(1. beleharapni a világba)
Eszembe jutott egy cikk, amit valamelyik lapban olvastam ezekről a német ételgyárakról, ahol mindent valami másból állítanak elő. Ersatz, így hívják. Emlékszem, azt írták, ők valójában halból készítik a virslit, és kétségkívül valami másból a halat. Ettől olyan érzésem támadt, mintha beleharaptam volna a modern világba, és rájöttem volna, mi van benne valójában. Így megy ez manapság. Minden sima és formatervezett, mindent valami másból készítenek. Celluloid, gumi, krómacél mindenütt, egész éjjel ragyogó lámpák, fejünk felett üvegtetők, rádiók, melyek mind ugyanazt a dallamot játsszák, eltűnt növényzet, minden lebetonozva, álteknősök legelnek a semleges gyümölcsfák alatt. De ha az ember a dolgok végére akar járni, és beleharap valami kézzelfoghatóba, ez a jutalma. Romlott hal gumiban. Szájába robbanó bűzbombák.
(2. mítoszzabálók)
Azt hiszi, hogy a mai ember intelligensebb, mint a Szókratesz korabeli? Vagy mint egy reneszánsz ember? A mai ember talán tisztességesebb, erkölcsösebb, okosabb, mint egy Jézus korabeli ember? Dehogy. A technika és a technológia elképesztő gyorsasággal fejlődik, meg lehet nézni, hogy csak egyetlen generációval ezelőtt milyen volt az emberek fürdőszobája, távközlése, utazása, szórakozása, ugyanakkor azt is látjuk, hogy nincs olyan ember, aki át tudná fogni ezt az irtózatos sebességgel felhalmozódó ismeretanyagot. Egyre inkább csak használjuk a világot, de nem értjük. Egy vékony zseniális réteg csak, amelyik érti a műholdakat, a kocsit, vagy a gyógyszert, de én például nem értek semmit. (…) Pedig milyen büszkén emlegetjük, hogy műholdról vesszük az adást. De tulajdonképpen mi van a műholddal? Valójában egy kukkot sem értünk belőle. És azt például honnét tudja a Quarelin, hogy a füle fáj, vagy a foga, vagy a feneke? Ha nem orvos, vagy kutató gyógyszerész valaki, fogalma sincs róla. Vagyis, azt gondolom, hogy a mai társadalomban a csúcstechnika, csúcstechnológia és az attól való intellektuális elmaradás, vagyis egy relatív elbutulás egyszerre van jelen. (…) Részfunkcióban sokan lehetnek zseniálisak, de egy általános, relatív elbutulás mégis tapasztalható. Az intellektus sokkal lassabban fejlődik, mint a technológia. Nézze meg, hogy a szerintem ugyancsak relatív elbutulásban szenvedő politikusok mit műveltek az atombombával. Ha egy jó képzőművész megtervezné a kor logóját, az a primitív, buta terrorista lehetne, vállán a legmodernebb technológiával, a hordozható rakétával. Veszélyes a majom kezébe kézigránátot adni. Mivel az ember alapvetően nem érti a világot, szorong, a szorongását csillapítani akarja, és nem tud mást tenni, elkezdi bezabálni a hülyébbnél hülyébb mítoszokat, amikkel megtraktálják. Csak könnyen emészthető és neki hízelgő mítoszokat kell eléje tálalni, mindegy, hogy az újtípusú szovjet ember, vagy Herrvolk (uralkodó faj), vagy valamilyen speciális életforma. És az sem számít, hogy mennyire közepes vagy gyenge kvalitású embereket mítizálnak, Sztálint, Hitlert, Ceausescut, Rákosit vagy valamilyen médiasztárt. Amikor ezeket a mítoszokat eléje rakják, az ember boldog. A politikai mítoszok azért nagyon vonzóak, mert az ember rendszerint rizikómentesen, valamilyen ártatlan, védekezésre nemigen képes kisebbség rovására élheti ki bennük az agresszivitását. A másfajta mítoszok meg csillapítják az ezotéria-éhséget. Nagyon sok emberrel sikerül elhitetni, hogy beavatottak lesznek, a világ titkaiba éppen ők nyernek majd betekintést.
(3. cipő a nirvánában)
Egyszóval tipikus eset volt, és tipikus módon végződött: Tatarszkij beiratkozott az Irodalmi Főiskolára. Igaz, a költészet szakra nem jutott be, meg kellett elégednie a műfordítóival — arra készült, hogy a Szovjetunió népeinek irodalmát ültesse át orosz nyelvre. Az alábbi módon képzelte el a jövőjét: napközben az üres előadóterem a főiskolán, üzbég vagy kirgiz nyersfordítások, amelyeket rímbe kell szednie a következő piros betűs napra, esténként pedig az örökkévalóságnak szánt munka.
Aztán egy, a jövője szempontjából fontos esemény zajlott le. A Szovjetuniót, amelyet körülbelül akkor kezdtek megújítani és megjavítani, amikor Tatarszkij élethivatást változtatott, annyira megjavították, hogy megszűnt létezni (ha egy állam képes a nirvánába jutni, akkor ez történt). Így többé szó sem lehetett a Szovjetunió népeinek nyelvéről való fordításról. Ez csapás volt, de Tatarszkij kibírta. Megmaradt az örökkévalóságnak szánt munka, és ez elég is volt neki.
Csakhogy itt is váratlan dolgok jöttek közbe. Az örökkévalósággal — amelynek munkáit és napjait szentelni szánta — szintén elkezdett valami történni. Ezt Tatarszkij már sehogysem érte fel ésszel. Hiszen az örökkévalóság változtathatatlan, lerombolhatatlan — legalábbis mindig ezt hitte —, és nem függ a tovairamló e világi helyzettől. Például, ha egyszer már bekerült az örökkévalóságba az a kis Paszternak-kötet, amely megváltoztatta az életét, akkor nincs erő, amely képes lenne onnét kihajítani. És most kiderült, hogy nem egészen így áll a dolog. Kiderült, hogy az örökkévalóság csupán addig létezett, amíg Tatarszkij őszintén hitt benne, és a hite határain kívül tulajdonképpen azonmód semmivé vált. Az örökkévalóságban való őszinte hitéhez arra volt szükség, hogy mások is osszák a hitét, mert azt a hitet, amelyet nem osztanak mások, skizofréniának hívják. Ezekkel a másokkal viszont — köztük azokkal is, akik arra tanították, hogy az örökkévalósággal mérje magát — valami furcsa dolog kezdett történni.
Nem mintha elárulták volna addigi nézeteiket, dehogy. Maga a tér kezdett fölgöngyölödni és eltűnni, ahová tekintetüket irányították (hiszen a tekintetet mindig irányítják valahová), s végül csak egy mikroszkopikus pont maradt belőle az értelem szélvédő üvegén, miközben egészen új tájak villantak el.
Tatarszkij küzdeni próbált, úgy tett, mintha valójában semmi sem történne. Eleinte sikerült is neki. Szoros kapcsolatban lévén másokkal, akik szintén úgy tettek, mintha semmi sem történne, egy ideig mintha még el is lehetett volna hinni. Váratlanul jött el a vég.
Egyszer séta közben megállt egy ebédszünetre bezárt cipőbolt előtt. A kirakatüveg mögött majdnem elolvadt a kánikulai hőségben egy bájos, kövér eladónő, akit valamiért rögtön Mánykának keresztelt el magában, a színes török dömpingáru közt pedig ott állt egy pár minden kétséget kizáróan hazai gyártmányú cipő.
Tatarszkijt átjárta az azonnali ráismerés érzése. Jó bőrből készült magas sarkú, hegyes cipő volt. Narancssárga színével, égszínkék varrófonalával és hárfa alakú nagy aranycsatjával nem egyszerűen ízléstelen és közönséges volt, hanem vegytiszta formájában testesítette meg azt, amit az Irodalmi Főiskola egyik folyton pityókás szovjet irodalom tanára „a mi Gestaltunknak” nevezett, és olyan szánalmas, nevetséges és szívszorító volt (főképp a csathárfa), hogy kibuggyantak Tatarszkij könnyei. Vastagon ülte meg a por a cipőt, amelyre szemmmel láthatóan nem tartott igényt a kor.
Tatarszkij tudta, hogy őrá sem tart igényt, de megtanult együtt élni ezzel a gondolattal, sőt sajgó édességet is talált benne. Marina Cvetajeva soraival — „Mint boltjainkban szerteszórva, porlepelben ó-, nemes borok, (melyeket nem óhajtott, most sem óhajt senki) – verseim úgy várják soruk” — értelmezte maga számára ezt a helyzetet. Ha volt is valami megalázó ebben az érzésben, akkor sem az ő, hanem sokkal inkább a környező világ számára volt az. Ámde most, a kirakat előtt álltában hirtelen megértette, hogy nem úgy lepi a por az ég alatt, mint nemes bort tartalmazó edényt, hanem pontosan úgy, mint a hárfa-csatos cipőt. És még egy dolgot megértett: csak állami dotációval, vagy ami ugyanaz, államilag tiltott valamiként létezhetett az örökkévalóság, amelyben eddig hitt. Sőt csak valami cipőboltos Mányka félig tudatosult emlékeként létezhetett. Mánykának pedig, akárcsak neki magának, egyszerűen a természetismerettel és a szervetlen kémiával közös konténerben tették be az agyába. Önkényes volt ez az örökkévalóság, hiszen ha, mondjuk, nem Sztálin öli meg Trockijt, hanem az őt, akkor egészen mások népesítették volna be. De még ez sem számított ahhoz képest, hogy világosan megértette: Mányka így is, úgy is fütyül az örökkévalóságra, és amikor végképp nem hisz benne, többé nem lesz semmiféle örökkévalóság, mert hol lenne…
(4. a bolond fordító hitvallása)
Csak azokat az írókat fordítom, akiket én fedeztem fel, s akik közel állnak hozzám, majdhogynem a sajátjaim, akiknek a műveit szeretném, ha én írtam volna, úgyhogy igazából valamilyen módon írom is azokat fordítás közben. Az én álláspontom az, hogy mindig az a kultúra választ, amely a fordítással átvesz bizonyos műveket, a többi eset mind mesterkélt és hiányos: a mű megjelenik a fordítás útján az új kultúrában, ám annyira idegen marad, mintha le sem fordították volna. Én csupán olvasó vagyok, kíváncsi olvasó, s ha egy mű megszólít, magamhoz ragadom és lefordítom: szükségem van rá, hozzám fordult és nekem nem szabad nem észrevennem őt. Mindegy mi az, vers, esszé, tanulmány, novella vagy regény. Szívesen elfogadom a barátok véleményét, akik egy különleges alkotásra hívják fel a figyelmem, ám ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy egyetértek majd velük, noha hálás vagyok nekik a figyelemfelkeltésért. Szubjektív vagyok? Bizony, máshogy nem is lehet.
Nekem azonban van egy értékem a többi műfordítóhoz képest. Kevés számomra csak egy művet ismerni attól az írótól, aki felcsigázott, legszívesebben a teljes életművét elolvasnám; ahhoz, hogy lefordítsak egy művet, kevés csupán az írói személyiség, ismernem kell, a nyelv mellett, a teljes korszakot, a teljes irodalmat. Én egy egész kultúra mentén jelölöm ki a frontot. Ezt azért tehetem meg, mert már évtizedek óta senkit sem érdekel, mit csinálok. Valamikor azt hittem, hogy a szerkesztők képtelenek megítélni a magyar műveket, s hogy ebben rejlik a félreértés. Viszont amikor felkínáltam a már lefordított műveket, a dolog nem változott: süketség. Ugyanakkor én nem álltam meg, annak ellenére, hogy évtizedek óta nincs szerződésem, továbbra is fordítottam, a saját könyveim is egyre halmozódtak, most is több mint hatvan tételből áll a publikálatlan könyvek listája, amihez évente hozzáadok egy újabb kész munkát. Igen, bolond vagyok, hogy így dolgozom, de én dolgozom, s dolgozni fogok, amíg csak bírom szusszal.
(5. Flagellálunk. Mást nem tehetünk?)
Minden afelé húz, hogy pesszimisták legyünk, hogy én is azt mondjam, minden becsődölt, és az életünk totálisan reménytelen. Ez ugyan igaz, de hirdetni még nagyobb csőd. Az 1200-as években flagellánsok tömegei járták az országutakat, verték magukat, ölték a zsidókat, gyújtogattak. Várták az utolsó ítéletet. Akkor is egészen világosnak tűnt, hogy ami van — akkor épp a sötét középkor, de nem tudták, hogy így hívják majd (mi is van most? hogy hívjuk?) —, tarthatatlan. Valaminek történnie kell. És várták az utolsó napot. Nincs kártékonyabb dolog, mint a katasztrófavárás, ami ma a magyar közhangulatot is döntően jellemzi. Ugyanakkor ez világjelenség is. Egyike korunk legjellemzőbb ostobaságainak.
A reményt teremteni kell. Részt kell venni a remény teremtésében. Különben nincs. Az embernek tudnia kell ezt. Ha netán lenne Isten (az ember nélkül ennek az esetnek nincs jelentése, tekintve, hogy az ember alkotta meg a fogalmat, függetlenül a Titok tőle független létezésétől vagy nemlétezésétől). Szerintem a munkatársi együttműködés az egyetlen, ami sikert eredményezhet abban a kockázatos játszmában, ami a létezés. Ezért igyekszem, mióta ezt tudom, másképp élni, képesnek lenni valamiféle cselekvő részvétre. Úgy gondolom, ma ez a forradalmi tett. Lehet, hogy te ezt gyerekesnek találod, de én ezért írtam a könyveimet. A mai állapotok elleni dühödt tiltakozás csak még tovább növeli a zűrzavart. Erről eszembe jut Simone Weil, aki úgy látta: a realitás merő nehézkedés, nincs benne váratlan, úgynevezett jó fordulat: az univerzum a szükségszerűségek világa. Jóllehet az egyetlen nem minden ízében a nehézkedésnek alávetett lény az ember. Ebben van egy esély. Én erre az esélyre teszem fel az életem.
(6. felismerés)
Bogusławski azon vette észre magát, hogy a kéziratai, a kellékei, a jelmezei és a rozoga bútorai között térdel a padlón, és imádsághoz hasonló mormolást hallat. Gyorsan felállt, mintha szentségtörésen kapta volna magát. Kibámult az ablakon. Formátlan, havas tömbökre, reménytelen síkságra, kertes faházakra nyílott kilátás, a házak többségének sötét volt az ablaka, csak néhol pislákolt gyertya vagy olajlámpa. Elképzelhetetlen, hogy ezekben a nyomorúságos bódékban bárki is a színházra gondoljon. Az emberek elemi, primitív gondokkal vannak elfoglalva, azon tűnődnek, hol szerezhetnének húst megfizethető áron, kitől kell cukrot, dohányt és vodkát csencselniük; azt tervelgetik, hogyan haladjanak előbbre a hivatali szamárlétrán, hogyan űzzék el a szomszéd boltost, a riválist, hogyan kell egy följelentést helyesen megfogalmazni; imádkoznak, hogy az Úristen szólítsa végre magához vénséges anyjukat, apjukat, anyósukat, aki fölös teher a nyakukon; biztosan vannak még, akik visszavárják elesett férjüket vagy gyereküket; ezekben a sötét házikókban nyomorultak a nagy álmok is, minden törekvésnek az a célja, hogy valahogyan mégiscsak leéljék az életüket, azt az ötven-hatvan évet, amit, úgy látszik, valamiért muszáj leélni. Ezek mögött a sötét ablakok mögött csak veszekedni, ordítozni és sírni lehet, és imádkozni sokáig, sokszor, és inni, inni, az elhülyülésig, az álomba zuhanásig.
Lehet, hogy már soha többé nem lehet színházat csinálni.
(7. magamutogatók)
Lin-csi apátot egy reggel ezzel a kérdéssel fogadták a szerzetesek.
- Mondd, apát! Mit tartsunk azok felől, akik egész könyveket írnak tele legszemélyesebb érzéseikkel, s aztán mutogatják ezeket más embereknek?
- A költőkről van szó, szerzetesek?- kérdezett rá az apát.
- A költőkről bizony - vallották meg a hívek.
- A költők magamutogatása kínos kérdés – sóhajtott Lin-csi. – Egyfelől írásaik szépek lehetnek és hasznosak, másfelől az önmutogatás gusztustalanság. Nehezen érthető, honnan van hozzá bátorságuk.
- Olvassuk őket vagy ne olvassuk, apát?!
- Tanuljátok meg, szerzetesek, egy szempillantás alatt eldönteni, hogy jó-e az írás, vagy csapnivaló önmutogatás! Ahogy ránéztek egy arcra, és leolvassátok róla, hogy tisztességes ember-e a tulajdonosa, úgy olvassatok bele az írások soraiba, s forduljatok el tőlük, vagy olvassátok tovább. Mi azt valljuk, hogy az írás többnyire csak cifraság.A mi iskolánk ezért veti el az írott hagyományt. Ugyanakkor elolvassuk a régieket, hogy tudjuk, mit vetünk el, s bár megmosolyogjuk a költőket, olykor magunk is verselünk. Talán nem nagy bűn ez, szerzetesek, ha nem túl hosszú az írás – mondta kissé pirulva Lin-csi apát, aki valóban igyekezett rövidre fogni, amikor verselésen kapta magát.
- Az írástudók gyakran csalnak, apát?
- Az írástudók mindig csalnak, nincs bennük gátlás. De ez csak akkor árt, amikor hamis az írás.
- Gyakran hamis, apát?
- Amennyire másutt is gyakori a hamisság. Óvakodjatok hát az irodalomtól, szerzetesek, de ne féljétek az írást! Egyébként mindent megold a buddhaság. Odaát nincs már önmutogatás, nincs már kíváncsiság. Nincs már kérdés, nincs felelet, nincs tudás, nincs nemtudás. Vagyis odaát a buddhák már nem költők. Ideát viszont a költők még nem buddhák - szólt Lin-csi apát, s magukra hagyta szerzeteseit, nélküle töprengjenek tovább. Lehetetlen elmondani, mekkora kín az írás vagy a nem írás.
(8. lenne mit csinálni)
1968-ban Amerikában - és tudom, a világ sok más részén is, bár az Egyesült Államokról beszélek, mert azt ismerem a legjobban - politikai, művészi és kulturális tekintetben nagyon optimista hangulat uralkodott, közös ideáljaink voltak, és ezeket fejeztük ki zenében, költészetben. Optimisták voltak az emberek, úgy érezték, együtt tehetnek is valamit. Mindenki ellenezte a vietnami háborút, művészek, költők, politikusok. De mi történt? Martin Luther Kinget megölték, Robert Kennedyt megölték, Nixon lett az elnök, diákokat lőttek agyon a Kent State Universityn, kiment a talaj az emberek lába alól. Én 18-19 éves voltam. A nemzedékem, amely látta Kennedy elnök halálát és a többi gyilkosságot, önbizalmát vesztette, odalett az egysége is. Befejeztük ugyan a vietnami háborút, mégis szétforgácsolódtunk. De én azt mondom, nem kell nekünk ennek az elbátortalanodásnak az árnyékában élnünk. Visszautasítom, hogy a saját nemzedékem bánatának árnyékában éljek. Ne a kudarcainkra figyeljünk, hanem arra, amit elértünk. Elértünk valamekkora egységet, kiharcoltunk bizonyos változásokat, létrehoztunk néhány igazán kiemelkedő alkotást. Mindezt meg lehet ismételni. De szükség van arra, hogy az emberek higgyenek, dolgozzanak, áldozatokat hozzanak. Nem az a fontos, hogy menők legyünk, nem a pénz a lényeg, nem az, hogy a legdivatosabb ruhát viseljük - mindez lényegtelen. A lényeges az, hogy kommunikáljunk, és higgyünk valamiben. Ha pedig hiszünk, az mindannyiunkat érint. Az emberek azért harcoltak a vietnami háború ellen, mert nem akartak odamenni meghalni. Az életükért harcoltak. De ha nem teszünk valamit ezért a bolygóért, megölnek mindannyiunkat a vírusok, az AIDS, a szennyezett víz, a nukleáris kísérletek hulladékai. Meg fogunk halni. Persze az ember halandó, de legalább hadd válasszuk meg, hogyan. Épp elég okunk van az összefogásra, sokkal fontosabb dolgok, mint Vietnam, csak hozzá kell látnunk. Amihez bátorság szükséges, az emberek pedig nagyon lusták. Ott a tévé, a video, mindenki olyan laza, derűs. Pedig rosszul haladnak a dolgok, mi meg hagyjuk, hogy csak szórakoztassanak bennünket. Ahelyett hogy azt mondanánk: Ennyi! Elég volt!
(9. teremtés és időkapszula)
Azt hangsúlyozom mindig, hogy a kép nem belőlem áll, hanem abból a párbeszédből, amit én az univerzummal folytatok, meg az anyaggal, miközben létrehozom. Tehát ha elég jó az a parabola, az a vevőberendezés, akkor elég sok hullámot be tud gyűjteni a mindenségből. Ez egy prizma. Egyébként is, a festészet sűríti az időt, tehát egy kép mindenképpen egy időkristály.
Megjelent valami a világban, de úgy, mint egy fölfedezetlen csillag. Tehát még kívül van az időn! Létrejött egy eddig nem létező valami, hiszen az a leggyönyörűbb akármilyen művészetben, hogy a nem létezőből egy új létező születik. Ami még soha nem volt! Ez a legfontosabb. Ezért csináljuk az egészet. Ezt nagyon sok ember nem tudja. Vagy nem gondolkodik el rajta. Nem gondolkodik el azon, hogy tulajdonképpen mi végre? Nem azért, hogy az ember „kifejezze magát”. Ezek a rettenetesen lapos szövegek sok embert megtévesztenek.
Egyetlen más szférája sincs az életemnek és a világnak, ahová eljuthatok, ahol ezt az élményt ilyen elemi erővel megkapnám, hogy a semmiből, a teljes semmiből valami létrejön.
Ami soha nem volt. Nem azért, mert elfelejtették, nem, mert valaha volt, és újra fölfedeztük, nem! Soha nem volt! Ez mindig egy rituális játék. Az isteni színjátékot újra és újra átéli az ember. Eljátssza. Ezzel áldoz is az isteneknek egyébként. És köszönetet mond! Mint minden rituális játék, ez mindenképpen áldozat az isteni erőknek. Újrajátsszuk a genezist. Tehát az esemény megtörtént.
Végig kellett gondolnom, valamikor gimi végén és a főiskolás évek elején (gondolom, ezen nagyon sokan átestünk), hogy miért lehet és kell még mindig táblaképeket festeni. Hogy van-e még festészet egyáltalán, és én akarom is, hogy legyen. Egyszerűen, teoretikusan is rá lehetett jönni, hogy hihetetlen, de létezik, mert semmi mással nem helyettesíthető. A festészetnél abszurdabb és voluntarisztikusabb műfaj nem létezik a művészetben, az idő ilyen döbbenetes kristályosítását sehol másutt nem tapasztaljuk. Mert az összes többi műfaj időbeli (realtime!): a valóban kinyílt időben létezik. A festészet viszont a legmerevebb abszurditásba zárt időkonzerv. Nekem mint türelmetlen embernek a festészet ideális műfaj, mert minden pillanatban látom, hogy mi történik. Türelmetlen a természetem, egyszerre mindent el akarok foglalni. Türelmetlen vagyok, mert folyamatosan látom a határt és a véget, tán azért ez a türelmetlenség. Telhetetlenség-érzet is fakad ebből, és tehetetlenség is utána, ezért szeretnék egyszerre minden irányba elindulni, mindent elfoglalni.
(10. valami)
A minap, vetkőzés közbe
na nézd csak, egy dal jut eszembe,
éneklem, s el vagyok veszve,
éneklek, s el vagyok veszve.
Előbb, előbb az inget,
aztán, aztán a nadrágot,
levetem, s a tükörhöz állok,
levetem, s a tükörhöz állok.
Valami komoly tudományos,
valami, mi össze van szedve,
valami tételes eszme,
nem ártana Magyarországnak.
Valami elölről kezdve,
nem harmadik, sem negyedik út se,
nem tipikus, de nem is sajátos,
nem ártana Magyarországnak.
Hát ennyit csak vetkőzés közbe.
Mért görbül kicsikém a szád,
új ruhát gondolok most rád,
semmije sincs, nem éri gyász,
akire csak egy párt vigyáz.
Tikitak - mondja a falióra,
a taktika, taktika szóra,
zsupsz be a… zsupsz be az ágyba,
vesszünk el, vesszünk el mára.
(11. két nemzedék)
A hatvanas-hetvenes évektől a fiatalság lázadni kezdett apáik világa ellen. Az idősebb generációk tökéletesen elégedettek voltak, mert a nagy háború után sikerült megteremteni a béke időszakát. Csakhogy a fiatalok nem élték át a háborút, és nekik nem volt elég a béke. Valami többet akartak. A párizsi diáklázadás, Prága, a vietnami háború elleni mozgalmak, a Guevara-mítosz, a farmernadrág, a hosszú haj, a hippik, a kommunák — mind-mind ennek a szimbóluma. Én akkoriban sokat jártam a világban, mindenütt ezzel találkoztam. A lázadás okaihoz tartozott, hogy Nyugat-Európában akkor született meg, amit ma Magyarországon vadkapitalizmusnak hívnak, az „aki bírja, marja”-társadalom. És a fiatalok igazságot követeltek. Nem tudva persze, hogy minden társadalom igazságtalan. De azért mégiscsak van különbség. Nekem már nem voltak illúzióim a sztálinizmusról, de évekig éltem Olaszországban, minden barátom elutasította a milliomosok világát, mindegyik baloldali volt, sokan a Vörös Brigádok tagjai, többen az életüket is vesztették a harcban. Az ember ott, akarta, nem akarta, újra baloldali lett.
Én így érkeztem a Huszonötödik Színházba, ahová Lacus hívott, hogy csináljam meg a Fényes szeleket. Eltekintve attól, hogy mindig szerettem volna színházat csinálni, de sosem volt rá módom, ott egy olyan közösségbe csöppentem, amely úgy gondolkodott, ahogy én. A legfontosabb számunkra a szabadság volt. Akkor még abban a naiv hitben éltünk, hogy ha engednek minket szabadon élni, majd mi csinálunk egy olyan szocializmust, ami jó lesz. A Huszonötödik nemcsak egy színház volt, hanem egy közösségi szabadság-mozgalom, a maga szerényke eszközeivel. Mint ahogy másik közösségi alapelve a szolidaritás volt a színházon belül egymással, a színház segítségével az országgal, még akkor is, ha ez ma nagy szavaknak tűnik. Persze tudtam én, hogy a Kádár-rendszer is megéri a maga pénzét, de hát vakok között a félszemű a király. És láttuk, mi van a Szovjetunióban, a románoknál, a cseheknél, az NDK-ról nem is beszélve, és úgy gondoltuk, hogy Magyarországon mégis érdemes, itt mégiscsak lehet valamit tenni a szabadságért.
Én már öregember vagyok, nem akarok ítéletet mondani a mai fiatalok fölött. Nem akarom a szemükre vetni, hogy kihalt belőlük a közösség iránti vágy, a lázadás szelleme. Nem akarom pellengérre állítani, hogy számukra nem a szabadság a legfőbb presztízs, hanem a nyolcszázezer forintos öltöny, a hatvanezer forintos nyakkendő. És ami ezzel jár: hogy hírét sem hallották a szolidaritásnak. Mit csináljanak, ha ilyen korba születtek?
A Huszonötödik Színháznak vége lett, ahogy a többi illúziónknak, álmunknak. Ahogy a szabadság-egyenlőség-testvériség eszméje is téli álmát alussza.
(12. két teljesség)
Ha utópiámat meg kellene határozni, azt mondanám, hogy az a bölcsek és a szép nők országa. Ezek a kedvemre való teljes tudatú emberek. A teljes tudatot viszont a legszívesebben azokkal a szavakkal határoznám meg, hogy az minden pillanatában örökkévalóságra kötelez. Az élet győzelme, ha sikerül többet és nagyobbat teremtenie, mint önmaga. Ez az életnél magasabb és gazdagabb valami a szellem és a szépség. Bölcseknek és szép nőknek nincs hiányérzetük, s ezért nem akarnak behozni semmit, s ezért nem irigyek, nem féltékenyek, nem félnek, s ezért nem zavarodnak meg és nem tévednek el. Az egyetlen, ami előtt a teljes tudatú férfi meghódol, a szépség, és az egyetlen, ami előtt a teljes tudatú nő meghódol, a szellem. A szellem hódolatát gyengédségnek hívják, a szépség hódolatát odaadásnak. Dicsőítem azt, ami kemény, mint a gyémántkristály, és megfoghatatlan, mint a jázminillat. Szerelem és matézis. Vagy ami ugyanaz, metafizika és szenvedély. Az aranykori, más szóval a végleges ember –, és utópiám előnye, hogy bárhol és bármely pillanatban megvalósítható.
(13. kultúrsorvadás)
A mai állapot fenntarthatatlan. Magyarországon nem jó élni. Nem a pénz kevés, hanem a remény, hogy valaha is másképp lesz, mint ahogy most van. A demokratikus alapértékek: a tolerancia és a szolidaritás iránti érzéketlenségnek, a szakmai tudás és a szépérzék hiányának, a versenyhelyzeteket elkerülő korrupciónak és protekcionizmusnak, a nihilizmusnak és hitetlenségnek ugyanaz a gyökere: a passzivitás. A kulturálisan inaktív polgár számára nem okoz problémát, hogy silány minőségű szolgáltatásokat fogyaszt, hogy törvénytelenül viselkedik, hogy tétlenül nézi mások szenvedését. Magyarország lakosságának min. 50%-a kulturálisan inaktív. Ez azt jelenti, hogy semmilyen értelemben nem él kreatív életet. Nem jár táncházba, nem tagja amatőr művészeti csoportnak, nem szépítgeti a kertjét, nem olvas összetett mondatokban fogalmazó írásművet, de még 30 percnél hosszabb mozgóképet sem néz. Általában unatkozik, szenved és panaszkodik. A kulturális szakemberek dolga az, hogy ezeket az embereket aktivizálják. A kormánynak pedig az a dolga, hogy ezeket a szakembereket támogassa. Emberek tömegei várják, hogy végre komolyan foglalkozzon velük az, aki kellően bátor és elkötelezett. Az elmúlt húsz évben rengeteg kis struktúra, elkötelezett társadalmi innovációs központ jött létre. Elhanyagolásuk nem pusztán a mostani kormányzat felelőssége, de felkarolásuk a jelenlegi politikai elit feladata. Kétségtelen, hogy a magas kultúra sorvad. A rossz támogatási struktúrák és a szakmák léhaságának következtében milliárdokat költöttünk el anélkül, hogy fenntartható rendszereket alkottunk volna. A művészek egyre eszetlenebbül hódolnak be a celebvilágnak, összetévesztik a több lábon álló működési modelleket az önfeladással.
Meg kell akadályoznunk, hogy a silányság a minőség álarcában tetszelegjen. De egyvalamit nem szabad elfelejtenünk. A kultúra alapja a népművészet, a polgárok kulturális aktivitása. A minőséget csak az tudja értékelni, aki érti egy szakma összetettségét. A kultúra élharcosainak be kell kapcsolódniuk a perifériák felzárkóztatásába. Több művészetet az óvodákba, a kisiskolákba! Azokból, akikről lemond az elit, idővel a kultúra legádázabb ellenségei lesznek. Ha a kormány nem akar cselekedni, a magánszférát kell aktivizálnunk. Szükségünk van egy olyan független innovációs központra, amely teljes vertikumában értelmezi a magyar kulturális életet és annak kapcsolódási pontjait Európához. Felméri a fehér foltokat, összeköti az aktív csoportokat, programokat tervez, projektekre tesz javaslatot, és ha kellő anyagi bázissal rendelkezik, pályázatokat ír ki, konkrét gyakorlatok elterjedését segíti elő a helyi polgárok bevonásával. Közszereplővé kell tennünk az adott probléma közelében élő embereket, össze kell kötnünk egymással magunkat.
(14. csak pár méter)
"Csak néztem, hogy legyint, visszafordul,
Zászlót se tűz le, körül se néz,
Mint aki túl sokszor gondolta át,
És túl jól tudja az életét.
Bezzeg én a saját életemből
Tisztán láttam őt is, meg a célt,
Ordítottam is, hogy ne adja fel,
Csak pár méter hiányzik, vagy év.
De nem hallatszott be semmi hozzá,
Abban, amit ismer, ottveszett.
E táblát én állítottam neki,
Én hoztam deszkát, lécet, szeget,
Hirdesse emlékét örökre egy
Szar, gyáva, hitetlen senkinek!"
(15. tarisznyarákok)
A humán műveltség és a humán diszciplínák tudományos presztízsének csökkenése mára olyan méreteket öltött, hogy az alapjában rengetheti meg ennek a foglalkozási területnek a működését. Röpke ötven év alatt a társadalmi értékrendben a történeti alapú humán műveltség helyét átvették a természettudományos és mérnöki ismeretek, valamint a szórakoztatás. Lényegében egy olyan helyzettel állunk szemben, amelyben azt kell folyamatosan bizonyítani, hogy a bölcsészet nem haszontalan időtöltés. Nemrég olvastam egy francia pszichológus tollából egy cikket, amely amellett érvelt, hogy mégsem kéne beszüntetni az irodalomoktatást a gimnáziumokban. A cikkből kiderül, hogy 2007-ben komolyan felvetődött az az ötlet a francia oktatási minisztériumban, hogy az irodalomoktatást fakultatívvá tegyék. Tíz évvel ezelőtt egy hasonló ötletet mindenki kinevetett volna, négy éve már érvelni kellett ellene. A folyamat nem ma kezdődött, gondoljunk csak arra, hogyan tűnt el ötven év alatt az általános görög-latin kultúra a társadalom művelt rétegeiből is, de mára vált olyan méretűvé, ami arra kényszerít, hogy föltegyük a kérdést: hogyan lehet elejét venni az egész világon terjedő korlátolt tudománypolitikai utilitarizmusnak, ami oda vezetett, hogy a jelenlegi angol kormány minden állami támogatást megvont a társadalom- és humán tudományok, valamint a művészeti területek egyetemi oktatásától. Ezeket az angol egyetemeknek mostantól a tandíjakból kell fenntartaniuk. Erre nem válasz az, hogy a „kultúra önérték”. Erre csak olyan válasz adható, amely e barbár tudománypolitika számára is érthetővé teszi, hogy mire jó a bölcsészet. Mondhatjuk, hogy sajnálatos dolog, aminek tanúi vagyunk, de nem mondhatjuk, hogy nem kell róla tudomást venni.
