Második félévi ismertetők

A második félévi filozófiai esszétémákról adok most tájékoztatást röviden: milyen művek (műrészletek) ezek, mi a tartalmuk, milyen megközelítést lehet hozzájuk javasolni, és milyen speciális nehézségek akadnak velük kapcsolatban. Ez lesz az első pont tartalma, a másodikban pedig a határidőkről, a terjedelemről és más effélékről beszélek.

1. ISMERTETŐK

Nyilván továbbra sem tetszik, de a szövegek szerzőjét eltitkolom. Ezt azért teszem, mert régi tapasztalat, hogy az ember legelőször külső támpontokat keres, és ha megtalálta őket (vagy megajándékozzák vele), akkor azokat kapásból összetéveszti a valóságos tartalommal. Elkezd készből dolgozni, tákolni, mindenfélét „összelopkodni”, és még csak nem is veszi észre, mit művel: azt hiszi, hogy dolgozik. Hogy így kell dolgozni. Hogy a dolgozás ilyen. Pedig csak anyagot gyűjtött a gondolkodásához. (Amit viszont nem fog elvégezni.) — Jelen esetben azonban csak a szövegre magára tudtok majd támaszkodni. Ez tényleg nehézség, de valójában, mint mondtam, előny; mert muszáj lesz eltűnődni azon, amivel épp foglalkoztok.

Azzal a félelemmel pedig, hogy így esetleg teljesen félreért valamit az ember, nem kell foglalkozni. Ennyire önbizalomhiányosnak nem érdemes lenni. — Egyébként még az esetleges tévutakon is látszik, hogy milyen igaz törekvés volt a mélyén. És azt a magamfajta tanár igyekszik méltányolni.

Beszélek akkor most magukról a szövegekről. Ezek előzetes ismertetések lesznek. Nem akarom a szövegeket különösebben értelmezni, csak a legszükségesebbeket mondom el róluk; sokszor szándékosan fogalmazok majd általánosságokban is. Csak az a célom, hogy némi támpontot kapjatok az egyes részletekhez. Gyakran teszek fel kérdéseket is: de nem feltétlenül az a feladat, hogy pont ezekre válaszoljatok. Találjátok meg a saját olvasatotokat, abban a saját problematikátokat, ahhoz a saját elgondolásaitokat. Ennyi.

(01. emberkép nélkül) Ez egy hosszabb modern szabadvers; pár részletét kihagytam. Szerintem így is plasztikus. Nincs filozófiám, világképem, emberképem — mondja a versben beszélő. És nem tűnik úgy, mintha nagyon pironkodna. Nagyon igénytelen lehet. Nézzétek csak meg: körülöttetek szinte mindenkinek meggyőződései, „elvei” vannak. (Aki nem vigyáz, így jár bizony.) De hát lehet-e nélkülük? Jó ez úgy, hogy valaki csak él bele a világba? Ilyen nyeglén? Mije van akkor, ha még „filozófiája” sincs?
(A das Man kifejezés Heideggernél, egy eléggé bonyolult német filozófusnál olvasható, de tulajdonképpen rém egyszerű dolog. Egy szándékoltan helytelen német szóalak, ami azt akarja jelenteni: akárki, bárki, tehát: senki.)

(02. szerepátosztás) Ez meg egy regényrészlet. Szerepel benne egy nagyon gyanús alak, valami pszichiáterféle, aki próbálja az életbe visszatámogatni az eléggé szétcsúszott főhőst. És ilyesmiket mondogat neki. Az meg szót fogad, és megpróbálja összerakni a maga „főszerepét”; ahogy tudja, szóval bizonytalankodva, esetlenül. Végül tényleg összejön neki egy főszerep. Az első és utolsó. (Borzasztó vég jön, és nem csak az ő számára.) — Az elmélet attól még helytálló is lehet!

(03. halleluja csirihau!) Ez a leghosszabb szöveg, és talán a legfurcsább is. De nem kell tőle megijedni. Látomás tulajdonképpen. De miről is? Rólunk? A minket majd egyszer felváltókról? Az utódainkról? Az úgynevezett „emberfölötti emberről”? Nem inkább az emberalattiról? — Azt hiszem, a lényegét tekintve félreérthetetlen. Nagy László költőt kérdezték egyszer, mit üzen az utókornak. Azt felelte: csókolom őket, ha lesz még emberi arcuk. Vajon lehet-e csókot küldeni a csirihaunak?

(04. farkascsapat) Színész nyilatkozott így — nagyon fontos színész. De már rég volt, tán igaz se volt. Akkor még közösségre vágytak az emberek, még a nehéz emberek is. Egymásba akartak kapaszkodni: sok mindent feláldoztak ezért. Még nem voltak csirihauk. Nem szimplán egymás ellen próbáltak kiemelkedők lenni, hanem — hogyan is? Hát lehet-e másképp? Elképzelhető-e olyan farkasfalka, amelyik nem egymást marja szét?

(05. szabad akarat) Ez is egy színházi alkotótól való szöveg: a szabadság és felelősség egyfajta „metszetét” próbálja benne megtalálni a szerző. Nyugtalanító dolgokat mond — egy uniformizáló, rabszolgásító korban figyelmeztet a saját szabadságunk megkeresésének fontosságára. Gondoljátok végig ezt a szöveget — de ne csak művészekre vonatkoztassátok! Lehet, hogy egy leendő mérnök vagy közgazdász sem lehet rabszolga.

(06. isteni játszmák) Egy száz évvel ezelőtti magyar költő szecessziós, túldíszített, ám attól még érthető gondolatmenete a játékos emberről, aki — és hát itt nagyszabású gondolatok jönnek meg nagy hasonlatok. Érdemes a végkövetkeztetésig követni ezt a szerzőt, vagy azért ne lássunk minden nekivadult kártyásban vagy nyerőgéppel-verekedőben mindjárt egy-egy Zeuszt? Van véleményetek erről?

(07. juventus, ventus) Nem kell megsértődni, ha egy öreg filozófus a nála jóval fiatalabbak külső-belső értékeit latolgatva, néha vadakat mond kicsit, és butaságról beszél meg forrófejűségről meg kívülről-irányítottságról. Ő is volt fiatal, ő is belemászott dolgokba, vérmérséklete szerint ő se bölcs filozófusnak született. (Ezt az ő esetében bizonyítani lehet.) Szóval: mérlegeljetek!

(08. Hellász boldog bölcsei) Mind lelkibetegek vagyunk — vagy legjobb úton afelé. A pszichológus szerző szaktekintélyekre hivatkozik, ami egyébként sűrűn szokása. A lényeg persze nem ez. Milyen a mi korunk, ha csak valamennyire is igaza van? És hogyan tudnánk akkor magunkat valamiképp egyensúlyban tartani?

(09. mint egy sajtótájékoztatón) Lehet, hogy képtelenek vagyunk bármilyen emberi közösségről, cselekvésről helytálló véleményt alkotni. Vagy ezért, vagy azért. Hogyan járjunk el akkor? Hiszen kikerülhetetlen, hogy erről-arról véleményt formáljunk! És ez nem elég; ráadásul azt javasolják az okos hasba-lyukbeszélők, hogy tanuljunk meg elfogulatlanul (ők úgy mondják, nem-sakál-módra) véleményt formálni másokról. Mert az emberek világát tönkreteszi, hogy indulatosan, ellenségesen és eleve gyanakodva közeledünk a többiekhez. Ami igaz. De nem lehetetlen az ő törekvésük mégis? Hogy legyünk „objektívek”, amíg érdektelenek vagyunk, tehát nem látunk a másikból eleget? És hogyan, ha már érdekeltek vagyunk, tehát túl sokat látunk?

(10. fülükben zenével) Emigráns magyar író naplójegyzete a hatvanas évekből (múlt század); nézte a hippiket és elborzadt. Akkor a táskarádiók üvöltöttek mindenhonnan. Mára a zenék a fülekbe költöztek, de a lényegben lehet, hogy semmi változás. Nemzedékek nőnek fel, amelyek soha nincsenek egyedül önmagukkal,folytonos a háttérzaj, ötféle inger van egyszerre (tehát valószínűleg egy igazi sem), folyton motoznak a kezek, pad alatti esemesek mennek; elektronizált — mi is ez vajon? Talán leginkább mégis csak magány, szorongás, amely fél önmagától. Vagy?

(11. két dal és két korszak között) 1994. Egy dalműsor két előadóval. Méregerős látlelet gyönyörű-borzalmas dalokban elmesélve. Kik vagyunk épp és hova tartunk. Már megvolt a rendszerváltás, a régiek háttérbe szorultak, az ő világuknak annyi lett; az újak (utána lehet nézni, kik is: pártok, nevek, az akkori MDF, SZDSZ, FIDESZ, és bizony, a ma ismert figurák is mind) jöttek elő a szőnyeg alól, és — itt szörnyűséges kép, kegyetlen értékelés és prófécia következik. Azóta eltelt tizennyolc év. Valamiféle újabb világ már tényleg kialakult. És a vihar, az már lehet, hogy nem annyira fojtott. Mit szóltok ehhez a történelemképhez, ehhez a történetfilozófiai próféciához? Épp ennyi évesek vagytok; ha a szörnyek felnőttek, hát veletek együtt.

(12. valójában) Könnyű mindent lebontani, és rájönni, hogy „ez” valójában csak „az”: vagyis sokkal kevesebb, sokkal primitívebb, sokkal értéktelenebb. (Könnyű belátni, hogy minden csak hiúság.) De utána — tényleg könnyebb lesz élni? Aki a nirvánába készül, annál még csak érthető — de mire jó egy ilyen tréning egy európai embernek? Könnyebb lesz ettől bármi? Egyáltalán: elviselhető-e bármi ilyen szemlélettel? Talán nem. De hát akkor az lenne a megoldás, hogy inkább hazudunk magunknak? Vag egyáltalán nem is helytálló ez a látlelet?

(13. pszichoid) Világos az állítás: nem egy, hanem két világ van. A belső a másik, ami legalább olyan fontos, mint az az érzékelhető másik odakint. A szerző ezt a hidrogénbomba-hasonlattal teszi érzékletessé számunkra. Azóta a helyzet bonyolultabb lett: már nem biztos, hogy csak a gombnyomkodó nagykutyáktól kell félnünk. Mi van akkor, ha megőrül (ideges lesz, összeomlik, stb.) egy közösségnek valahányad része? (Mondjuk egyharmada.) Ez bármikor megtörténhet. Sőt lehet, hogy ennyi felzaklatott ember van is már Magyarországon. Összeadódhatnak-e ezek a belső nyugtalanságok? Pszichológiai tömeg-hidrogénbomba lesz az apró hisztériákból? És mi akkor a teendő? Pszichiátert mindenkinek?

(14. semmi hatalmat nekik se) Gondoljatok Platón államára. Azt javasolta, vezessék az államot a filozófusok. (Gondolkodók, tudósok: tágas látókörű emberek.) Látjátok: ez egy antiplatonista szöveg. Ez a szerző nem bízik a tudósokban — sem. De akkor hogy fog működni a világ? Valamilyen hatalom csak kell bele, vagy nem kell? Semmi hatalmat senkinek?

(15. a toronyból nézvést) Nagy költő legutolsó verse a szemlélődés csodájáról. Javasolt életmód annak, annak, aki így szeretné: gyönyörködni, látni, befogadni. Lehetséges ez? Értelmes? Érdemes? Filodoxusok (lásd: tankönyv, fogalomtár) véleménye kiváltképpen érdekel!


2. A DOLGOZATOKRÓL, ÁLTALÁBAN

A dolgozatok műfaja: esszé. Ez jelen esetben azt jelenti, hogy
megformált,
jól tagolt,
a kiválasztott szövegből kiinduló, azt értelmezgető,
a szubjektivitást, a személyes állásfoglalást sem nélkülöző, a tévedés lehetőségét is bekalkuláló,
kellemesen olvasható szövegeket kellene írnotok.
Azt ajánlom tehát, írásotokat (az alapszöveggel együtt) olvastassátok el másokkal is, lehetőleg persze olyanokkal, akikben kellő érzékenységet is feltételeztek. Na meg némi humán műveltséget. — A terjedelem: nagyjából 3 gépelt oldal, a szokásos paraméterekkel: másfeles sortávolság, 12-es betűméret, A/4-es papírméret.
Természetesen kézzel írott szövegeket is elfogadok, az olvashatóságra azonban törekedjetek, főképp azért, mert a rosszul olvasható szöveg eleve gyengébbnek tűnik. (Sokkal gyengébbnek. Nem vicc.)
Az írásokat nem elektronikusan, hanem nyomtatva kérem. Ennyit érjen meg nektek.

Értékelés: hagyományosan, 1-5 közötti skálán történik. Minden dolgozatra személyes véleményt szoktam írni, néha nem is rövidet. (Hátha még segíteni is tudok ezzel egyeseknek: az irodalom érettségi is hasonló jellegű, csak persze kicsit kötöttebb és szabálykövetőbb.)

Határidő: nos, hagyományaim szerint kétféle határidő van. Az alap-határpont március 19-e, a hosszú hétvége utáni első tanítási nap. Az ekkor beadott írásokat érdemük szerint bírálom el.

Létezik egy előrehozott dátum is: ez március 14-e, szerda, 14 óra. Aki eddig az időpontig beadja a dolgozatát, az is megkapja természetesen a pontos értékelést és az érdemjegyet. Viszont egy jeggyel jobbat kap aztán a dolgozatra. Ennek az az oka, hogy szeretném, ha az írások nagy részét már a hosszú hétvégén ki tudnám javítani; és úgy gondolom, hogy ami nekem ebben előny, az a beadóknak hátrány, hiszen jobban kell sietniük. Jogosnak találom tehát a pozitív diszkriminációt. (De hülye kifejezés!)

(Megjegyzés: természetesen aki bead egy üres lapot, vagy valami odakent összevisszaságot, az nem fog automatikusan kettest kapni: erre az egyre senki se számítson. Becsületes, komoly munkákról beszéltem.)

Hát jó munkát!
Oravecz Barna