2011/12; második félévi esszétémák

(01. emberkép nélkül)
Nincs filozófiám, semmi
határozott képzetem az emberről.
Vannak emberek.
Ennek hol örülök, hol nem
– emberük válogatja;
többségük persze csak olyan das Man
Heideggerrel szólván,
dehát őrájuk is szükség van:
ők a bankigazgatók meg az utcaseprők,
a demokratikus többség.
De lássuk be, drágáim,
hogy ők merő szívességből vannak többen,
csakis azért, hogy mi lehessünk
a választott kevesek.
Részükről ez felfogható
aritmetikai előzékenységnek.

Nincs filozófiám. Ez tekinthető
hiányosságnak. Végülis az államnak
az anyámtól (később meg
tőlem) fizetés formájában megvont
pénzén ingyenesen okulhattam.
De mégiscsak: tanulhattam filozófiát
(igaz, hogy olyan válogatott barmoktól,
akik egy európai népiskolában
pedellusi állásért sem
folyamodhattak volna siker reményében).

A fentiekben egy kicsit igazságtalan voltam.
Akadtak köztük kiválóak is.
Igaz, őket kirúgták, kiüldözték az országból,
vagy – mint szegény egyiküket –
kinevezték párttitkárrá,
hogy rövidesen belehaljon szégyenébe.

(…)

Visszatérve az emberekre,
vagyis énrám:
nem is oly nagy baj, hogy nincs filozófiám.
Annyi mindenem nincs!
Zsebórám, trezorkulcsom, Uzi-géppisztolyom,
hétvégi házam, horgászengedélyem,
harzi kanárim, logarlécem, gégetükröm.

Az a fontos, hogy a sör legyen elég hideg,
legyen az embernek tiszta inge,
a bécsiszelet mellé legyen citrom,
a felesége örüljön az új blúzának,
a nap süssön, de módjával,
járjon a szellő… néha egy futózápor
permetezzen be minket…

A többi? A többi?
Elintéződik majd magától.



(02. szerepátosztás)
A Hamletet elő lehetne adni Polonius szempontjából is, csak akkor Poloniusnak, Dánia főkamarásának tragédiája volna a címe. Merem állítani, hogy ő nem tartotta magát mellékszereplőnek. Vagy tegyük föl, hogy maga vőfély egy esküvőn. A vőlegény szempontjából ő a főszereplő, a többiek csak statisztálnak, még a menyasszony is. A maga szempontjából az egész esküvő csupán kisebb epizód a maga nagyon érdekes élettörténetében, s a vőlegény is meg a menyasszony is csak mellékszereplők. (…) A násznép minden egyes tagja saját magát tekinti főszereplőnek, ha éppen hajlandó elmesélni a történteket. Ebben a tekintetben viszont egyáltalán nem hazudnak a regények, sőt nagyon is pontosan mutatják, ki-ki hogyan torzítja el a dolgokat.

Igen ám, de az ember nemcsak főszereplője a saját élete történetének, hanem magát a történetet is ő találja ki, és ő szabja meg, hogy kinek-kinek melyik mellékszerep jusson. De mivel az ember élete általában nem egyetlen összefüggő cselekményű történet, állandóan újabb és újabb főszerepeket kell kitalálnunk magunknak, s ennek megfelelően újabb és újabb mellékszerepeket kell kiosztanunk a többieknek.
(…)

Az emberek életében számtalan problémát okoz, hogy egy bizonyos főszerep, melyet egy adott helyzetben vagy helyzetsorozatban felvettek, valamilyen újonnan felmerülő helyzethez már nem vág, vagy ami az eredményt tekintve ugyanaz, nincsen elég fantáziájuk, hogy az új helyzetet kiforgassák, és ezáltal hozzáidomítsák a régi szerephez. Ez történik például a szülőkkel, amikor a gyerekük felnő, vagy a szerelmesekkel, amikor az egyik kezd elhidegülni. Ha az új helyzet túlságosan fenyegető, semhogy figyelmen kívül lehetne hagyni, az ember pedig nem találja meg a megfelelő maszkot, amelyben fogadhatná, így, maszk nélkül könnyen skizofrénné válhat, ami a végső menekvés maszkja, vagy összeroppanhat. Minden kérdésfeltevésnek, amely a személyiség egységére vonatkozik, ebből a megfontolásból kell kiindulnia, hiszen az emberi integritás lényege: hű maradni ahhoz a szerephez, melyet az ember maga írt önmaga számára.



(03. halleluja csirihau!)
Minden jel arra vall, hogy a legközelebbi korszakban a föld uralkodó lénye nem az ember lesz. Leginkább madárhoz hasonlít, éspedig nagyságban és alakban a keselyűhöz. Félig madár, félig rovar. Szárnya nem tollas, hanem szaruhártyás, amikor repül, úgy zúg, mint a bogár. Nyaka, lába is ilyen szaruréteggel borított és éles, üvegszerű karmai vannak.

Több száz, néha ezer lény él egy csoportban, de minden rend és vezető nélkül. Maguk között sem okosabbat, sem hatalmasabbat nem tűrnek meg. Szüntelenül veszekszenek, tökéletesen értelem nélkül, egymást lökdösik, tépdesik és taszigálják, ok nélkül egymást mardossák, vagy, lesből, egymás fejére ütnek, egymás oldalából, vagy combjából húsdarabokat tépdesnek ki és lenyelik. Ezek szerint mindegyik csaknem állandóan tele van vérző sebekkel. Mivel a sebek, természetesen, fájnak, a lények ingerültek és folyton egymást figyelik, mihelyt az egyik csak gyanús mozdulatot tesz, támadásnak vélik, odakapnak és felvisítanak. A másik erre dühében szárnyával csapkodni kezd és visszavág, eszeveszetten forgolódik, horgas csőrével jobbra-balra csapdos, tekintet nélkül arra, hogy mit és kit talál. Most a többi is odafigyel, odasereglik, vijjogni kezd, csődület támad, azonnal két párt alakul. Az egyik a másikat szidalmazza és piszkolja. Megrohanásra azonban nem kerül sor, mert egy perc múlva a pártok már egymás között is összevesznek és így civódnak tovább.

A sok száz madár-rovar berregő zúgással repül, de rendesen nem nagyon messzire. Néhány mérföld után leszállnak, mert elunják és amilyen lármásak, rendetlenek, piszkosak, amilyen eszeveszetten veszekszenek, éppen olyan restek. Ahol megtelepszenek, ott pillanatok alatt mindent fölfalnak, állatot, hangyát, tetűt, egeret, gilisztát, békát, levelet, füvet, a fa levelét, kérgét, rügyét. Ahonnan eltávoznak, ott sivatag támad, puszta föld és a kövek.

A hím cementszürke, horkoló hangon berreg, körülbelül, mint a motorkerékpár, vagy a géppisztoly. A nőstény eszeveszetten tarka, piros, sárga, kék, lila, zöld szarutollaival kelleti magát, szakadozott fejhangon visít, csőrével szüntelenül tollait fésüli, peckesen illegeti magát. A hím brutális, zaklatott, tele méreggel és lihegve sürgölődik a koncért és a nőstényért, lecsap, veszekszik, kurrog, tolong. A nőstény, mint a vámpír, ha egyszer hímhez jut, folyton nyakán lóg, szidja, bántalmazza, alvás közben is fölzaklatja, követelőzik, sértődik, duzzog, siránkozik, panaszkodik, pletykál, zsivajog. Bár a lény faja rovar, mégis elevenszülő. Gyermekeiket úgy nevelik, hogy azokat a hím a nőstényre, a nőstény a hímre uszítja, amíg a kis rovar az undortól mindkettőt megcsalja, meglopja és becsapja.

Az új faj neve csirihau. Latin, illetve tudományos neve csirihau communis. Többféle varietasban szerepel, van europeus, africanus, asiaticus, americanus és itt is többféle alfajt különböztetnek meg.

A csirihau szemmel láthatólag azt hiszi, hogy amit csinál, az az egyedül józan és ésszerű élet. Amit lehet, felfalni, amit nem lehet, a többi elől eldugni s ami ereje ezen felül marad, párzani és horkolni. A létezés egyetlen lehetősége azonnal mindent bekapni és a nőstényt lerohanni, aztán vijjogni és verekedni. Vezetésről szó sem lehet. Egyik se hisz a másiknak egy szót sem. Így valósul meg a teljes egyenlőség. Csak az él meg, aki éppen olyan kegyetlen, komisz, zsivány, aljas, vérszomjas, alattomos, kéjsóvár, sunyi, mohó, erőszakos, mint a többi. Sohasem tisztálkodnak. Régebben a varietas germanicusnál szokás volt a fürdő úgy, hogy vezényszóra a vízből hol kiugrottak, hol bele. A szokás már idejét múlta. A többi fajta más szokást honosított meg éspedig, hogy ürüléküket egymásra kenik. A szenny így vastagon és csomókban áll rajtuk, a koszfoltok között üt át a sebzett véres hús és az ótvar. Sok csirihau tele van fekéllyel, soknak fél lába van, félszeme, vagy bevert feje. Különösen kedvelt szokás, hogy egymást szárnytövön vágják. Akkor nem tud röpülni, a többitől lemarad, az idegen törzs elkapja és széttépi. Néha vele marad nősténye, de csak azért, hogy a hímet agyonüsse, felfalja és csürhéjét ismét megkeresi.

A csirihau józanságával igen meg van elégedve. Azt hiszi, hogy sikerült az életet tökéletesen leegyszerűsíteni a maga teljes realitására. Ez a valóság, a többi csak mellébeszélés. Ez a létezés kvintesszenciája, minden fölösleges szentimentalizmus nélkül. Ez az úgynevezett létért való küzdelem, mindenki csak magára gondol, magát biztosítja, önmagának szerez annyit, amennyit tud, mindegy, milyen áron és milyen úton. Ez az ésszerű, a józan, az okos, a praktikus. Aki mást mond, az csak saját érdekeit védi raffináltan és valami trükkel akarja ugyanazt. A csirihau az ilyesmin keresztüllát. Az élet alapvetően önző. A rend és az uralom arra lenne való, hogy egyesek a többi rovására jól élnek. Ezt megszüntették. Náluk nem lehet hazudni. Mindegyik amúgy is tudja a másikról, hogy zabálni akar, zabálni és párzani és horkolni, a többi tökéletesen érdektelen.



(04. farkascsapat)
A színész rendkívül összetett ember. Sokféle én-gén rejtőzik benne, és szangvinikusabban, nagyobb lázzal, nagyobb hőfokon ég és él, mint a többi ember, hiszen foglalkozása folyton égést, folyton gondolkozást, földúsított érzelmi világot kíván tőle. Következésképpen kevésbé fegyelmezhető, rendszerezhető, kevésbé kollektivizálható. Akkor értékes, ha minél egyedibb, minél több „én" van benne. Természetesen ezek az „én"-ek összevesznek időnként, néha botrányos jeleneteket is rendeznek — és amíg az ember fiatal, addig ezeknek az indulatoknak (vagy összeütköző „én"-eknek) nem szab gátat, így gáttalanul kitörnek. Fiatalabb éveimben majdhogynem az volt az élet- és a munkafeltételem, hogy ne hagyjam magam kötelékek közé zárni, és szankciók által megzavarni, hanem engedjem teljesen szabadjára a magam ösztöneit.

Az én "magányom": hogy őrzöm magamban azt, ami kollektívaképző erő és hit — ezeket nem adom föl. Ez persze csak látszólag magány…

…Annak ellenére, hogy nem látszik rajtam, javíthatatlan optimista vagyok, s míg élek, az leszek, a mi ügyünket illetően. A „mi" olyan embereket jelent, akik szintén azzal a bélyeggel járnak-kelnek, hogy összeférhetetlenek. A legjobb színészek gyakran ezt a jegyet veszik magukra, mert a műtársulatokban, amelyek ma vannak — tisztelet a kivételnek — természetes módon összeférhetetlen az az egészséges színész, aki valamit akar és valamit tud. Lehetetlen dolgokban nem lehet részt venni Az a vágyam, hogy minden ilyen összeférhetetlen, „magányos farkas" végre összekerüljön egy csapatba, és akkor kiderülne, hogy vajon magányosak-e és összeférhetetlenek-e valóban, s nem abban a kötelékben volt-e a hiba, mely tartotta őket.



(05. szabad akarat)

Mit jelent?

Sokkal inkább bonyolult felelősséget, mint szimpla örömérzetet.

Mindent megtehetek, de csak azt teszem meg, aminek értelmét látom.

Ha más nem mondja meg, mit kell csinálnom, nekem kell megterveznem az életem.

Nem kell dolgoznom, magamtól teszem.

Nem kell beszélnem, de ha van véleményem, nem rejtegetem.

Nem kell alkalmazkodnom, de ha játszani akarok, muszáj együttműködnöm.

Nem kell ott lennem, ahol vagyok, csak ha akarom.

Nem kell élni sem, rajtam kívül nem hiányzom senkinek.

Nem kell, lehet.

S ez a lehet okozza a szűnni nem akaró fejfájást.

Ha nincs felsõbb akarat, nekem kell eldönteni, mit és miért csinálok.

Egy művész nem lehet rabszolga. Valahogy meg kell találnia a szabadságát.

Ez a lehetõség ma mindnyájunk számára adott. Veszélyesen tágak a keretek. Ezért kell észnél lennünk. Hogy ott fejtsünk ki hatást, ahol szükség van ránk. De ebben a keresésben nem fog segíteni nekünk senki.

Tanuljuk meg, hogy egyedül vagyunk.



(06. isteni játszmák)
Aki él, az egy kicsit isten, ha tud merni meggondolatlanul akarni, s ha tud és mer játszani életre-halálra.

Hellász istenei már vidáman kockáztak, s így isten-őseiknek méltó fiai voltak ők, mert ez az egy mégis csak isteni: játszani, hogy nyerjünk vagy haljunk.

Én ma is szeretem még a szerelmet, de a szerelem póriasabb eredetű a játéknál, izzadságos és muszáj valami az emberiség életszerződésében. Szentebb indulat nincs, mint a játék s úgy gondolom sokszor, hogy szépen halni csak a játékos ember tud, aki különb urat is látott már, mint a Halál. Mert a Vak Sors különb egy kicsit s aki a Hazárdot párbajra hívja, hasonló a telhetetlen világbajnokhoz, kinek nincs már méltó ellenfele. Minden játékos ember: világbajnok, aki legyűrte az Életet, Csókot, Hírt, Örömet és Halált és a világtitok síkos porondján önmagával csap össze. Aki játszik, az túl van valláson és filozófián s egy-egy Atlaszként egy-egy darab eget támaszt, hogy ránk ne szakadjon. Különben az istenek már Hellász istenei előtt ezt tehették: beleunva a teremtésbe, szerencsejátékot játszottak egymással. Egy-egy darabnyi, tavaszi, kék ég, öt-hat szemhatárnyi, csillogó tenger s más efféle nagyszerűségek voltak az aprópénztétek. Egy villanásnyi jó sors, egy nászéjszaka, mely nem józanított és nem fárasztott, tíz-húszezer évre járó hírnév voltak a polgári, szolid játék tételei. Nem tudom, voltak-e nagy játékok is, de úgy sejtem, hogy voltak és világerők nőttek és rokkantak egy-egy játék végén. Ki tudja, hogy az ember nem azért szomorú és tudatlan-e s az élet nem azért ködös és ostoba, mert volt egyszer egy pompás, de kártyás isten, aki elvesztett egy gigászi játszmát?



(07. juventus, ventus)
Nyilvánvaló, hogy — sta­tisztikai vonatkozásban — a fiatalok egészségesebbek, fizikailag ügyesebbek, nem gyötri őket mindenféle nyavalya, ami az idősebbek esetében gyakori, s a nők jobb szeretnek szépek és vonzók lenni, mint ráncosak és hajlottak. Másrészt a fiatalok könnyebben és gyakrabban lesznek balesetek áldozatai; szintén ők azok, akik a háborúban odavesznek. A fiatalok óhatatlanul butábbak is, s most nem az információ mennyiségéről vagy az intelligenciáról van szó — hisz zsenik is akadnak köztük —, hanem arról, hogy fiatalon általában nem vagyunk képesek mérlegelni a dolgok ama „másik oldalát”, észrevenni az emberi helyzetek kétértelműségét, meglátni az ellenérveket, amelyek a magunk igaza ellen szólnak… A fiatalokat épp ezért mint­egy az ösztönük vezérli, ráérző képességük, amellyel meggondolatlanul belevágnak a legkülönbözőbb kockázatos vállalkozásokba, járatlan utakra vagy olyan labirintusokba merészkednek, amelyeknek nem látni a végét, s ha valami mellett elkötelezik magukat, nem izgatják őket a homályos pontok. Valójában ők adják a társadalmi fordulatok, viharok, forradalmak fő erejét, függetlenül attól, hogy jó vagy rossz ügyről van-e szó, s bár többnyire nemes szándékok vezérlik őket, nem ritka, hogy képtelen és veszedelmes ideológiák, illúziók és mozgalmak áldozatai lesznek. A forradalmak általában az ifjak művei, de igen sokféle forradalom van. Volt a bolsevik forradalom és a hitlerista forra­dalom, mindkettőnek a fiatalok adták meg az erejét. Volt a Szolidaritás forradalma is, azt is a fiatal aktivisták nyerték meg… Másfelől az sem lenne jó, ha a világ csupa harminc felettiekből, még kevésbé, ha csupa negyven felettiekből állna, mert akkor a stagnálás veszélye leselkedne ránk, nem vinne rá bennünket a lélek a kockázatvál­lalásra, semmi kedvünk sem lenne áldozatot hozni holmi kilátástalan ügyekért. A fiatalok ostobasága szolgáltatja a hajtóerőt a változásokhoz, amelyek a javunkra válnak.

…Akkor hát végső soron mi az ifjúság eré­nye, vagy mi benne a kívánatos a nyilván­valóan jobb fizikai erőnléten kívül, amely­ből számos előny fakad, és amelyet bizonyára mindannyian szívesen vennénk? Aligha az az előbb említett képesség, hogy meggondolatlanul és fenntartás nélkül átadják ma­gukat valamely jó vagy rossz ügynek. Az ilyesmi révén hasznos tapasztalatokra tehe­tünk szert, főleg cselekvés közben, de nemigen nosztalgiázunk rajta, és nem is sírjuk vissza, ha elmúlt, mert elszállt az ifjúság.

Nem, ami az ifjúságban valóban a legvon­zóbb, az a befejezetlenség világa, vagy az élet nyitottságának az érzése. Amikor, mond­juk, leérettségizünk, és azon törjük a fejünket, hogy s mint legyen velünk tovább, úgy érezhetjük, hogy minden lehetséges. Elkép­zelhetem, hogy orvos leszek vagy talán híd­építő, kém vagy talán író, iparos vagy strici, püspök vagy bérgyilkos, színész vagy poli­tikus. Ez. nem azt jelenti, hogy ténylegesen rendelkeznék a megfelelő adottságokkal mindezen foglalkozásokhoz, de még azt sem, hogy legalábbis ezt hiszem magamról. Csupán arról az érzésről van szó, hogy még semmi sem dőlt el és nincs kijelölve a sorsom, hogy minden út nyitva áll előttem és minden lehetséges. Minél tovább élünk, annál jobban beszűkülnek a választási lehe­tőségeink, annál inkább benne vagyunk azokban a kerékvágásokban, amelyekből nehéz kijutni, hacsak nem a sors akaratából, egy váratlan katasztrófa következtében…



(08. Hellasz boldog bölcsei)
Azért írtam ezt a könyvet, hogy felmentsem magamat és az olvasót attól a szorongástól és öngyötréstől, amiben úgy érzi, kizárólag a mi lelkünkkel van valami baj. Úgy érezzük, betegek vagyunk, hiszen nem tudjuk megoldani életünk legtöbb problémáit, és folyamatosan rosszul érezzük magunkat a bőrünkben, azaz a világban. A pszichológusok népbetegségnek kiáltották ki a depressziót, és abban csak az egyén kórtörténetét látják. Hadd hivatkozzam tekintélyekre. Naplójában Jung szemrehányást tesz a kollégáinak, amiért minden depressziót egyéni patológiás jelenségként kezelnek, s meg akarják gyógyítani. Jung szerint a világ elég rohadt, mocskos és kegyetlen ahhoz, hogy a benne élő ember jogosan legyen rosszkedvű, sőt depressziós. S ebben az esetben depressziósnak lenni szinte erkölcsi kötelesség — teszem hozzá én. Talán azt kellene gyógyítani, aki vidáman lubickol ebben a mocsárban. (…) Bertrand Russell, a huszadik század jelentős gondolkodója pedig — a görög antikvitással foglalkozva — elgondolkozik azon, hogy Hellasz kultúrája miért ragyog oly régóta utolérhetetlen fényben az utódnemzedékek szemében. Arra a felismerésre jut, hogy az emberiség történetében a görög társadalom volt az egyetlen, amelyik megadta a polisz polgárainak azt a lehetőséget, hogy egyidejűleg lehettek intelligensek és boldogok. Előttük és utánuk minden társadalom csak azt tette lehetővé polgárainak, hogy intelligensek és depressziósak legyenek — vagy boldogok és idióták.



(09. mint egy sajtótájékoztatón)
Az emberi cselekedetekről alkotott emberi ítélet helytálló is, meg érvénytelen is, tudniillik elhangzásának pillanatában helytálló, ám azután mindjárt érvényét is veszti.

Embertársaink a jobb oldali ajtón benyomulnak a szobába, ahol családi tanácsot tartanak, hallják az utolsó hozzászóló végszavát, ezt megjegyzik, majd a bal oldali ajtón kitódulnak a világba, és kihirdetik ítéletüket. Ítéletük a végszót illetően helytálló, egyébiránt érvénytelen. Ha mindenestül helytálló ítéletet kívánnának alkotni, életük végéig ott kellene maradniok a szobában, immár a családi tanács tagjaként, így viszont ismét lehetetlenné válnék számukra az ítélkezés.



(10. fülükben zenével)
Mindenütt a horda. A parton, a homokban, szakállasan és szőrösen, gépi zenével, melynek narkotizáló recsegése nélkül már nem tudnak meglenni. Ortega ír arról, hogy Kongó majomszerű törpe emberei nem mernek egyedül maradni önmagukkal, félnek. Ezért folyton játszanak valamivel; vagy alszanak. Mint az állatok: a primitív horda-emberek is menekülnek önmaguk elől a tömegbe, a zajba és az alvásba.



(11. két dal és két korszak között)
Drága Irén,
Először is közlöm veled, hogy néhány éve
Váratlanul, ámde mégis véget ért egy korszak.
Lábjegyzet lesz, egy csillaggal megjelölt szó
Jövőbeli történelemkönyvben,
S a lapon alul
Néhány szó, mely sebten elintézi.
Hernyók, nyüvek,
Álcák, molyok,
Nagy giliszták élősködtek az örök erőkön,
Míg szőnyeg alá besöpörve éltünk mindahányan.
Túléltük hát, bár igénybevett.
S most itt vagyunk egy újabbfajta nagy pocsékolásban,
S szőnyeg alól előmásztak az alájasöpörtek,
S behemótként fölfúvódva szörnytestet öltöttek.
Újabb világ, fojtott vihar.
Csak magáért van minden, semmi másért.



(12. valójában)
Ahogyan elképzeljük a sültekről és más ételekről, hogy ez halhulla, ez madárhulla, ez disznótetem, továbbá, hogy a falernumi bor tulajdonképpen kipréselt szőlőlé, a bíborszegély juhgyapjú csigavérbe áztatva, a szerelmi élvezet belső dörzsölődés, bizonyos inger kíséretében fellépő nyálkakiválás (mert az ilyen képzetek megközelítik a tárgyakat, valósággal átjárják őket, úgy, hogy látjuk, tulajdonképpen micsodák): akként kell eljárnunk egész életünkön át, s ha a dolgok kívánatos alakban tetszelegnek, le kell őket mezítelenítenünk, szemünk elé kell állítanunk silányságukat, le kell róluk hántanunk a ragyogó köntöst, melyben büszkélkednek. Mert a gőg félelmetes csaló s legtöbbször éppen akkor csal lépre, mikor azt hiszed, hogy a legfigyelemreméltóbb dolgokkal foglalkozol.



(13. pszichoid)
A lélek jóval bonyolultabb és hozzáférhetetlenebb a testnél. Úgyszólván egyik fele a világnak, amely csak annyiban létezik, amennyiben tudatosodik az emberben. Ezért a lélek nem egyszerűen személyes, hanem világprobléma is, a pszichiáter pedig egy egész világgal foglalkozik.

Soha annyira nem láthattuk, mint napjainkban, hogy a veszély nem a természet felől fenyeget, hanem az ember felől, az egyed és a sokaság lelke felől. Az ember pszichikus indulata a veszély. Minden attól függ, vajon pszichénk rendben funkcionál-e vagy sem. Manapság, ha bizonyos emberek elvesztik a fejüket, már robban a hidrogénbomba!



(14. értelmiségi zsarnokság)
A tudós eredendően hajlik a szellemi és morális romlottságra, legnagyobb bűne pedig saját tudásának, tulajdon agyának felmagasztalása, a nem tudósok iránti megvetés. Adjanak kormányt a kezébe és a legelviselhetetlenebb zsarnok válik belőle, mert a tudósbüszkeség visszataszító, sértő és az összes többinél sanyargatóbb. Tudálékosok rabságában lenni — miféle sors vár az emberiségre! Adjanak nekik teljes szabadságot — nyomban hozzálátnak, hogy az emberi társadalommal azokat a kísérleteket végezzék — a tudomány javára —, amelyeket most nyulakkal, macskákkal meg kutyákkal folytatnak.

Tiszteljük a tudósokat érdemük szerint, ám szellemük és erkölcsük megmentése érdekében egyáltalán ne adjunk nekik társadalmi privilégiumokat, és ne ismerjük el semmiféle jogukat meggyőződésük, gondolatuk, tudásuk szabad hirdetésének általános jogán kívül! Hatalomhoz őket se, másokat se juttassunk, mert akit magával ragad a hatalom, a megmásíthatatlan szociális törvénynek megfelelően feltétlenül a társadalom elnyomója és kizsákmányolója lesz.



(15. a toronyból nézvést)
Látásra születtem,
s itt kell, aki lát,
tornyomba szerettem,
így szép a világ.
Itt tárul elébem,
egyképp szabadon,
hold s csillag az égen,
lenn őz, fa, vadon.
Szépség örök éke
büszkén ragyog ott,
bámulok a fénybe,
s én is ragyogok.
Boldog szem, örökre
tiéd ez a kép.
Történhet akármi,
szép volt, csodaszép!