatmenetét a létmegértés elkezdéséről!
(Heidegger: Bevezetés a metafizikába, részlet)

b)
Tudomány és filozófia viszonya Heideggernél
(Heidegger: Mi a metafizika, részlet)


B tétel: Egy nagyszerű regény ironikus részlete ez: az ideológiák (emberek által vallott eszmék) természetéről szól. Mit gondolsz erről?
(Hamvas Béla: Karnevál, részlet)



20.
Témakör: Korszakok, irányzatok

Tétel: Korszakok, irányzatok

Feladat:

a)
Az antik filozófia fő jellegzetességeinek bemutatása
(Engels: Ludwig Feuerbach és a klasszikus német filozófia vége, részlet)

b)
A felvilágosodás jellemzése az Enciklopédia szócikkei alapján
(Enciklopédia-szócikkek)

B tétel: Értelmezd a megadott szöveget! Feleletedet hegyezd ki a modern kor szorongásaira, idegenségérzésére!
(Ancsel Éva: Bekezdések az emberről)


A feleletek értékelése

„A” rész

Összesen 35 pont adható.

filozófiatörténeti tudás, problémafelvetések és válaszok, interpretációk ismerete : 9
a logikus gondolkodás eljárásainak és az érvelési technikáknak az alkalmazása: 9
a szövegértelmezés szintje: 9
a filozófiai problémák interdiszciplináris és kultúrtörténeti megközelítése: 8


„B” rész

Összesen 15 pont adható.

filozófiatörténeti tudás, problémafelvetések és válaszok, interpretációk ismerete : 3
a logikus gondolkodás eljárásainak és az érvelési technikáknak az alkalmazása: 4
a szövegértelmezés szintje: 4
a filozófiai problémák interdiszciplináris és kultúrtörténeti megközelítése: 4

Platonka/2, Spiró

Most átállítok egy váltót, nem lesz túl bonyolult.

Megszerettem ezt a helyet, ezt a blogot, be is fészkeltem már ide magam valamennyire, és régóta bosszant, hogy ennyire funkciótlan lett, haszontalan, semmi. Pedig én ez alá a címlapkép alá szeretnék továbbra is írni, mégpedig leginkább kis személyeseket. És akkor így is cselekszem. A Platonka tehát mostantól nem filozófiai blog (jó, lehet, hogy egyszer-egyszer még igen, elvégre egy hónap múlva szóbeliznek ezek a kedves mihasznák), de lényegét tekintve már nem. És akkor ezt nem is mondom tovább.

Jó lenne ide majd naponta írni, de emberes az kétnaponta is, sőt olykor a heti kettő is teljesítmény. Mostanában egyébként eléggé gyakran van is valami. Kétszer voltam a héten a Petőfi Irodalmi Múzeumban rendezvényeken, egyszer meg a Bárkában, de arról a világ peremén már hírt adtam.

Péntek: dupla óra a Bűn és bűnhődésről, mindössze a diákok harmada olvasta, a megfelelő érdemjegyeket már kiosztottam. Egyébként kulturáltak, félálomban is figyelmet mímelnek, látszik, hogy első osztályú az idomítás. Szeretem is őket meglehetősen. Eldumálgatok, cím, beszélő nevek, meg hogy ideologikus regény, effélék, elég heterogén az anyag jó darabig, ezerféle hordalékból kellene majd valamit felépíteni lassan, de mit, agytorlaszt? Abban jó vagyok. Este aztán mesélem Máriának, hogy mennyire értelmetlen is ez, már Dosztojevszkij is reménytelen nekik, mert bármennyire is végigerőltetik magukat esetleg a nagyon fasza részleteken és összetevőkön, mit is kezdhetnének a végeredménnyel, ami azért kiveri a szemet, hogy menj bele a szenvedésbe, oldódj fel a közösségben? Jó, ezt nem is kell mindenképp elfogadni, írói szempontból is abszurd az egész epilógus, vörös farok vagy talán inkább ortodox fitymaszűkület, szidom is a gyerekeknek rendületlenül, de mit lehet egyebet csinálni? Nem kell ezt a hozsannás leborulást ajnározni Dosztojevszkijnél, de annyit meg kellene értetni velük valahogy, hogy a közösségbe visszakapaszkodni, még megalázkodva is, bocsánatot kérve is, legalábbis elképzelhető törekvés. Hogy nem teljes abszurditás. De lehetetlen megcsinálni, gondolatkísérlet szintjén se kérnek belőle.— Mindegy, ez szakma, illetve dehogy is az, a franc tudja, micsoda.

Utána filozófia előkészítő: beszédülnek az előző éjszakától dagadt szeműek, azért csinálunk is valamit, és kiosztom a feladatokat. Eddig nem is teljesítettek rosszul, mindegyiküknek esélyük van a 80% fölötti végeredményre; az ebből a tantárgyból, pláne ezzel az odaadással nem is csekélység, vigyáznak őrájuk valakik.

Délután könyvvadászat: Spiró Feleségversenyét, az új regényt hajtom már egy hete, állítólag megjelent, mégse nincs sehol. Most végre megkapom a Libriben (Mammut): el kellett volna olvasni délutánra (mondjuk, hogy belső kényszer), na ez is lehetetlen már. Beleolvasok, a netről már ismerek részleteket, néhány reflexiót is, sőt emlékszem Spiró Fodor Gézáról szóló cikkére, abban is említi ezt a könyvet, mint szinte reménytelent. Hát igen, nehéz lesz majd olvasni is (szatíra, az pedig nem olvasóbarát műfaj), anyázni sokkal inkább, már el is kezdődött, de mennyire hogy.

Délután tehát PIM, könyvbemutató, rettenetesen sok ember, több terem, kivetítők, és BIZTONSÁGI ŐRÖK!, basszus, mi is állóhelyezünk Máriával meg Dinivel, jön Spiró, bőrmellény, hogy nem rohad le róla, ez a védjegye, vigyorog is, komor is, mellette Vágó, a tévészemélyiség, ki van akadva benne a mutató, hogy úristen, itt most őrájuk vigyáznak. És tényleg, de hát várható is volt, basszameg, itt tart ez az egész cucc, nem tetszett észrevenni? (A pogrommal szokott kezdődni, mondja egy ponton, vigyorogva, Spiró.) — Reggel már mondtam a tanáriban Louisnak, hogy jövök megnézni, hogy vereti magát agyon a Spiró, mert láthatólag nem éri be kevesebbel, ő meg mondta, hogy az őt nem érdekli, csak a könyv legyen jó. (Nagyon szereti Spirót egyébként, a Fogságtól ő is oda van, szóval csak viccelt, sajátos humorú vén magyar költő.) Spiró kezdetnek köszönti azokat, akik eljöttek, azokat is, mondja egy fintorral, akik őellene jöttek ide, és hogy reméli, hogy azért meghallgatják. Szinte kéretlenül mondja aztán végig közellenséggé válásának történetét, nagy részét ismerem már az Amíg játszol-ból, de így mégis nagyon más: a senkit, önmagát sem kímélő mondatok kegyetlen ellentétben állnak azzal a bemondói kiműveltségű baritonnal, amije neki van. Egyszerre lehűtő és felhergelő, szóval agyfelbaszó ez az óra, Arisztotelész katarzisnak nevezte az ilyet, nem is pisszen senki, hatásában olyan ez a monológ, mint amikor az úthenger alatt ropognak az éticsigák. Micsoda erő van ebben az emberben, konokság, harminc éve karban tartott indulat! Hogy bírta ezt ki? És hogyhogy nem gonoszult el? Hát az ilyet az ember elviseli valahogy, mondja többször is, bár nem kellemes. Magát baloldali érzelmű nemzeti konzervatívnak nevezi, régi öndefiníciója ez már neki. Hallgatjuk, Dini szeme csillog, először lát életében tökös írót, egyáltalán: tökös embert. (Hát én se sokat láttam 53 év alatt.) Vágó, láthatólag még mindig sokkos állapotban, felhívja Spiró figyelmét, milyen furcsa, hogy a Heti Válaszban védte őt meg a napokban egy ismertebb valaki, igen, mondja Spiró, de van ott egy karikatúra is a szöveg alatt, rajta ő, horgas zsidós orral, baszom nagy ceruzával a hóna alatt, egyik vége piros, a másik sárga, hoppá! És röhög, fanyarul persze: hát persze, megvédenek, hoppá! Így!

Kész rejtvényfejtőként kell élni, barátaim, bizony, így van ez. Én ezzel jövök ki onnan fél hét tájban. De nem elhallgatunk, beszélgetni támad még kedvünk, leülünk egy fagyi mellé a Ráday utcában, még Dinivel egy sör is belefér.

Lehet, hogy lassan mindannyian felnövünk. Lehet.

A regényről majd beszámolok.

Szóbelihez

Abban maradtunk, hogy kedden az 5. – 6. órában megint találkozunk. (A péntek persze marad, az az alap.)

A következő olvasnivalók vannak keddre a tankönyvből:

22-23. o. (Platón, Barlanghasonlat)
121-122. o. (Putnam)
129. o. (Sartre)
31-32. o. (Arisztotelész, Nikomakhoszi etika)
150-151. o. (Locke)

A többit majd szóban megbeszéljük.

Ezeket ki is kellene jegyzetelni, kicsit végig is gondolni, melyik tételbe kapcsolódnak. Ilyenek. Még lenne munka.

Lehetséges B-tételek

((A szövegek rajta vannak a honlapomon, onnan egy kupacban letölthetők. (Címük ott: Filozófiai ihletettségű szövegek, valami bajom lehetett a címadáskor. Mindegy. Ha jól számolom, 32 szöveg.) Az illusztrációkat pedig meg kell keresni, főleg műv. tört. albumokban. Az nem lesz sok.

És ezekből lesz majd 20 a tételsorban. Bagatell.))

Szóval:

Kosztolányi Dezső: Esti Kornél éneke

Konsztantinosz Kavafisz: Műrész, Alexandria, Kr. u. 340

Bertolt Brecht: Védekezés az erőszak ellen

Ancsel Éva: A megrendült öntudat mítoszai (részlet) (Huszadik századi kérdés a hangszerek értelméről)

Babits Mihály: Az isten és ördög…

József Attila: Világosítsd fel

Bulgakov: A Mester és Margarita (részlet)

Emile M. Cioran: A bomlás kézikönyve (részlet) Antipróféta

Tóth Árpád: Láng

Leszek Kolakovsky: AZ IFJÚSÁGRÓL (részlet)

Petri György: Mosoly

Hamvas Béla: Államok kialakulása

Németh László: A huszadik század vezérjelenségei (részlet) Tanu IV., 1933, 232-233

Tao te king 24

(Cseh Tamás) — Bereményi Géza: Karom kitárva

Heller Ágnes: Bicikliző majom (élet- és korrajz) Múlt és Jövő Könyvek, Budapest, 1998

Hamvas Béla: Karnevál (II. kötet, 81.-82. o. Magvető kiadó, 1985.)

Ancsel Éva: Százkilencvennégy bekezdés az emberről (Kossuth könyvkiadó, 1987., 32. - 33. o.)

Spiró György: A jövevény (Regény. Árkádia - Szépirodalmi Könyvkiadó, 1990. 440 - 443. oldal)

Emile M. Cioran: A bomlás kézikönyve (ATLANTISZ kiadó, 1999., 158. - 161. o.)

Faludy György: Levél Philadelphia polgármesteréhez

Hankiss Elemér: Az emberi kaland (részlet)

Lengyel László: Miniszter

Márton László: Bowen monológja, sötétben

Karl Marx: A hegeli jogfilozófia kritikájához (részlet)

Örkény István: Perpetuum mobile

Spiró György: Fogság (részletek)

Ady Endre: Új s új lovat

Konrád György: Agenda, 1. Kerti mulatság (részlet)

Szabó Lőrinc: NE MAGAMAT?

Vas István: Párbeszéd két ismeretlen között

Voltaire: A MONDAIN


Képek:

William Blake: A Teremtő (ezer más címen is fut, és több változata is van: szakállas figura a felhőkből, körzővel. Még a szakirodalomban sincs róla egyetértés. Tehát ideális filozófia-tétel.)

Delacroix: A Szabadság géniusza vezeti a népet

Goya: Saturnus felfalja gyermekeit

Faust

Ezúttal egy kis alapszöveg a németekhez, de egyben a középkorhoz, a romantikához, a német titanizmushoz: Goethe, Faust, nagymonológ. (Magas boltozatú, keskeny gótikus szoba.
Faust az írópolc előtti székben nyugtalanul ül) — Addig, hogy jön Wagner, a segédtanár (tanseg), és elkezd okulni vágyni, de rettenetesen, mint rendesen. — Az is egy jó rész egyébként, meg van benne írva a pedagógia (és a lényegátadás) összes reménytelensége. Pedig Wagner még akar is valamit. Sok nagy tányér puffasztott tudást. (Igaz, ettől még elviselhetetlenebb.)

A dőlt betűs részek az én megjegyzéseim. Sajnos, barbárul szétszakítják a szöveget. De mit lehet tenni?

FAUST
Ó jaj, a filozófiát,
a jog- s az orvostudományt
és - haj - a teológiát:
mind buzgón búvároltam át.

Az a fikció a műben, hogy ez egy középkorvégi történe:, a tudáseszmény még skolasztikus jellegű. Amit tudni szoktak akkoriban, azok a felsoroltak. Faust tudja is őket nagyon, sőt még mást is, mégis…

S most mégis így állok, tudatlan,
mint amikor munkába fogtam.
Címem magiszter, sőt több: doktor úr,
s tíz éve már, hogy álnokul,
orránál fogva vezetgetem
egész tanítványseregem -
s látom, semmit sem tudhatunk mi!
Ettől fog szívem elhamuhodni.
Bár jártasabb volnék egynémely gazoknál,
orvos-, professzor-, írók-, papoknál.
Szorongás, kétely engem nem gyötörget,

Faust nem szkeptikus. Pontos nemtudás az övé. — Nem tudom, pedig fontos lenne. Csak olyasmiket tudok, ami nem jó semmire. A hasznos tudás hiánya. Újkori felismerések. Bacon. Descartes.

s nem félelmes a Pokol, sem az Ördög,

Faust hitetlen. Úgy értem, a hit által nincs vezérelve. Számára nagyon is létezik a transzcendens szféra, az ördög megjelenésén se csodálkozik (mint Luther, akivel a figuráját Goethe kicsit össze is csúsztatja, aki hozzávágta az ólálkodó ördöghöz a tintatartóját), csak épp nem érdekli, fontosabb dolga van. Esetleg máris ismeri a róla szóló, épp most íródó mű végét is, amit én tíz éve egy haikuban így foglaltam össze:

Sátánnal szerződsz,
ha nincs hited. Kefélsz, ölsz.
Simán mennybe jutsz.

minden örömtől-fosztottságom innét:
nem hiszem, tudnék valamit is még,
s azt sem, hogy tanítani tudnám
az embert, térítvén s megjavítván.

Szókratész ismételgette, hogy az emberek tudatlanságból művelnek rosszat. Meg kell nekik mondani a miheztartást, és akkor helyesen fognak cselekedni. (Etikai racionalizmus.) Faust lehet, hogy hinne ebben, csak hát nem létező tudásra nem lehet tanítani. Ez a gondja.

Aztán meg se pénz, se vagyon,
se hír, se földi hatalom.
Így élni már eb sem kívánna,
ezért adtam fejem a mágiára,

A mágikus tudás igénybevétele, amivel Faust a mű fikciója szerint valóban rendelkezik (az más kérdés, meddig juttatja el az a tudás) nem annyira középkori, mint inkább reneszánsz jellegű próbálkozás. Faustban több réteg is ott van: skolasztika, reneszánsz humanizmus, reneszánsz misztika, reformáció, színtiszta, kanos, hedonista pogányság. (Elképesztő, hogy Goethe ebből a keverékből épkézláb első részt tudott csinálni. És korántsem meglepő, hogy végül nem tudott zárt teljességet. Az még neki se mehetett. Mint töredék, a Faust csoda. Mint műegész, katasztrófa.)

hogy szellem-száj, szellem-erő
nem egy titkát tárná elő,
s ne kelljen izzadván beszélnem
arról, amit nem értek én sem;
s miktől együtt van a világ,
megismerjek minden csodát,
s mint már titkos erőkre látó,
ne legyek többé betűrágó.

A misztikát választja. A nem evilági erőket. Jöhet Mefisztó, a szövetség a lélekben már elő van készítve. A betű (szentírás) elutasítva. (Érdekes, és ellentmond ennek, hogy hat jelenettel később János evangéliumát kezdi fordítani Faust. De hogy! És miért! És miféle értelmezést ad a dolognak!)

Ó, vajha hánytorgásaim
utólszor látnád, Holdvilág,
te, ki oly sok éjfélen át
tekingetél e polcra ím,
majd könyvek és papír felett,
orcád, bús társam, megjelent.
Ah, bár inkább hegy tetején
járhatnék fényed szőnyegén,
szállnék barlangba szellemekkel,
vagy réten, ha fényed ott dereng fel,
s a tudomány dohát ledobva
éppé fürödném harmatodba'!

Itt is a telihold dalai íródnának. Remegnek a fényhullámok! És ez a most érkező jövő itt is meredek. (Aki nem érti, nem hallgatott elég Cseh Tamást.)

Jaj, ebben az elátkozott
odúban meddig kuksolok?
Ide az ég szent fénye is
festett ablakszemen esik.
Tetőig ér a könyvrakás,
mit féreg rág s a por elás,
s füstös papírlapok fedik
falát a mennyezetig.
S a sok polc lombikkal tele:
tudásom minden számszere
s az ősök limloma kivált -
világod ihol! Micsoda világ!

S aztán még kérded, hogy szived
melledben mélyen mért sajog?
S mik szegik életkedvedet,
mily érthetetlen bánatok?
Az élő természet helyett,
hová az Úr tett emberül,
füst és penész az életed,
csontváz, koponya vesz körül.

Nagy jelenet lesz, amikor Faust Wagnerrel elhagyja a dohos iskolát, és — húsvét van, tavasz, feltámadás — kimegy a természetbe és az emberek közé, nézni a templomokból kiszálló embereket, a parasztmenyországot.

El innen! Tágas a világ!
Vedd Nostradamus nagy művét,
- merő titokzatos csodák -
kalauzul ez nem elég?

EZ az a Nostradamus. Ismerik régen.

Megösmersz csillag-útakat
s ha Természet tanít, ne félj,
erőd lesz, hogy megértsd magad:
szellem szellemhez mit beszél.
Mit ér, ha szikkadt agyvelőd
itt szent jeleket fejteget:
körém, ti szellemek előbb,
s ha hallotok, feleljetek!

(A könyvet kinyitja, s megpillantja
a Makrokozmosz jelét)

Hah! Már láttán is mily gyönyörüség
szalad végig tüstént érzékeimben!
Az élet szent, ifjonti örömét
érzem pezsdülni minden idegemben.
E jelt talán istenség irta le,
bensőm zajgását csillapítja
szegény szivem örömre nyitja,
s rejtelmes hatóereje
a létnek titkait mind megvilágosítja!
Isten vagyok? A fény kitölt!
Im, e világos, tiszta jelben
a működő Természetet láthatja lelkem,
s most értem meg csupán, mit mond a bölcs:
"A szellemek világa nyitva,
tenlelked zárt; szived meredt.
Fel hát, diák, s a hajnalpírba
füröszd meg földi kebledet."

(Vizsgálja a jelt)

Hogy átsző mindent az Egész!
Egyik a másban hat s tenyész!
S az ég erői itt hogy fel- s leszállnak,
nyujtván aranyvedert egymásnak!
Áldásárasztó suhanással
csapatjuk égből földre szárnyal
s mindent betölt harmóniával.

Mily színjáték! De jaj, az, semmi más!
Hol kaplak el, Természet, óriás?
Hol kebleid? Minden élet forrása,
amelyen csügg a föld és a menny,
szikkadt lelkem odaeseng -
itatsz, buzogsz, s e sóvárgás hiába?

(A könyvet bosszúsan másutt üti fel,
s megpillantja a földszellem képletét)

De mily más módon hat rám ez a jel!
Közel vagy, Szelleme a Földnek;
erőim, érzem, egyre nőnek;
s testem, mint új bortól, tüzel.
Világba lépni kél bennem merészség,
s viselni már a Föld kínját s örvendezését,
magam viharokkal veretni,
s kétségbe süllyedő hajón sem esni.
Felettem elborul -
a hold elrejtezik -
kihúny a lámpa -
köd száll! Vörös sugár cikázik
fejem körül. A bolt
hideg borzongást permetez,
és rám tapad!
Érzem, te vagy, igézett földöntúli lény!
Tárd fel magad.
Mily sajgás szivem közepén!
Új ámulatokra
vár minden idegem sajogva!
Egész szivem immár neked ajánlva!
Kell! Jönnöd kell! Bár életem az ára!

(A könyvet felragadja, s rejtelmesen
elrebegi a szellemidéző igét.
Vörös láng cikázik, s megjelenik benne
a Szellem, visszataszító alakban)

SZELLEM
Ki szólit?

FAUST
(elfordulva)
Szörnyű rémalak!


SZELLEM
Oly nagy erővel szolitottál,
szféráimban nyugton se hagytál,
és most? -

FAUST
Jaj! Csak ne lássalak!

SZELLEM
Repesve vágytál látni engem,
hallani hangom, nézni arcomat,
rám esdeklésed hatva hat,
hát itt vagyok! - Emberfeletti ember,

Ez az a szöveghely, ahol Goethe, pontosabban a Földszellem, az Übermensch szót használja, sajnos gúnyból, fölénnyel, Faustra. Innen vette át Nietzsche, csak persze másképp értelmezte.

miért vacogsz tehát? S miért nem hallom szavad?
Hol a kebel, amely egész világokat
teremtett, hordott, s azzal kérkedett el,
hogy egyrangú velünk, a szellemekkel?
Hol vagy, te Faust, akinek hangja szólt,
s erős akarata belémhatolt?
Te? Kire még rá sem lehellek,
és máris minden ize reszket,
kunkorgó, gyáva nyű csupán?

FAUST
Tőled féljek, lángból kibomló?
Faust volnék, Faust, hozzád hasonló.

SZELLEM
Az életárban, tettek viharán
lényem fel- s lejár,
ide-oda száll.
Születés, halál,
apály s dagály:
cserélve érlelt
örökös élet!
És zúg a szövőszék, az idő, s azon én
igy dolgozom Isten eleven köpenyén.

FAUST
Véled magam, ki átszaladsz
világokon, egynek érzem, te Szellem!

SZELLEM
Azzal vagy egy, kit megragadsz,
velem nem! (Eltűnik)

Ez a döntő üzenet szerintem. Azzal vagy egy, kit megragadsz. A többi képzelgés. — Vajon a fausti emberiség mit ragadott meg végül abból, amit, úgy vél, de már nem sokáig, hogy ural? Ha Goethe feltámadna és körülnézne, nyilván lenne véleménye, mindig is volt. Kíváncsi vagyok, hogy vélekedne. Tudni vélem, de kíváncsi vagyok.

Erről írnék még itt. De mindjárt áramszünet lesz nálunk, sajnos, úgyhogy feltöltöm inkább.

FAUST
(összeroskad)
Nem veled?
Kivel?
Isten képmása, én, én:
s még veled sem egy!

(Kopognak)

Halál! Tudom, famulusom kopog.
Befellegzett már boldog perceimnek!
Hogy egy csúszó-mászó zavarja így meg
e látomás-áramlatot!

Kant-kvantum

Az angolok gyakorlatiasak; a franciák merészek és szellemesek; a németek mélyek és komolyak. Szégyen ilyen közhelyeket leírni, bár — a múlt egy szakaszára — igaznak tűnnek.
A 19. századi német filozófia bő fél évszázada alatt színre lépett egy döbbenetes négyes (Kant, Fichte, Schelling, Hegel); de a többiek sem akárkik. Ha sokat olvassa őket az ember, lassan úgy érzi, semmi sem fontos a világon, tulajdonképpen nem is létezik más, csak ami szellemi, ami összetett és mély. Ez egyébként igaz is. Bizonyos típusú emberek számára a német filozófia mérgező, sosem tudnak többé alapmeghatározottságaitól szabadulni.

„A Közgazdasági Egyetem legnagyobb előadótermében óriási tömegek zsúfolódtak össze. Amit ott elmondtam, megjelent, el lehet olvasni. Utoljára kerültem sorra. Morajló, félelmetes tömeget szólítottam meg, késő éjszaka, elmúlt fél három is. Minden szónok csak három-négy perc időt kapott. Letelt a négy percem, de a közönség ordított, ’Mondd tovább, mondd tovább, halljuk, halljuk!’, és tapsoltak. A tömeg tapsa közben, mintegy a hullámzó katlanra kopírozódva hirtelen megjelent előttem egy kép saját magamról. A szobám sarkában ülök, és Hegel A szellem fenomenológiáját olvasom. Ott az én helyem, itt semmi keresnivalóm nincs. ’Miért beszélek ennek a tömegnek, miért nem megyek haza, ülök le a fenekemre, és olvasok Hegelt? Az való nekem, nem ez.’ /Pedig/ A mondókám nem is volt rossz…”
(Heller Ágnes visszaemlékezése 1956-os, Petőfi Kör-beli felszólalására)

„Mely filozófia él meg a sok közt? Nem tudom. Ám te
Élsz, Filozófia, míg — így hiszem — áll a világ.”
(Schiller - szerelemdal a csikóbőrös Philosophia Perennishez)

„A negyedik” nagy filozófiatörténeti korszak: „a német idealizmus filozófiája. Lessingtől és Kanttól Hegelig és Schellingig egész sor gondolkodóról van szó, akik szemléletük mélységével talán minden előbbi nyugati gondolkodót megelőznek. Nagy politikai és társadalmi háttér nélkül, magánemberként és elzárkózva, telítkezve a történelem és a mindenség egészével, járatos készséggel a spekulatív gondolkodás művészetében és az emberi tartalmak vízióiban hatalmas műveket hoztak létre, amelyekben elfért egy világ. A mi dolgunk az, hogy mélységükből és alaposságukból amit csak lehet, elsajátítsunk.”
(Jaspers)

„Biztos tapasztalatból annyit már megtanultam, hogy csakis a gondolatok szilárd határozottsága segíti hozzá az embert a könnyedséghez. Valaha ennek az ellenkezőjét hittem, és féltem a keménységtől és a merevségtől. Most már valóban örülök, hogy nem sajnáltam arra a keserves útra lépni, amelyet sokszor végzetesnek tartottam a költői képzelőerőre nézve. De ez a tevékenység persze nagyon megerőltető, mert míg a filozófus pihentetheti képzeletét, a költő pedig elvonatkoztató tehetségét, nekem az effajta munkánál mind a két erőt egyformán meg kell feszítenem, és csak állandó belső mozgás árán tudom a két különnemű elemet szétválasztani…”
(Schiller arról, hogy nehéz filozofikus német költőnek lenni)

„A németeket — mondta Goethe — általában gátolja a filozófiai spekuláció; megfosztja stílusukat az érzékletességtől, megfoghatatlan, terjengős, szőrszálhasogató jelleget kölcsönöz neki. Minél hívebben követnek egy-egy filozófiai iskolát, annál rosszabbul írnak. A legjobban viszont azok a németek írnak, akik mint az üzlet és az élet emberei, csak a gyakorlati célt nézik.”
(Eckermann: Beszélgetések Goethével)


Immanuel Kant (1724-1804)

57 éves volt, amikor A tiszta ész kritikája,első igazán nagy műve megjelent; addig átlagos egyetemi tanár volt, onnantól európai hírű ember. Ő hozta be a korszerű filozófiát Németországba, s persze úgy, hogy el is mélyítette, sajátosan németté tette. Bonyolult rendszere (melyet sohasem taníthatott!) egy radikális kérdésfelvetésre épül: tulajdonképpen MIT ismer meg az ész? Minek a megismerésére alkalmas? Kant válasza: csak ami tapasztalható; s még akkor is csak úgy beszélhetünk tudományos megismerésről, ha a logikai keret az elme struktúrájából származik. A régi filozófia (metafizika) nagy kérdései igazolhatatlanok, mondja, így pl. Isten léte is vagy a halhatatlanság. A franciák ujjongtak volna ily radikális istenkritika láttán. Kant azonban erkölcsi természetűnek is látja az embert, s e vonását épp Istenből eredezteti. — Írt még egyebeket is, azok sem egyszerűbbek. Talán ő a legnehezebb német szerző, de az egyik legjobb is.

„Kétségtelenül igaz, hogy sok mindent gondolok a legtisztább meggyőződéssel…, amit nincs bátorságom kimondani; de sohasem mondok semmit, amit nem gondolok.”
(Kant levele Moses Mendelssohnnak, 1766)


„Lelkifurdalás.

Társaimat segitem, de ha jól is esett e segítség,
Furdal néha a vád, hogy önös ez, nem erény.

Válasz.

Erre van orvosság: törekedj megvetni barátid’,
S nyujts aztán dühösen, fogcsikorgatva segélyt.”
(Schiller disztichonjai a kanti etikáról)

„A kötelesség: ez Kant alfája és omegája. A hála kötelessége mondatja vele, hogy az öregeket védeni és becsülni kell; és ő maga is csupán kötelességből lett nagy ember.”
(Friedrich Schlegel)

„Találtam egy kicsike mentséget arra, hogy eszközként használjuk a másik embert. Túl nagy a kísértés.
Nem azért, mert néha minden másnál könnyebben egy ember esik a kezünk ügyébe, hanem inkább azért, mert túl gyakran látjuk ott az arcán a kétségbeesett kérést: ’Használj már valamire!’ Mert úgy látszik, Kant azt már nem tudhatta, milyen az, amikor az ember már eszköznek sem kell.
Ez mégsem mentség, sőt!”
(Ancsel Éva)


„A világfogalom szerint kantiánus mindenki, akit a legújabb német filozófiai irodalom is érdekel. Az iskolás fogalom szerint csak az kantiánus, aki azt hiszi, hogy Kant az igazság, és ha a königsbergi posta egyszer csak elakad, hetekig igazság nélkül maradhat. Az elavult szókratészi fogalom szerint csak aki a nagy mester szellemét önállóan elsajátította és saját műveltségévé hasonította, csak az nevezhető tanítványának, és mint szellemének fia, mondhatja magáénak a szókratészi nevet. Ezen az alapon alighanem csak igen kevés kantiánus van.”
(Friedrich Schlegel)

„... a szabad ember méltósága és morális komolysága töretlenül megőrződik itt; de a tiszta ész — ugyanakkor — kitárja kapuit az érzéki szép és öröm felé. Az emberi szabadság és az emberi gazdagság erkölcsi szintézisének nagy kísérlete ez (...) nem tehetünk mást, mint tisztelettel fejet hajtunk — nem géniusza előtt, mert az csodálatraméltó, nem tiszteletreméltó —, hanem példaszerű ember-mivolta előtt.”
(Heller Ágnes)

„Kant a legkiválóbb, minden kétséget kizáróan — mondta. — Egyúttal ő az, akinek tanítása maradandó hatásúnak bizonyult, és német kultúránkat legmélyebben áthatotta. Önre is hatott, anélkül, hogy olvasta volna. Most már nincs szüksége rá, mert amit Kant adhatott önnek, az már birtokában van.”
(Goethe szavai Eckermann-nak)

„Nem bízom a bolondban, mondja Shakespeare egyik igen eszes bolondja, amíg nem látom az agyvelejét. A bízás ilyes feltételét állítólagos filozófusokra is vonatkoztathatjuk; fogadjunk, papírmasét találnánk, melyet kanti írásokból gyártottak.”
(Friedrich Schlegel)

Faludy-inspirációk

A szakfilozófusok többnyire más véleményen vannak — de a filozófia iránt érdeklődő embernek, még ha balszerencséjére szakfilozófus is, igenis érdemes költőket olvasni. Olyan inspirációk, párhuzamosságok bukkannak elő, olyan gondolattömörítések születnek eszement verselőknél időnként, ami rendkívül érdekes lehet. (És sok filozófus is akadt azért, aki ki volt éhezve az irodalomra, és okult belőle, Arisztotelésztől Heideggerig.)

Faludy György magyar költő véleményem szerint az ez okból is olvasandók egyike. Nem mintha olyan kiemelkedő alkotónak tartanám — inkább nagyon is felemásnak. Nem kevés a remek verssora, versrészlete; igazán jól megcsinált versegésze azonban szerintem igen kevés akad. Tehát nem igazán nagy költő, a Villon-megbolondításai is jórészt csak szentimentális hókuszpókuszok: viszont ő maga baromira nagyszabású és izgalmas alak. A Pokolbéli víg napjaim pedig a megtörhetetlen, diadalmas élet, „csillag egy szeméttelepen”, mondhatná Heine; ilyet nem nagyon írtak magyar nyelven másikat. (De persze az nem vers. Hanem: önéletrajzi, mondjuk, hogy regény.)

Noteszlapok című kis gyűjteményét ezzel az aljegyzettel látta el: „(London, 1958–1963)”, mert akkor már megint emigrációban volt; ebből a ciklusból szedtem ki pár kis szilánkot. Megkommentálom őket.

Haladás

A fejlődés, mit Darwin, Hegel,
Marx s Ford ígért, megérkezett.
Tökéletesítjük a gépet,
nem az embert a gép helyett.
A roppant lakomán felesszük
a földet lábaink alatt,
meg az atmoszférát felettünk.
Az eresztékek inganak.
Energiát zabál és árut
okád a szörnyű szerkezet.
Egymást faljuk fel, ha tovább fut,
éhenhalunk, ha megreked.

Faludynak az 1956 utáni emigrációja többek közt azzal a felismeréssel járt, hogy a modern civilizáció fel fogja zabálni magát. (Közelről nézte, persze: de hát ezzel nem volt egyedül.) Az ember a külső, szervetlen testét, a gépi-mesterséges világot fejleszti maga körül, önmagáról azonban megfeledkezik. Faludy az ökológiai gondolkodást, a Római Klubot, a föld-űrhajó gondolatát messze megelőzve versbe-nyomatta-préselte ezeket a felismeréseit (rémképeit): ma már mindenki érti is őket, sőt kevesli, de akkor ő volt az ideges hülyegyerek. A paradoxont is látta és megfogalmazta persze; nézzétek csak a zárósorokat.

Olvassátok csak a költőket!
*
„Termelésből fakad a jólét.”
Ez ellen nincs instancia.
S mi fakad majd a szívdöglesztő
jólétből? Dekadencia.

Persze, gyenge kis csasztuska, ráadásul az előbbi témának egy részletét emeli ki: versként gyenge, gondolatként sem eredeti nagyon, persze, de azért csak jegyezzük meg.

*
A technokratát csak a pénz
érdekli: ez a jelleme.
Mindent legyárt, amit lehet
és semmit, amit kellene.

Mert hát mit kellene? Az kellett volna, lehet, amit már elszalasztottunk. Az lett volna a fontos. (Miért, a légkondicionáló talán nem fontos? — Hát fontos, persze, de lenne, ami fontosabb. Hamvas a Száz könyvben azt a brutális hasonlatot mondta erre, hogy volt egy idő, amikor az emberiségnek választania kellett Shakespeare és a szappan között. Választottunk, most már ne panaszkodjunk: testünk illatos, agyunk bűzlik, megérte, nyilván.)

*
Állásról, üzletről, zabáról
s autókról fecsegünk egymásnak.
Csak barbároknak nincsen múltjuk,
csak tegnap nélkül nincsen másnap.
Arra sodródunk egyenest,
hol fajtánknak még sírt sem ásnak,
és abból sem lesz haladás,
ha vége van a haladásnak.

Csak barbároknak nincsen múltjuk — és ezen a hiányon nem biztos, hogy segít, ha kitalálunk magunknak mindenféle múltpótlékokat, meg alternatív múltakat.


A század filozófusai

Heidegger?
Nyelvi epilepszia.
Nekem nem kell se este,
se reggel.

Faludy Heideggert nem szerette, szofistának tartotta. Volt ezzel így más is. Cioran is folyton Heidegger nyelvmágiájáról beszélt, amivel elfedi a meztelenségét, tartalmi ürességét. Majd meglátjuk, van-e tartalom Heideggerben: de ha van, ha nincs, kell, hogy mi találjunk benne, ha le akarunk érettségizni.

Russell a matematikában
kereste a bölcsészetet.
De tévedett.

(Ezt a jobb időkre tettem ide. Russell elsősorban matematikus volt, logikai pozitivista. Remek filozófiatörténetét csak mellesleg, fél kézzel írta.)

Dewey mondja: a tudomány
ne legyen moralista.
Így lett a tudós piszkos,
az atombomba tiszta.

Dewey az amerikai pragmatikus filozófia igazán fontos képviselője. A kontinentális filozófia (a miénk) azonban gyanakodva tekint rá, rendszeridegen számára (számunkra). A pragmatizmusból, tehát abból a filozófiából, amely szerint a hasznos-praktikus-gyakorlatias cselekedetek a fontosak és csakis azokból tanulunk, valóban következik némiképp, hogy a tudománynak, amely kétségkívül hasznos dolog, erkölcsi következményeit nem kell firtatni. Faludy ezt a hozzáállást helyteleníti, és ez korrekt. És még érdekes is: közeli rokona volt ugyanis Szilárd Leó, a híres fizikus, akinek a tiszta elméletek piszkos felhasználásával szintén volt (kellett, hogy legyen) némi érintkezése, bármilyen remek egyed volt is egyébként.


Ráció és empíria

Az átkos középkorban
azok a régi bárgyúk
hunyt szemmel gondolkodtak.
Milyen a mi korunk?
Szemünket tágra tártuk,
de nem gondolkodunk.

Empirista-tapasztalati kor a miénk: igen, árad belénk a világ, és ezerszer annyi impulzus ér bennünket kikerülhetetlenül, mint nagyszüleinket. Többet látunk a világból? Darabra nyilván. És mélyebben is látunk?


Marx sírjánál

Megcsaltak és csalók elporladt szentje!
Az ipari forradalom ad ennünk,
nem te.

Itt az ideológus ellen beszél, az önjelölt megváltó ellen. Nem híve feltétlenül az ipari civilizációnak, ezt láttuk. De a megváltókat sem szereti, és Marxban világéletében azt látta, ráadásul folyton gyötörték, halálra üldözték a nevében tevékenykedő erőszakszervek. De való igaz: a szocializmus is részben a kapitalizmusból élt, nem a saját erőforrásaiból. Abból maradéktalanul sosem sikerült, az csak éhenhalós kommunizmusokhoz volt elég.

Egyesült Államok

Kacatgyűjtés az életünk.
A városok szétesnek.
És annyi villanyt égetünk,
hogy egyre setétebb lesz.

Ady az első világháborúban írta: „Komám, eltévedtünk. / Nagy ez a sötétség. / Felgyújtottuk a világot / s nem látunk egy lépést.” Ez a vers az Adyénak egy (gyengébb, de korszerűbb) változata.


Németország

Néhány hónapja újra láttam
s megrándítottam vállamat.
Utoljára Weimar alatt
éltem Berlinben, mielőtt
a náci dögvész rászakadt.
Később vágóhíd lett s romhalmaz.
Ma már üzleti vállalat.

Történelem, dióhéjban. Fontos szelet. Még ha ma épp egy kicsit nyögvenyelősebb üzleti vállalat is. (De azért még ne temessük.)


Birkbeck Road 62.

Kis házunk címe. Itt lakunk.
Bútorunk ócska holmi,
de van sok könyvünk. Olvasunk;
több nem kell. Boldogak vagyunk,
hogy élhetünk s tanulhatunk.
Lenni; nem birtokolni.

Nem való azért ez a hozzáállás mindenkinek, nem is ajánlom feltétlenül. De azért tudatosítandó a kis szürke agysejtjeinkben, hogy mennyire birtoklás-centrikus a világunk. És észre sem vesszük, hogy mi magunk is a birtoklás gesztusaival élünk. Ha kell, ha nem. (HVG-címlap volt, ha emlékeztek, az idei karácsonykor, amikor már dübörgött a válság: bevásárlókocsi, benne becsomagolt Magyarország, a felirat: Hitel, remény, szeretet, amilyen szellemes, épp olyan elkeserítő, mert a vásárlási kimutatások igazolták, hogy tényleg így volt.)

Reflexió

A filozofálás egyik legfontosabb forrása a reflexiós igény, így tanuljuk: összegyűlnek az ismeretek, de még inkább az egymással rosszul megférő világmagyarázatok, a gyakran összebékíthetetlen-szépséges értelmezések, és akkor nincs más lehetőségünk, el kell kezdeni agyalni rajtuk. Reflexió. Időnként egy-egy korszak mintha másból sem állna, mint felgyülemlett reflexiós kényszerből, az nem is szokott mindig jól végződni.

Németh László a 30-as évek elején, a nagy válság időszakában, az őrületeket megelőző anyagi-szellemei megroppanásban világosan érzékelte, hogy kora, a modern polgári kor, épp ilyen reflexiókényszeres időszak. És azt is gondolta, hogy nem fogja tudni magát értelmesen feloldani: nem tud majd semmi tartalmasat-életeset kitalálni. Semmi morál, semmi emberiesség, semmi kifinomodottság. Helyette barbár, primitív, lebutított, ideologikus magyarázatok jönnek, és ezek a gondolatmenetek ezért töltött fegyverekben végződnek majd: a világ egymásnak esik. Így is lett, második világháború. Miért? Mert eltévedtünk a gondolatainkban. Vigyázat! A reflexiós korok hol Kantokat és Hegeleket szülnek, hol egyszerre lépő csürhéket. De szólaljon meg most már a szerző:

„Minden kor túlozza saját jelentőségét, minden kor zavarosabbnak képzeli magát elődeinél. Ha egy nagy ember meghal, csodálkoznak, hogy milyen világos, kerek egész volt az élete. Ő azonban ellentmondások martalékának, zavarosnak érezte magát a szíve mélyén. Így vagyunk a korokkal is. A mult optikai csalódása a világosság, a jelené a zűrzavar. Ennek ellenére is úgy érzem, hogy akik ma napról napra toljuk életünket, egy példátlan történelmi látványnak vagyunk tanúi, s ez a látvány egyre hatalmasabb lesz és félelmetesebb. A tizenkilencedik század olyan erős volt és olyan egységes, hogy nem akadt egész ellenfele. Mindenki csak egy ponton támadt, s most, hogy ezek az ellenerők vele és egymással döntő harcba elegyedtek, gondolatoknak és jelszavaknak olyan örvénylésére számíthatunk, amilyenre a történelemben kevés példa van.
A kor zavarát az egyszerű polgár a saját tisztázatlan fogalmaival mérheti. A kényszerűség és a szokás megtanítják rá, hogy a földgolyónak ezen a pontján miről mit kell ma gondolnia. De oldjuk fel egy napra valamilyen varázsillattal e megszokás alól. Engedjük át agyát az ellentmondó véleményeknek: fogalmainak még az atomjai is táncolnak ebben a forgószélben. Attól a perctől, hogy az ébresztő óra felveri és zsibbadó testébe személyisége lassan visszatér, ezerfelől ostromolják ezt a személyiséget: Kelj fel, a társadalom gerince vagy! Kedved van felkelni, likvidálandó ember fajta vagy! Nem áldoztál eleget a köznek! A köz bolondja vagy! Túlfinomult vagy! Túltompa vagy! Kinn egy utca várja villamosokkal és munkanélküliekkel. Kétszáz év előtt nem volt villamos és nem volt munkanélküli. Melyik a maradandóbb vívmány? Nagyszerű a civilizáció, vagy szét kellene robbantani? Munkahelyén ostoba munka várja. Könnyű ez a munka vagy nehéz? Jó a munkamegosztás vagy rossz? Dilettánsok legyünk, vagy még inkább szakemberek? Tiszteljük a főnököt, vagy gyűlöljük? A tekintélyt kell tisztelni vagy az érdemet? A családja körében ebédel. Szentély a család vagy ősi barlang, melybe ő hozza haza a lebunkózott medvét? Erős törzsi ösztönökre kell építeni a társadalmat, vagy ezek az ösztönök rontják meg? Megszenteli a házasság a szerelmet, vagy elnyomja? A vallás azt mondja, hogy az erkölcstelenség megbosszulja magát. Az idegorvosok, hogy az erkölcs is megbosszulja magát. Ő neveli jól a fiát, vagy az államra kellene bíznia? Ráhagyhatja-e, amiért ő dolgozott, vagy sem? Cselédet tart. Rabszolgaság a szolgálat, vagy a természet rendje? A cseléd mögött cselédek milliói állnak, cselédnemzetek. Mennyire kell sajnálni őket, milyen áldozatot kell hozni értük? Nem alávalóság-e megállni egy ponton a részvétben? De köteles-e egy kivilágított kórház ablakai alatt a részvéttől meghalni? A kegyetlenség az erő vagy a szeretet az erő? Egy modern könyvet vesz a kezébe. Haszontalan finomkodás ez vagy remekmű? Megszólal a rádió. Miért tart rádiót? Mert kell neki, vagy mert gyártják? Mélyít az idő vagy sekélyít? Marosszéki táncok: helyi szín. Centralizáljunk vagy decentralizáljunk? Este sétát tesz, apjára gondol, aki ilyenkor föl-alá járt a tornácon, mellénye kivágásában a keze, szégyellte előttük, de ők tudták, hogy imádkozik. Sokszor ő is úgy érzi, hogy a földön nincs senki, akinek az életéről beszámoljon. Ő mégis úgy él, mintha felelős lenne valakinek. Nem lehetne megkeresni ezt a valakit? Mint gyermekbe beleoltották, hogy ez kötelessége. Mint ifjúba beleoltották, hogy ez babonás korok reflexe. Vannak írók, akik mindenestől felajánlották magukat az egyháznak s van ország, ahol államvallás az ateizmus. Micsoda kor ez, amely ily ellentéteket tűr meg egy pillanatban?
Szegény polgár, áldania kell szokásait és előítéletét, hogy a fogalmaknak ez a zavara el nem borítja az agyát. A kor agyát azonban el fogja borítani, a kor szeme vérben fog forogni. A kor nem állhat meg elmélkedése véres vitáiban, amíg valamiben meg nem állapodik.”
(Németh László: A huszadik század vezérjelenségei (részlet) — Tanu IV., 1933, 232-233)

Az életet és a halált nem bírták elviselni

Nemes Nagy Ágnes két isten-verse

Ekhnáton jegyzeteiből

Valamit mégis kéne tennem,
valamit a gyötrelem ellen.
Egy istent kellene csinálnom,
ki üljön fent és látva lásson.

A vágy már nem elég,
nekem betonból kell az ég.
Hát lépj vállamra, istenem,
én fölsegítlek. Trónra bukva
támaszkodj majd néhány kerubra.
És fölruházlak én, ne félj,
ne lásson meztelen az éj,
a szenvedést kapcsold nyakadra,
mintha kerek vércsík fakadna,
s az legyen langyos köpenyed:
szerettem növényeidet.
S helyezd el ékszeres szivedben:
hogy igazságra törekedtem.

Ennyi elég is. Mondd ki: jó itt,
és tedd hatalmas funkcióid,
csak ülj és nézz örökkön át.
Már nem halaszthatlak tovább.

Nemes Nagy 1957 után, a Rákosi-szörnyűségek után, az új elviselhetetlenségekben, elképzeli magának a gyötrelem ellenszerét: elvégzi magában a nagy, figyelő-együttérző isten megteremtését. Ekkortól írja ugyanis Ekhnáton-ciklusát: rögzíti az ember vágyát arra, hogy „betonból legyen az ég”. Nemes Nagy egyébként református volt, de az is inkább csak kegyetlen hajthatatlanságában, engesztelhetetlen keménységében, mint tradicionálisan. Az irodalmárok úgy vélték, nagyjából e ciklussal le is zárult az ő nagy Isten-vívódása. Az összkiadásban azonban Lengyel Balázs rengeteg korábban meg nem jelent, NNÁ által fel nem vállalt költeményt hozott le. Ezért most az alábbi, tényleg döbbenetes prózaverset tekinthetjük „utolsó szónak”:

Istenről
Hiánybetegségeink legnagyobbika

Lásd be, Uram, így nem lehet. Így nem lehet teremteni. Ilyen tojáshéj-Földet helyezni az űrbe, ilyen tojáshéjéletet a Földre, és abba – felfoghatatlan büntetésként – tudatot. Ez túl kevés, ez túl sok. Ez mértéktévesztés, Uram.

Mért kívánod, hogy két tenyérrel átfogható, gyerekjáték-koponyánkba egy univerzumot gyömöszöljünk? Vagy úgy teszel velünk, mint a tölgy makkjával, amelybe egy teljes tölgyfát gyömöszöltél?

Nem bánnék soha úgy a kutyámmal, mint Te velem.

Léted nem tudományos, hanem erkölcsi képtelenség. Ilyen világ teremtőjeként létedet feltételezni: blaszfémia.

Legalább ne tettél volna annyi csalogatót a csapdába. Ne csináltál volna felhőt, hálát, aranyfejet az őszi akácnak. Ne ismernénk a vékony, zöldes, édes-édes ízt: a létét. Irtózatos a Te édes lépvessződ, Uram!

Tudod te, milyen a vércukorszint süllyedése? Tudod te, milyen a leukoplákia halvány kicsi foltja növőben? Tudod te, milyen a félelem? A testi kín? A becstelenség? Tudod-e, hány wattos fényerővel tündöklik a gyilkos?

Úsztál folyóban? Ettél citromalmát? Fogtál-e körzőt, téglát, cédulát? Van körmöd? Élő fára vésni véle, krikszkrakszokat hámló platánra, míg megy odafönt, megy-megy a délután? Van odaföntöd? Van neked fölötted?

Egy szót se szóltam.

Ez tehát egy kései Isten-megnyilvánulás. Isten, mint képtelenség, mint brutalitás.

Cioran azt mondta: ez a világ nem érdemli meg, hogy megismerjék.

Nemes Nagy meg: hogy nem érdemli meg, hogy megteremtsék. De az ember meg pláne nem érdemli meg, hogy őt megteremtsék: mert teljesíthetetlenségekre teremtik, és az nem fair.

Nemes Nagy erkölcsileg tartja minősíthetetlennek a teremtőt: de nem pusztán az általa ránk mért szenvedések okán.

(Ezt most meguntam. Majd egyszer folytatom. Emlékeztető magamnak.)

A makedón világhódító

Arisztotelész
Platón tanítványaként, de ugyanakkor ellenlábasaként szer­zett magának hírnevet. Makedóniai Fülöp nevelőnek hívta fia, Alexandrosz mellé. Ezután Athénben élt, maga is filozófiai iskolát alapított. Rendkívül sokoldalú, több tudományterületet megalapozó gondolkodó volt (logika, esztétika, lélektan stb.). Kétségbevonta Platón ideatanát, igyekezett adatokból, konkrétumokból kiindulni. (Empirizmus.) Politikaelméletében is elvetette az utó­pizmust. Etikai elmélete, mely a boldogságot tekinti alapér­téknek, nagy jelentőségű. — Sándor halála után bölcs óvatosság­gal elhagyta Athént, hiszen ott Alexandrosz híveként és kegyeltjeként megtorlástól tarthatott.
Életműve hiányosan maradt az utókorra, a megmaradt szövegek sem megbízhatók. Írásait a középkorban főleg arab filozófusok forgatták és értelmezték. Szent Tamás építette be az ariszto­telészi elveket a keresztény teológiába, így vált Arisztote­lész afféle filozófiai istenné, a Filozófussá.

A filozófiáról:
„Az emberek ugyanis most is, meg régen is a csodál­kozás következtében kezdtek filozofálni. Kezdetben a hozzájuk legközelebb eső csodálatos dolgokon álmél­kodtak eI, majd lassanként tovább mentek ezen az úton ­és nagyobb dolgok felől is kezdtek kérdéseik lenni, így például a Holdnak változásai felől, s a Napnak és csillagoknak járása és a mindenség keletkezése felől. A kételkedő és csodálkozó ember pedig tudatlannak érzi magát — ezért a mítoszkedvelő valahogyan filozófus, mert a mítosz is csodálatos eseményekből áll — s mivel azért filozofál, hogy a tudatlanságból kiszabaduljon, világos, hogy az első filozófusok is a tudományt a tudás kedvéért keresték, s nem belőle fakadó más egyéb haszon­ért. Ezt különben maga a tény is bizonyítja. A tudásnak ez a fajtája ugyanis akkor kezdődött, amikor már az élet kényelmére és élvezetére szükséges dolgok csaknem mind megvoltak. Világos tehát, hogy ezt a tudományt nem valami más haszonért keressük, hanem azért, mert ahogy szabadnak azt az embert mondjuk, aki önmagáért van és nem másért, úgy a tudományok közül is egyedül ez a szabad, mert egyedül ez van önmagáért.”

A filozófus és az első filozófia:
„Először is azt tartjuk, hogy a bölcs mindent tud, már amennyire lehetséges, anélkül azonban, hogy az egyes esetekről mindről tudna. Aztán meg azt tartjuk bölcsnek, aki a nehéz és az embernek nem könnyen megismerhető dolgokat tudja megismerni. Az érzékelés nem számítható ide, mert ez mindnyájunknak közös birtoka, s ezért könnyű és a bölcsességhez nincsen köze. Továbbá minden tudományban az a bölcsebb, aki szabatosabb tudással rendelkezik és jobban tud másokat az okokra tanítani. S a tudományok közül is inkább a bölcsesség az, amelyet önmagáért és a tudás kedvéért óhajtunk, mint amelyet a belőle fakadó egyéb eredmények miatt keresünk; s az uralkodó tudomány magasabb rendű a szolgáló tudománynál, mert a bölcsnek nem kapnia, hanem adnia kell a parancsot, s nem ő tartozik másnak engedelmeskedni, hanem őt kell követni a kevésbé bölcsnek.
Ilyen és ennyi a mi nézetünk tehát a bölcsességről és a bölcsekről.
Ami mármost e tételekből a mindentudóságra vonatkozik, az szükségképpen abban az emberben található meg, aki legnagyobb mértékben van az általánosról szóló tudomány birtokában — ez ugyanis bizonyos módon mind tudja az alapul szolgáló fogalmakat. De persze éppen ezt a legnehezebb tudni az embernek, tudniillik a legáltalánosabbat, hiszen ez esik az érzékletektől legtávolabb. Legszabatosabbak viszont azok a tudományok, amelyek különösen a végső alapelvek (próton) tudományai. A kevesebb elvből kiinduló tudo­mányok ugyanis szabatosabbak, mint azok, amelyek még egyéb bővülést is szenvednek; így például az arit­metika szabatosabb, mint a geometria.
Sőt mások tanítására is az a tudomány alkalmas, amely az okokat vizsgálja; ugyanis azok tanítanak igazán, akik minden egyes dolognak megmondják az okát. Az önmagáért való tudás és megértés pedig a legnagyobb mértékben, legbiztosabban megszerezhető ismeret tudományának jut osztályrészül. Mert aki a tudást a tudás kedvéért választja, az főképp azt fogja választani, amelyik leginkább mondható tudománynak; ez pedig a legbiztosabban megszerezhető ismeret tudománya. Legbiztosabb ismeretek pedig az elvek s az okok, mert általuk és belőlük ismerjük meg a többi dolgokat, nem pedig ezeket az alájuk tartozók útján.
S a tudományok között mindig azé a vezető szerep és az áll a szolgáló tudomány fölött, amelyik fe1ismeri, hogy mi a cél, amiért mindent cselekedni kell. Ez pedig minden dologban a Jó — és általában az egész természet­ben a legfőbb Jó.”

A metafizika természete: a négy ok:
„Világos, hogy nekünk az eredeti és első okok tudományát kell megszereznünk, mert hiszen akkor mond­juk egy tárgyra nézve, hogy tudásunk van róla, amikor abban a hitben vagyunk, hogy egészen a végső okáig ismerjük. Okról azonban négyféle értelemben szoktunk beszélni. Először oknak mondjuk a lényeget és a mivoltot, mert a ’miért’-et mindig az okfejtés utolsó tagjáig szoktuk visszavezetni, már pedig az első ’miért’ egy­úttal ok és kezdet, azaz elv; másodszor oknak mondjuk az anyagot és a szubsztrátumot; harmadszor a mozgás megindítóját; s negyedszer a vele éppen ellentétes okot: a mozgás végét és a jót mint célt, amely felé minden tör­ténés és mozgás irányul.”

A metafizika természete: az első filozófia:
„Ha tehát nem volna más va1óság a természet sze­rint alakultakon kívül, akkor a természettudomány volna az első tudomány; ha azonban van valami mozdulat­lan szubsztancia, akkor ennek tudománya előbb való és ez az első, azaz általános filozófia, olyan értelemben, hogy első: s így a létezőről, amennyiben létező, ennek fel­adata vizsgálódni, abban is, hogy micsoda és abban is, hogy mint létezőt miféle határozmányok illetik meg.”

A mozdulatlan mozgatóról:
„Isten úgy mozgatja a világot, mint a szeretett tárgy mozgatja a szerelmest.”

ARISZTOTELÉSZ POLITIKAELMÉLETE

Közösség és közjó. Polisz:
„Minthogy minden városállamban egy bizonyos fajta közössé­get ismerhetünk fel, s minden közösség nyilván valami közjó megvalósítására alakult (mert hiszen az emberek mindent a jónak látszó cél érdekében tesznek), világos, hogy noha mindezek valami jó elérésére törekszenek, a legfőbb jó elérésére elsősorban mégis az a legfelsőbbrendű közösség törekszik, amely a többit mind magában foglalja. Ez pedig az, amit városállamnak nevezünk, vagyis az állami közösség.” ­

Előrelátás és vezetés:
„Akiben megvan az előrelátás képessége, az természetszerűen vezetésre és parancsolásra hivatott; aki pedig csupán a pa­rancsnak testi erővel való teljesítésére képes, az alárendeltségre és szolgaságra való; s így úrnak és szolgának ugyanaz az érdeke. Természettől eredő megkülönböztetés van a nő és a szolga közt (…). A barbároknál az asszony és a szolga együvé van sorolva. Ennek az az oka, hogy nincs köztük természetszerű vezető elem, hanem az ő közösségük csupán nő- és férfiszolgákból alakul ki; ezért mondják a költők: ’rend­jén van, hogy barbárnak hellén az ura’ mert hisz barbár és szolga természetszerűen ugyanaz.”


Autarkeia. Zoon politikon:
„A több faluból álló közösség a városállam, amely — hogy úgy mondjam — már eléri a teljes, önmagában való elegendőség (autarkeia) szintjét, s míg létrejöttének célja az élet, fennmaradásának célja a boldog élet. Így tehát minden városállam a természet szerint létezik, csakúgy, mint a legalsóbb fokú kőzösségek. A végső céljuk ezeknek ugyanis a városállam; márpedig a végső cél a természetes állapot, amelyre minden egyes jelenség eljut létrejöttének befe­jezésével, és ezt az állapotát nevezzük természetesnek — pl. az emberét, a lóét, a családét. Ezen túl pedig a végső cél, vagyis a legföbb jó: az autarkeia, ami a végső cél és a legfőbb jó egyaránt. Mindebből tehát világos, hogy a városállam természetszerű, s hogy az ember természeténél fogva állami életre hivatott élőlény, s hogy az államon kívül élő ember is természet szerint, nem pedig véletlen folytán vagy satnyább, vagy erősebb, mint más ember.”

A polisz elsőbbsége:
„Sőt a természetnél fogva az állam a háznépnél és mindegyikünknél előbbre való. Hiszen az egész szükségszerűen előbbre való, mint a rész: ha megsemmisítem az egészet, nem marad meg se kéz, se láb, legfeljebb hasonlat formájában, mintha pl. azt mondanám: ’kőkéz’; csak ha az eredetit szét­romboltam, beszélhetek ilyenről, hisz minden dolgot megvaló­sulása és lehetősége határoz meg; ha már egyszer valami nem ilyen minőségű, arról nem is mondhatom, hogy még mindig ugyanaz — legfeljebb, hogy névleg hasonló. Világos, hogy a városállam természet szerint előbbre való, mint az egyes em­ber; ha ez utóbbi külön-külön nem tud önmagának megfelelni, csak úgy viszonylik az egészhez, mint minden egyéb rész; viszont aki nem képes a társas egyesülésre, vagy akinek autarkeiája folytán semmire sincs szüksége, az nem része az államnak, akárcsak az állat vagy az isten. Természetünknél fogva törekszünk az ilyen közösségre; aki pedig ezt elsőnek megalkotta, az a legnagyobb áldás forrása. Mert valóban, miként — ha a tökéletesség fokát elérte — a legkülönb teremtmény minden élőlény közt az ember, de ha eltér a törvénytől és a jogtól, akkor mindennél alábbvaló. Azonban a legveszedelmesebb az az igazságtalanság, amelyiknek fegyvere van: márpedig az em­ber veszedelmes fegyverekkel születik, amelyek arra szolgál­nak, hogy ésszel és erénnyel éljen, de éppen ezeket lehet az ellentétes célokra is a legjobban felhasználni. S így az ember erény híján a legelvetemültebb és legvadabb, s a nemi élvezet­ben és evésben a legaljasabb lény. Viszont az igazságosság az állami életben gyökerezik; mert a jog nem más, mint az állami közösség rendje; márpedig a jog szabja meg az igazságot.”

Problémafelvetés: természetes-e a rabszolgaság?
„Egyesek ti. úgy vélik, hogy az úr uralkodásának a szolga felett valami­lyen tudománya van, és ugyanilyen létezik a családfői, a szol­gatartó urasági, az állampolgári és királyi hivatásban is, amint azt már a bevezetésben említettük, de vannak mások, akik az úr és a szolga viszonyát természetellenesnek tartják. Mert úgy vélik, hogy csak törvény szerint szolga az egyik ember, és a másik szabad, a természet szerint nincs köztük különbség. Ezért nem is igazság ez, hanem erőszak.”

Alkotmányformák:
„Ezen megállapítások után folytatólag az alkotmányformákat vizsgáljuk meg, hogy hányféle van és melyek azok; elsőként a helyeseket, mert ha ezeket meghatároztuk, felismerhetővé lesznek a korcs formák is. Mármost, amennyiben az alkotmány ugyanazt jelenti, mint a kormányzás, ez pedig a városállamban a legfőbb hatalom, akkor a hatalom szükség szerint lehet egy ember, néhány vagy sok személy; ha az az egyetlen ember, azok a néhányan vagy sokan a közérdek szerint uralkodnak, keletkeznek szükségképpen a helyes alkotmányok; azok meg, melyek amaz egyetlen ember, ama néhány vagy sokak érdekéhez igazodnak, a korcs formák. Mert hiszen vagy nem kell polgárnak neveznünk azt, aki abban részt vesz, vagy pedig részesednie kell az előnyökben is. Szokás szerint azt a monarchiát, amely a közérdekre tekintettel van, királyságnak, azt a kormányzatot, amely keveseknek, de egynél többnek adja a hatalmat, arisztokráciának nevezzük (akár azért, mert itt a legjobbak uralkodnak, akár mert benne minden úgy történik, amint a városállam és annak tagjai szempontjából a legjobb); végre mikor a nép gyakorolja az államhatalmat a közjó érdeké­ben, azt valamennyi alkotmány közös nevével politeiának ne­vezzük. (S ez rendjén is van: mivel lehetséges, hogy egy vagy néhány ember erényeivel kitűnik; de ha számuk nagyobb, ez már nehéz annak, aki az erény szempontjából a tökéletességet akarja elérni, s még leginkább a harciasságtól várhatjuk ezt, mert hiszen ez szokott a tömegben megnyilvánulni; ezért az ilyen alkotmányban a legfőbb hatalmat a harcosok gyakorol­ják, s mindazok részesülnek benne, akiknek kezében fegyver van.) Az említett alkotmányok korcs alakjai pedig: a királyságé a türannisz (zsarnokság), az arisztokráciáé az oligarchia, és a politeiáé a demokrácia. A türannisz olyan monarchia, mely csak az egyeduralkodó érdekéért van, míg az oligarchia a vagyonosok, a demokrácia pedig a vagyontalanok érdekéért: a közösség érdekéhez egyikük sem igazodik.”

Kik legyenek a politika szereplői?
„Mint ahogy az orvost csak az orvos ítélheti meg, általában az embereket is azoknak kellene megítélniük, akik egy színvonalon állnak velük... Nem alkalmazható-e ugyanez az elv a választásokra is? Mert helyesen csak az választhat, aki tudással rendelkezik: a geometria tudósa például helyesen választ a geometria dolgaiban; vagy a kormányos a hajózás dolgaiban... Így tehát sem a tisztviselők választását, sem felelősségre vonását nem szabad a tömegre bízni.”

*
„Aristotelés olyan átfogó és spekulatív, mint senki más, jóllehet nem rendszeresen jár el.”
(Hegel)

AZ ETIKÁRÓL

„Térjünk most vissza az általunk keresett jóra, s lás­suk, hogy mi is hát az a jó? Először is nyilvánvaló, hogy a különböző cselekvésekben és mesterségekben más és más: más az orvostudományban, más a hadtudomány­ban, de éppúgy más a többi tudományban is. De hát akkor külön-külön mindegyikben mi a jó? Mert az, aminek az érdekében minden egyebet cselekszenek; mégpedig: az orvostudományban az egészség, a tudományban a győzelem, az építészetben az épület stb., minden cselekvésben és elhatározásban a végcél, hiszen minden egyebet ennek érdekében teszünk. Ha tehát van valami, ami az összes cselekedet végcélja, akkor csakis ez lehet a cselekvéssel elérhető jó; ha pedig több ilyen cél van, akkor ezek együttvéve. Következ­tetésünk tehát kerülő úton megint csak ugyanoda érke­zik. De próbáljuk meg ezt még világosabban kifejteni. Minthogy kétségkívül többféle cél lehetséges, viszont ezek némelyikét, például a gazdagságot, a fuvolát, s általában az eszközöket, csupán más célokért választjuk: világos, hogy nem lehet mindegyikük tökéletes cél, márpedig a legfőbb jónak tökéletesnek kell lennie. Ha tehát csupán egyetlenegy valami lehet tökéletes, akkor bizo­nyára ez az, amit keresünk; ha pedig több ilyen is van, akkor az, amelyik valamennyi közt a legtökéletesebb. Mármost, amit önmagáért igyekszünk elérni, azt min­dig tökéletesebbnek nevezzük, mint azt, amire csak má­sért törekszünk; viszont amit sohasem másért választunk, azt feltétlenül tökéletesebbnek nevezzük, mint azt, amit nemcsak magáért, hanem másért is választunk; egye­temes értelemben tökéletesnek pedig azt nevezzük, amit mindig csupán önmagáért és sohasem másért választunk. Ilyennek mondhatjuk legelsősorban a boldogságot, mert ezt mndig csupán önmagáért választjuk, sohasem másért. Viszont a kitüntetést, a gyönyört, az észt és minden erényt — igaz — önmagukért is keressük, mert még ha semmi előny sem származnék belőlük, akkor is óhajtanók; de keressük azokat a boldogságért is, mert úgy érezzük, hogy általuk leszünk boldogok. Viszont a boldogságot sohasem ezek kedvéért, s általában sohasem másért választjuk… Egyszóval: a boldogság tökéletes és önmagában elégséges valami, s egyben minden cselekvésnek a végcélja.”

NÉHÁNY VÉLEMÉNY ARISZTOTELÉSZ UTÓKORÁBÓL

„Micsoda csőcselék-lelkület, kiáltja tehát /Gassendi/ méltatlankodva az aristotelikusoknak, hogy az ember oly dolgokban, amelyek nem a vallásra, ahol persze az értelmet a hitnek való engedelmességre kell szorítani, hanem a természetre vonatkoznak, eme vagy ama filozófus tekintélyének vesse alá szellemét! És micsoda renyheség, hogy ahelyett, hogy a magunk szemével, csak Aristoteles szemével lássunk, és ahelyett, hogy magát a természetet, csak Aristotelesnek a természetről szóló műveit tanulmányozzuk! És micsoda kishitűség, hogy ne bízzunk saját erőinkben és képességeinkben, hogy azt. higgyük, a természet kimerült egy lángelmében, ennélfogva többé nem embereket, hanem már csak majmokat tud létrehozni, mint hogyha a természet nem mindig ugyanaz maradna, tehát nem tudna még ma is nagy szellemeket termelni csakúgy, mint azelőtt.”
(Feuerbach Gassendiről — a méltatlankodóról — és Arisztotelészről. 19. század közepe)

„Arisztotelész, Aquinói Tamás, Hegel — ez a három gondolkodó szolgaságba taszította a szellemet. A zsarnokság leg­rosszabb formája a rendszer, a filozó­fiában csakúgy, mint minden egyébben.”
(Cioran. 20. század vége)

„Arisztotelész egyszerre a tényekhez legjobban kötődő és ugyanakkor a legmetafizikusabb szellem. Szigorú logikus, de mindig éber realista is lévén, minden ne­hézség nélkül alkalmazkodik annak követelményeihez, ami van, és gondolkodásá­ban összegyűjti — anélkül, hogy bármit is erőszakkal eltorzítana — a lét minden változatát, olyan szellemi erővel és szabadsággal, amelyet csak Aquinói Szent Tamás tiszta hite és angyali ereje fog túlszárnyalni. De mindez a gazdagság az elvek fényében van elrendezve, az értelem által rögzítve, osztályozva, kimérve és irá­nyítva; és ez a bölcsesség, a még teljesen emberi bölcsesség műve, ame!y azonban magasra jurva egyetlen pillantással átfogja a dolgok teljességét.
De Arisztotelész gondolkodása nem annyira szélességében, mint inkább mélységében kiterjedt. Nem sokat törődik azzal, hogy láttassa tanrendszere arányait és nagy egységeit; mindenekelőtt azt törekszik megragadni tökéletesen biztos mód­szerrel és hibátlan pontossággal, ami egy adott megismerendő természetben a leg­eredetibb, a legbelsőbb, a legsajátosabb. Így nemcsak az emberi tudományt rendszerezi, s nemcsak a logika, a biológia, a pszichológia, a természetfilozófia, a meta­fizika, az etika és a politika alapjait rakja le, hanem kicsiszoIta egy sereg definíció és pontos ítélet gyémántjait is, amelyeken a valóság tüze fénylik.
Habozás nélkül ki kell jelentenünk, hogy Arisztotelész teljesen egyedülálló a filozófusok között, lángelméje, tehetsége, művei révén. Természetes, hogy ami szép, az nehéz, s ami nehéz, az ritka. De ha egy önmagában véve is és a körülményeket tekintve is rendkívül nehéz műről van szó, akkor is elképzelhető, hogy akad legalább egy valaki, aki megvalósítja. Másrészt egy jól megszerkesztett épület rendszerint nem több, hanem egyetlen építész tervei szerint épül. Ha tehát az em­beri bölcsességnek vagy filozófiának megfelelően szerkesztett épületként kellett létrejönnie, arra volt szükség, hogy az alapokat hosszú történeti előkészítés után egy valaki rakja le. Ezekre az alapokra mesterek ezrei helyezhetik el a maguk részét is, mert a tudomány csak az emberi nemzedékek közös erőfeszítésével növek­szik és sohasem lesz befejezett. De csak egyetlen főépítész kell hozzá.
Ezért, a hibák, tökéletlenségek és hiányosságok ellenére, amelyek jelzik nála az emberi értelem korlátait, Arisztotelész az igazi Filozófus, mint ahogy Szent Tamás a Teológus.”
(Jacques Maritain teológus — 20. század közepe)

„Bármely jelentős filozófus, de kiváltképp Arisztotelész tárgyalásakor két dolgot kell feltétlenül figyelembe venni: az elődeihez, ill. a követőihez való viszonyát. Az előbbi tekintetben Arisztotelész óriási érdemekkel dicsekedhet, de legalább ilyen mértékben negatív hatást könyvelhetünk el neki az utóbbiban — bár ezekért követői legalább annyira felelősek, mint maga Arisztotelész. Ő a görög gondolkodás kreatív periódusának végén született, és halála után jó kétezer évet kellett várni arra, hogy a világ ismét egy olyan filozófust produkáljon, aki valamennyire is hozzá mérhető. E hosszú időszak végefelé tekintélyét szinte már ugyanúgy nem vonták kétségbe, mint az egyházét, mind a tudomány, mind a filozófia terén. Ugyanakkor a 17. század elejétől úgyszólván minden komolyabb újításnak meg kellett küzdenie valamilyen arisztotelészi tantétellel; a logikában ez még ma is így van. El kell viszont ismerni, hogy ha valamely más elődje (talán az egy Démokritosz kivételével) szerzett volna az övéhez hasonló tekintélyt, az legalább ilyen káros következményekkel járt volna. Ha igazságosak akarunk lenni vele szemben, akkor mindenekelőtt el kell felejtenünk túlzott posztumusz hírnevét, de az ugyanilyen túlzott posztumusz elmarasztalást is, amelyet éppen az előbbi váltott ki.”
(Bertrand Russell)

Szerb Antal Platónról

A téma most is Platón és Szókratész; csak ezúttal az irodalom oldaláról. Szókratón/1 (mint téma), Szókratón/2 (mint alkotó és mint ihletforrás) a világirodalom legfontosabb alakjai közé tartoznak. Ebben a megállapításban nincs semmi túlzás: tény. Elmondható róluk, amit Babits szonettje állít Homéroszról (a teljes költeményt idézem), hogy mostanra beléjük ivódott két és fél ezer év összes műélvezete:

Ó könyv, amelybe ezrek álma révedt!
Dús serleg, melyet Héphaisztosz gyártott
s amelybe ajkat hajdan annyi mártott,
hogy száz király szájíze beleévedt.

Téged miként a jó bort lassu évek
minden század külön zamattal áldott.
Kit új korokba küldtek régi révek,
aranyhajó! rozsda neked nem ártott.

Im új korlát nyilt ős pályánk előtt
s Prométheusz fiának szárnya nőtt,
leget hadarva gúnyol agg vitorlát:

de téged, Kor hajósa, a gonosz
horgaselméjű ősz király Kronosz
legebb tengerben visz, hol semmi korlát.

*
Szerb Antal magyar író, esszéista, irodalomtörténész, mániákus olvasó, álmatlanság-bűvész és éjszakai bagoly (szerintem Kazinczy és Osvát után a leginkább irodalom-irritált alak a magyar kultúrában) 40 éves korában írta meg a teljes világirodalom történetét, de korábban, 33 évesen már a magyar irodalomról is elmesélte a legfontosabb szépségeket.
Szerb Antal mindkét könyve kulturális alapkönyv, gyönyörű szöveg és nagy mese, túlzás nélkül maga a nagy narratíva; csak hát már nem olvassák, mert vastag és sok benne a név meg az idegen szó. És sajnos a neten sincsenek fent, nyilván mert még jogdíjakat kaszálnak az örökösök a nyomtatott könyvek után, amelyek valahogy azért mégis csak fogyogatnak. Pedig fent kellene lenniük: és ha a negyedik-ötödik találat Szerb szövege lehetne Adyról, Villonról vagy Donne-ról, neadjisten Nietzschéről, akinek szintén egy egész portrét szentelt a világirodalomtörténetében, akkor talán a diákok is értelmesebb szövegeket találnának ott, és talán néha még utána is olvasnának ennek-annak. (Na, most én is rajongó, platónos szöveget nyomtam. De szégyellem is magam érte nagyon.)
Én ide most felteszem a Platón-fejezetet; nagyon más, mint a filozófiatörténeti megközelítés, és mégse idegen; az ideatan, a fölfelé-törekvés, az eszménykeresés, a tökéletesség igézete valóban a platóni mentalitás lényege, ezeket pedig Szerb remekül megfogalmazza; a filozófusi fontoskodás viszont inkább leszűkíti, mint kiteljesíti ezeknek a dolgoknak az értelmezését. Olvassuk hát most Szerb Antalt.

„Az első rétorok, a szofisták, egyúttal filozófusok is voltak, legalábbis annak tartották magukat. Filozófiájuk a be­széd filozófiája: ők eszméltek rá a szavak fontosságára, majd a szavak önállóságára, és végül is az újítás lázában eltúlozva felfedezésüket, azt tanították, hogy minden csak szó. Csak szó az isten, csak szó a sors, csak szó az erény; az ember csi­nálja ezeket, amikor beszél róluk, de éppúgy alkothatna el­lentétes értelmű szavakat; minden relatív, „az ember a mér­téke mindennek” — tanította Prótagoras (480-411).
Ez a mitikus görög világkép teljes destrukciója. A görög az első kultúra, amely az intenzív gondolkodás folytán el­jutott az önmaga megsemmisítéséhez, felásta maga alatt a ta­lajt, elpusztította gyökereit, a mítoszt. De mikor ez bekö­vetkezett, a görög szellemben még annyi életerő lakott, hogy az elrágott gyökerek helyébe újakat tudott ereszteni. A görög szellem belső újjászületése Sókratés nevéhez fűződik. Sókratés (469-399) maga nem írt. Az irodalomban nem mint szerző, hanem mint téma szerepel. Alakját ketten is megörökítették, Xenophón és Platón.
A két alak nem azonos. Xenophón (kb. 430-355), az írással szórakozó exhadvezér Apomneumataiban, Sókratesi Em­lékezetességeiben, meg tudta ragadni Sókratés párbeszélő módszerét, amely a mai olvasónak sokszor nagyon is hossza­dalmas emléket állított Sókratés polgári erkölcsösségéről, de nyomát sem találjuk a nagy filozófiai rendszernek, amelyet Platón Sókratés szájába adott.
Xenophón két másik művel is él az irodalmi tudat­ban: Anabasis c. hadvezéri emlékiratával, amelyben tízezer görög katona útját írja le Ázsiába és vissza; és Kyrupaideiá­jávaI, Kyros perzsa király gyermekkoráról szóló regényes tör­ténetével, amellyel a nevelés számára akart irányelveket raj­zolni.
Filozófusnak nem elég okos, történetírónak nem elég ala­pos, de írónak kitűnő. Személyének báját, sokrétű elevensé­gét, igazi athéni mivoltát törés nélkül át tudja vinni művé­szetébe, ezért élvezetes olvasmány, amit ír.
És most hátra van még Platón, a görög filozófia és a görög prózaírás legkiemelkedőbb szelleme.
Azt a platóni gondolatot, amely az egész irodalomra irá­nyítóan hatott, röviden így lehetne összefoglalni: világunk csak vetülete, árnyképe egy másik világnak, az ideák örök és változatlan világának. Barlangban ülünk — mondja híres ha­sonlatában — háttal a barlang kijáratának, a barlang előtt tűz ég és a barlang előtt elmenők árnyékát ráveti a barlang fa­lára: ennyit látunk mi a világból. De a világ sokkal több, mint amennyit véges érzékeinkkel felfogunk, véges szavaink­kal kifejezhetünk, a világon túl és mégis a világban benne laknak az örök ideák. Az igazi szépség, az igazi jóság és igazság, az igazi értelem és jelentőség a dolgok mögött van; ezen a világon minden csak árnya és jelképe valami mögötte levő Teljesebbnek. Ha szeretünk valakit, mondja a platóni szerelemtan, rajta keresztül vágyunk a transzcendensbe fut, a szeretett lényben a mögötte levő örök Szépséget imádjuk.
A platóni filozófia az írók és művészek természetes filo­zófiája, benne találja meg az író és művész életének értel­mét: megragadni és ábrázolni a világ mögött lévő világot, a dolgok igazi jelentőségét. Minden alkotó platónista, akár tudja, akár nem. Szerelemtana pedig két évezred szerelmi köl­tészetének filozófiai alapja maradt.
Platón nemcsak mint gondolkozó, hanem mint alkotó is elévülhetetlen. Párbeszédei sokszor nagyon aprólékosak, az ember nem mindig érti, miért kérdezősködik annyit Sókratés, ahelyett, hogy megmondaná, mit akar. De felejthetetlen szép­ségűek a szituációk, amelyekbe párbeszédeit beállítja. Az a reggel, amikor Sókratés a kis Phaidrosszal az Ilissos-patak partján sétál, majd megpihen egy platánfa alatt és a hűs vízbe lógatja lábát, a görög tavasz legcsodálatosabb emléke. A ha­lál minden rettenetessége és a bölcs minden sorsot leverő daca benne borzong abban a másik, hideg és sötét hajnalban, ami­kor Kritón felkeresi Sókratést a börtönben és rá akarja be­szélni, hogy megszökjék a halálbüntetés elől (Phaidón). És minden éjszakák éjszakája az a bölcsen mámoros éjszaka, mi­kor Agathónnál lakomára (Symposion) gyűlnek össze a vá­logatott athéniek, Alkibiadés fáklyásokkal és táncosnőkkel ront be és elmondja Sókratés dicséretét és végül már csak ketten vannak ébren, Sókratés és Aristophanés, és Sókratés még mindig józanul magyarázza, hogy a jó komédiaíró jó tragédiaíró is kell hogy legyen. Ezen az éjszakán mondta el Sókratés, hogy mi a szépség és mi a szerelem... Érezzük, ez az éjszaka az emberiség egyik legnagyobb éjszakája volt.
Ezek Platón irodalmi szempontból legkiemelkedőbb párbeszédei: a Phaidros, amelyben szerelemtanát fejleszti tovább; a Phaidón, a lélek halhatatlanságáról; és a Symposion min­denekfölött. Művészi szempontból mögöttük áll a hosszadal­mas Állam, amelyben Platón a mítoszról, az irodalomról és a zenéről való felfogását fejti ki. Csodálatos paradoxon, hogy Platón, a művészek filozófusa, a művészetről és az irodalom­ról igen alacsony véleményt táplált. Eszményi államából ki­tiltaná a zene nagy részét, mert elpuhít, és a költészet nagy részét, mert hamis mesékkel félrevezeti az ifjúságot és leté­ríti az erény útjáról. Csak akkor ad nekik helyet, ha férfias polgárokat nevelnek. De a gyermekeket mesék helyett inkább matematikával szórakoztatná.
Itt számol le Platón a mítosszal is. Homéros, mondja, és nyomában a többi költő az isteneket mindenféle gyarló és megvetendő tulajdonsággal ruházta fel. Márpedig ha az iste­nek ennyire emberiek volnának, nem volnának istenek. A költők tehát hazudnak és hazugságra nincs szükség.
De ugyanaz a Platón, aki a görög istenvilágra és mítosz­ra a végső, halálos csapást mérte, új istentant és új mitológiát teremtett, egy olyan hitvilágot, amely a kereszténységbe beágyazva, mindmáig él és uralkodik. Az istenek embersza­bású képét összerombolta, de trónjukra odaültette helyettük az istenit, a végtelen eszményt az ideák piramisának ormán, amit Jóságnak nevez. A Jóságot, amely éppúgy átjárja vilá­gunkat és értelemmel tölti el, mint hajdan a homérosi istenek.
És a mítosztól sem tudott megszabadulni. Inkább mű­vész volt, mint tudós, gondolatai a legfelsőbb magasságokban mindig képekbe öltöztek, legmerészebb gondolatait maga te­remtette mítoszokban fejezte ki. A barlang mítosza, amelyet már említettünk, a hermaphrodita mulatságos és szomorú tör­ténete, amelyet Aristophanés szájába ad, a lélek mint kocsi­vezető és a lelkek aláhullásának látomása a Phaidrosban... a nagy homérosi mítoszokkal egyformán szépek és elmúl­hatatlanok.”

Szókratón: a szerzőpáros

Szókratészt és Platónt legújabban egymástól megkülönböztethetetlen szerzőknek tartják a profik: mert ugyan sokmindent gondolunk, még többet tudni vélünk róluk, különbségeikről, de tulajdonképpen semmilyen elgondolásunkra nincs perdöntő bizonyítékunk, ezek csak (épp az antik filozófia szóhasználatával élve) vélekedések.

Ezennel javaslom tehát (egy tanítványom nyelvi ötletét ellopva) a címben szereplő név bevezetését.

És akkor először a korszakról:

"Fludd, uram, sok képtelenséget írt, mert meg akart magyarázni dolgokat, amiket akkor nem lehetett. De a lényegben, a lényegről sok­kal többet tudott, mint a mai tudósok, akik már csak nem is nevetnek a teóriáin. Nem tudom, Önnek mi a véleménye, de ma nagyon sokat tudunk a természet apróka részleteiről; akkor az emberek többet tudtak az egészről. A nagy összefüggésekről, amiket nem lehet mérleggel mérni, és felvágni, mint a sonkát."
( Szerb Antal: A Pendragon legenda — a regényhős véleménye ma is megszívlelendő)

„A metafizikusok, ezek a hatalmas költők, a gyerekes kérdésekből kifogyhatatlan felnőt­tek. Mi több, meg is válaszolják azokat, majd újrafogalmazzák a kérdéseket. A metafizikai rendszerek nem mások, mint gyerekes kérdések szüntelen újrafogalmazásai, melyeket a metafizikusok az önmaguk által racionálisan elkép­zelt válaszok tükrében tesznek fel. Ezt a folya­matot alapozásnak nevezik. A modern filozófu­sok abban különböznek az ókoriaktól, hogy tudatában vannak válaszaik és kérdéseik esetleges voltának.”
(Heller Ágnes)

AZ ELLENFELEK: A SZOFISTA VÁNDORFILOZÓFUSOK

„Szofisztika persze rosszhírű kifejezés, …rendsze­rint azt jelenti, hogy valaki önkényes módon, hamis érvekkel vagy megcáfol valamit, ami igaz, vagy bebizonyít, valószínűvé tesz valamit, ami téves. Ezt a rossz értelmet félre kell tennünk és el kell felejtenünk... A szofisták Görögországnak azok a tanítói, akik egyáltalán… létrehozták a műveltséget Görögországban; s így a költők és rapszódoszok helyébe léptek...”
(Hegel)

Hegel szövegéből látjuk, hogy a szofistákat sokan egyszerű hazudozóknak tartják. Valójában a görögség első hivatásos pedagógusai. Tőlük is töredékek maradtak csak. Figyelemreméltó Prótagorász híres „homo mensura” tétele. A szofisták tették először kétségessé a rabszolgaság természetes voltáról szóló közmeggyőződést.
Híres szofista Gorgiász. A valláskritikai töredéke miatt gyakran emlegetett Kritiász viszont nem az, bár szellemisége rokon velük. A harminc zsarnok egyike volt.

„1. Minden dolognak mértéke az ember; a létezők létének, a nem létezők nem-létének.
2. Az istenekről nem tudhatom, sem hogy vannak, sem hogy nincse­nek. Mert sok minden van, a mi ennek tudását akadályozza, úgy a dolog homályos volta, mint az emberi élet rövidsége.”
(Prótagorász fennmaradt két töredéke: az első a homo mensura-tétel. Már Platón relativizáló kijelentésnek tekintette, és emiatt erősen bírálta is.)


Szókratón/1: Szókratész (ie. 470-399). Amit tudni vélünk róla:

Egyesek szerint a görög filozófia abszolút középpontja. Nevéhez kapcsoljuk a görög filozófia nagy fordulatát: az elfordulást a természetfilozófiáktól, az erkölcsi, politikai kérdések középpontba állítását. (Antropológiai fordulat.) Bár ez már a szofistákat is jellemezte, annyi biztosan állítható, hogy Szókratészt is főleg ilyen kérdések foglalkoztatták. Több görög filozófiai iskola kapcsolódott hozzá. Ő maga nem írt, róla annál többet; komédiáiban kigúnyolta, szofistának tartotta Arisztophanész, írt róla Xenophón és Plutarkhosz. De mindenekfölött Platón, akinek szinte minden dialógusában fontos szereplő. Az persze világos, hogy az ott leírtak nem mind Szókratész tanai, hiszen akkor platóni filozófia nem lenne. — Máig tartó hatását sem csak a platóni dialógusoknak köszönheti; rokonszenves, mértéktartó egyénisége, mártírhalála is közrejátszanak benne. És még valami: volt humora és öniróniája. Ritka filozófus-tulajdonság.
A kép (szobor) szerintem méregpohárral a kezében ábrázolja a vén kéjencet.

„Szent Szókratész, könyörögj érettünk!”
(Erasmus állítólagos imája)

„Szókratész filozófiát adott az emberiségnek, Arisztotelész tudományt adott neki. Volt filozófia Szókratész előtt is és tudomány Arisztotelész előtt; és Szókratész meg Arisztotelész óta óriási léptekkel haladt előre a filozófia és a tudomány. De minden arra az alapra épült, amelyet ők fektettek le.”
(Ernst Renan)

„Az emberek megismerésére az egész világ tanít, ezért kell benne élnünk, különben az orráig se lát az ember. Amikor Szókratésztól megkérdezték, merre van hazája, így felelt: ezen a világon. Nem azt mondta, hogy Athénban, mert képzeletével az egész világot bejárta, gondolatait az egész emberiségre vonatkoztatta, nem úgy, mint mi, akik csak a lábunk elé nézünk.”
(Montaigne; Szókratészben világpolgárt látott)

SZÓKRATÉSZ JELLEME
„Szókratész elhatározásai minden cselekedetében hajlít­hatatlan erőt és hevességet mutatnak, ami pedig azt tanúsítja, hogy határozott és erős e1tökéltségből szár­maznak, s ebben gyökereznek. Önszántából maradt meg egész életében a szegénységben, bár módjában állt volna pénzhez jutni, mert voltak, akik örömmel és szeretettel adtak volna neki; a filozófiától pedig még oly sok gátló tényező hatására sem vonult vissza, végül pedig, jóllehet a barátai minden igyekezetükkel kidolgoztak egy jó tervet megmentésére és szökésére, nem engedett könyörgésük­nek, és a halál közeledtére sem hátrált meg, hanem a ke­gyetlen vég előtt is hajlíthatatlanul kitartott elhatározása mellett.”
(Plutarkhosz)

SZÓKRATÉSZ ÉS AZ ELŐDÖK
„Éppen ezért én úgy látom, hogy a ti Szókratészetek is a tanításban és a beszédben olyan mintát alkotott, amely a leginkább illik a filozófiához: az egyszerűséget, kereset­lenséget választotta, mert ez tesz szabaddá, és ez hű leginkább az igazsághoz; s hagyja, hogy a zavaros szél­hámosság, mint valami füst, csak szálljon rá a szofistákra.
Theokritosz közbevágott:
- Hogyan, Galaxidórosz? Csak nem győzött meg téged is Melétosz arról, hogy Szókratész megvetette az isteni dolgokat? Mert ezzel vádolta őt az athéniak előtt.
- A valóban isteni dolgokat egyáltalán nem vetette meg — felelte Galaxidórosz —, de a Püthagorásztól szár­mazó filozófiát úgy vette át, hogy tele volt látomásokkal, mesékkel és babonasággal, az empedoklészi pedig tele bakkhikus őrjöngéssel, s ezek után a bölcselet arra szok­tatta, hogy a valóság tényeit értelmesen fogja fel, és hogy a gondolkodás teljes józansággal kövesse az igazságot.”
(Plutarkhosz)

„Szókratészt igazságtalanul ítélték halálra, mondta is a felesége: ­
- Ó, milyen igazságtalanul öletnek meg ezek a gonosz bírák!
- Jobban szeretnéd, ha igazságosan tennék? - kérdezte ekkor bölcs.”
(Montaigne idéz egy Szókratész-anekdotát)

Szókratón/2: Platón (ie. 427-347). Amit tudni vélünk róla:

Szókratész tanítványa, az egyik legnagyobb hatású görög gondoIkodó. Hosszú élete alatt gondolatai jelentős változá­son mentek keresztül, de legfontosabb fogalmait megőrizte. Gondolkodása jellegzetesen duális: a konkrét-tapasztalati világ „fölött” egy másik, tökéletes ideavilágot feltételez. E szerkezeten a kereszténységnek kevés változtatni valója voIt, miután legyőzte kezdeti tartózkodását.
Platón írásai dialógusok; a görög ókor legszebb szövegei közé tartoznak. Szinte hiánytalanul megmaradtak. Az általa alapított athéni filozófiai iskola, az Akadémia i.sz. 529­-ig állt fenn. A korai kereszténység, a reneszánsz és a ro­mantika sok képviselője kapcsolódott hozzá.

„Köszönöm Istennek, hogy görögnek és nem barbárnak, szabadnak és nem rabszolgának, férfinak és nem asszonynak születtem, de mindenekfölött, hogy Szókratész korában élhetek.”
(Platón „imája”)

„Legyen hát eszed, s ne törődj azzal, hogy jók-e vagy rosszak a filozófia tanítói, csak magára a fllozófiára gondolj. Ezt próbáld jól és becsületesen megvizsgálni; ha rossz, igyekezzél minden embert elfordítani tőle; de ha az, aminek én hiszem, akkor kövesd és szolgáId és ne búsulj.”
(A Kritón c. Platón-dialógusban mondja Szókratón)

„A bölcsek is azt mondják, Kalliklész, hogy köl­csönösség, barátság, összhangzó rend, józan mérték és igazságosság fűzi össze az eget és a földet, az isteneket és az embereket. Ezért nevezik a mindenséget is világrendnek — ­kozmosznak.”
(Platón-dialógus)

„Platón a szigorú és finom logikának ritka egyesülését mutatja a költészet püthiai lelkesedésével; mondatainak ragyogása és harmóniája a zenei benyomások ellenállhatatlan áradatába olvad, amely szédítő futásban ragadja magával az olvasó meggyőződését.”
(Shelley rajongó szavai — Platón nem csak egzaltált költőkben, de még rideg matematikus lelkekben is ki tud váltani ilyen hatást)

„A platóni filozófia az írók és művészek természetes filo­zófiája, benne találja meg az író és művész életének értel­mét: megragadni és ábrázolni a világ mögött levő világot, a dolgok igazi jelentőségét. Minden alkotó platónista, akár tudja, akár nem. Szerelemtana pedig két évezred szerelmi költészetének filozófiai alapja maradt.”
(Szerb Antal)

FILOZÓFIA ÉS POLITIKAELMÉLET MÍTOSZOKBAN, FELISMERÉSEKBEN ÉS DIKTÁTUMOKBAN
„Polgártársak, ti testvérek vagytok, de Isten különbözőképpen alkotott benneteket. Némelyekben megvan a parancsolás hatalma; ezeket Isten aranyból teremtette, s ezért részük van a legnagyobb tisztességben; másokat ezüstből teremtett, ezek segédhivatalnokoknak vannak szánva; másokat ismét, akiket Isten gazdának és kézművesnek szánt, sárgarézből és vasból teremtett; s ez a faj rendesen öröklődik a gyermekekben is. De minthogy mindnyájan ugyanabból a családból eredtek, néha megesik, hogy az aranyszülőnek ezüstfia van, vagy az ezüstszülőnek aranyfia. És Isten azt mondja..., hogy ha egy arany- vagy ezüstszülőnek fiába sárgaréz vagy vas keveredik, akkor a természet kívánja a rangok áthelyezését; s az uralkodó nem szánakoz­hatik ezen a gyermeken, amiért lejjebb kell szállnia a létra fokán, hogy gazda vagy kézműves legyen belőle, mint ahogy mások, akik a kézműves osztályból származnak, a legfőbb tisztségekre emelkedhet­nek, s az állam gyámjai vagy segédhivatalnokai lehetnek. Mert egy orákulum azt mondja, hogy elpusztul az az állam, amelynek gyámjai réz- vagy vasemberek.”
(Platón)

„Bármennyire dicsőítik Platónban a filozofémák míti­kus ábrázolását..., mégis félreértések forrása. Filozofémák: gondolatok, s ezeket, hogy tiszták legyenek, mint gondolatokat kell előadni. A mítosz az emberi nem pedagógiájához tartozik, mert a tartalommal való foglalkozásra ösztönöz és csábít; mivel azonban benne ér­zéki alakok tisztátalanná teszik a gondolatot, azért nem képes kifejezni azt, amit a gondolat akar.”
(Hegel)

„Minden rendes állam valójában két állam, egyik a szegényeké, másik a gazdagoké, s ez a kettő háborúban van egymással; mindegyik felosztásban vannak még kisebbek is — nagy hibát követne el, aki úgy beszélne róluk, mint EGY államról.”
(Platón)

„Amíg a filozófusok királyok nem lesznek, vagy e világ királyaiban és fejedelmeiben hiányozni fog a filozófia szelleme és ereje, s a bölcsesség és politikai vezetés össze nem találkozik ugyanabban az emberben..., sem az államok, sem az emberi faj soha ki nem gyógyulnak betegségükből.”
(Platón)

„Gúnyolódnak Platón köztársaságán, de Spárta léte­zett, és még szigorúbb volt. Kréta szintén.”
(Voltaire)

„A könyvet az érti meg igazán, aki a következőket gondolja el: mi lett volna Európából és mi történt volna Európában, ha Platon nem lett volna? Ma egész bizto­san nem lennének államok, nem lennének tiszta, ren­desen öltözött, tagolt beszédű, erkölcsös, művelt embe­rek, nem lettek volna utak, nem lenne törvény, fegyelem, önuralom, — nem lenne Európa. Sőt: nem lenne törekvés az egyre tisztább és nemesebb rendre, igény a magasrendűségre. Egy francia azt mondta: ha Napo­leon igazán nagy ember lett volna, könyveket írt volna. Megfordítva: Platon is lehetett volna világhódító, de túlnagy volt hozzá. Könyveket írt, mert ez több. Ez a könyv. És ez: Platon.”
(Hamvas Béla: Száz könyv, 1945)