2013. március 11., hétfő

2013 tavasza - most ezekről lehet esszét írni


(01. liliom)

Nem a nyelv, nem a hit, de még csak nem is az adminisztráció tart egyben egy társadalmat. Ahogy nincs társadalom, amelyben ne ütköznének érdekek, ugyanúgy nem létezik társadalmi béke közös érdek nélkül. A legfőbb közös érdek pedig maga a társadalmi béke. Aminek természetesen ára van. Az egyik ára például pont az, hogy ezt az árat kivétel nélkül mindenki fizeti. Egyedül Robinsonnak nincs szüksége konszenzusra. Robinsonnak és Pénteknek már igen. Ahol önös érdekből sikerül megfosztani e konszenzustól a társadalmat – mi, a jók, és ők, az aljasok –, ott előbb-utóbb mindkét fél fanatizálódik. Ott előbb-utóbb a lelkekbe félelem, s az agyakba cenzor ül. A társadalmi béke totális hiányát pedig úgy hívják: polgárháború.

Ahol az „aki nincs velünk, az ellenünk” elve érvényesül, ott semmi nem lehet közös a másikkal, és mindennek, még egy szál virágnak is önmagán túli jelentése lesz. Ha sikerül végképp Jókra és Rosszakra osztanunk egy társadalmat, ahol nálunk, jóknál csakis liliomot illik, akkor előbb-utóbb szégyenkezve, a pincében, műfénynél fogjuk nevelgetni kedvenc virágunkat, legyen az bármi, ami a liliomtól egy picit is különbözik.

Ahol csak Mi meg Ők van, ott szinte mindegy, hogy milyen szabadságot biztosít a törvény. Ahol Velük még egy kókadó virág sem lehet közös, ott előbb-utóbb meghasonlunk mindannyian. Megkockáztatom, aki elfogadja azt az egyre vehemensebb állítást, hogy ma Magyarországon kizárólag két dolog közül választhat, de jól vigyázzon, melyiket választja, mert a másik maga a gonosz, az mindegy, végül melyiket választja, melyiket tekinti szépnek, igaznak, jónak. Az nem csak az ország, hanem a saját lelki halálos ítéletét írja alá.

 
(02. telekspekuláció)

Színész vagyok, földönfutó szabad ember, aki hol haraggal, hol részrehajlással, a maga bőrét is kockáztatva mondja véleményét a világról. Ez a mondás hivatás, a hivatás meg felelősséggel jár. Minden este öt-hatszáz ember személyesen ellenőrzi az adóforintjait – ez is felelősség. De sokkal inkább az, amit közlünk, amit képviselünk. Akkor is, amikor éppen kiröhögjük az életünket, akkor is, amikor beismerjük a kacajok mögötti szorongásainkat. Tegnap épp Garassal ültem órákat – és röhögtünk. Azon, hogy mi, ősmasszívumok már csak így bírunk ki mindent. Hiszen ebben telt az életünk: hogy már csak ezt kell kibírnunk. És jött, jön egy újabb „már csak ezt”. Ha mindet kibírjuk, örökéletűek leszünk. És közben nevetünk a mai, mindent tudó, nagyképű harmincasokon, meg azon, amivé az országot tették. De szerintem ez nem mehet így a végtelenségig. Jönnie kell egy nemzedéknek, amelyiket már nem lehet tovább hülyeségekkel és ígéretekkel etetni, akik kihányják a nadrágszíj behúzásáról szóló örökletes mondatokat – vagy elmennek innen kiereszteni a nadrágszíjat és akkor majd nézhetünk. Mintha kimaradnánk a saját történeteinkből. Pedig a mi életünk kis projekt, nem kerülne túl sokba. Az építészet a jó párhuzam arra, ami történik. Valamelyik nap álltam a pesti oldalon a Nobel-díjasokról elnevezett gazos telken, ráláttam a Nemzeti Színház, a MÜPA meg a Lágymányosi híd elkeserítő hármasára, és az jutott eszembe, hogy nálunk is sokminden épül, csak épp nem szépül. Paulo Viriglio azt írja, hogy minden, ami nem a jövőnek épül, az egyszerű telekspekuláció. Hát én ezt érzem a mai hazai kultúrában. Az idő gyarmatosítása folyik, mi meg lassan mindannyian szellemi és fizikai telekspekuláció áldozataivá válunk. 2010-ben ott tartunk, ami már 80-ban is kevés lett volna.

 

(03. fent olvas)

Válaszként akkor engedj meg egy történetet. X. Y. barátomról van szó, aki egyébként negyven valahány évesen hirtelen elkezdett egyetemre járni, magyar-népművelés szakos Pécsett. Együtt sétáltunk az utcán, és én panasz­kodtam neki, hogy ez a mai ifjúság milyen borzalmasan távol áll a szellemitől, hogy amikor én voltam fiatal, akkor azért voltunk egy páran, akik olvastunk, zenét szereztünk, képeket festettünk, egyszóval gondolkodtunk és megszállottan kerestünk valamit, ami összekapcsolt bennünket, és hogy ez mennyire kiveszett. Miska erre azt mondta, hogy szerinte tévedek, mert azok az emberek, akikre én gondolok, számra megvannak ma is, csak nem látszanak. És mutogatván fölfelé az ablakokra, akkor, azon a pécsi estén, megkérdezte: honnan tudod, hogy nem ül ott fönn egy? Csak nem akar veled, egy úgynevezett íróval találkozni. Más dolga van. Nem bírja elviselni ezt a világot, és valamilyen módon próbálgat egy másikat. Talán létrehozni. Talán csak szomorú, ezért nem ér rá. És ebből a szomorúságból majd lesz valami. Egy újabb rés, hogy a tűrhetetlenből ki lehessen látni a tűrhetőre. Vagy, mondta Miska, ő, ott, egymagában, épp téged olvas. Nagyon mélyen hatott rám, amit mondott, hisz ez arról szólt, hogy talán csak rossz szögből nézünk. Hogy talán létezik egy másik szög, amelyből rálátunk arra, amit annyira óhajtunk valamennyien, elégedetlenek és nekikeseredettek, az egyetlen embert, aki olvas minket, ott, az ablakok mögött. Vagy csak azt az ablakot.

Mert már egyetlen egy: elég.

 

(04.) (Homo sapiens)

Meztelenül jöttél a Neandervölgyből, szőröstestű asszonyaiddal,

de immár szmokingod tökéletes, asszonyaid keble marcipán.

Bölényeidet leigáztad kőbaltád kivirult az üvegházakban

virágja

Taylor-System, parlament.

Börzéseid de szépen hegedülnek,

Homo sapiens homo sapiens!

Meztelenül jöttünk a Neandervölgyből s lám milyen nagy fiúk

vagyunk:

Csápjainkat titkárok serege tartja tisztán, esténként

lakkcipőben járunk.

S lángoló falloszaink előtt a Föld asszonyai térdrehullnak.

 

Én homo sapiens vagyok te homo sapiens vagy ő homo sapiens.

Koldusok aszott beleiben meggyulladt a száraz kenyérhaj,

börzések szívszaggatóan hegedülnek:

Homo sapiens a szemétdombon!

Homo sapiens a safe előtt a safe előtt!         

 
(05. lenullázódás)

A Kádár-korszak utolsó éveire, (…) legalábbis innen, 2013-ból nézve, mintha valami csendes egyensúlyi állapot lett volna /jellemző/ a magyar társadalomban: beletörődésen alapuló, de már-már élhető, és szinte mindenkinek elfogadható. Fényévekre az ideális társadalomtól, de mégis: némi szabadság, kis híján egyenlőség, sőt, egy kevés testvériség is. Az utcán még alig aludt valaki, éhezés, munkanélküliség szinte nem volt. A diktatúrát az ember a fejében cipelte óvatosság és némi szorongás formájában, és ha kicsit is vigyázott magára, ritkán botlott bele. Értelmiségivé válni pedig fontos és jó célnak tűnhetett egy fiatal számára. Értelmiségi fölény persze akkor sem létezett, viszont volt helyette erkölcsi-szellemi tőke.

Van két félhomályos emlékképem erről a tőkéről. A hetvenes évek vége felé, tizenéves koromban olvastam először Élet és Irodalmat. Az unalom és a tisztelet keverékével. Úgy rémlik, mintha mindig szürke és felhős november vagy február volna, amikor kinyitom a lapot, és mintha egyfolytában arról vitatkoznának benne, hogy Magyarország Kelet-Közép-Európában, vagy pedig Közép-Kelet-Európában fekszik-e, és ennek a végeérhetetlen vitának a kapcsán emlegetnének történelmet, Marxot, Lukács Györgyöt, egzisztáló szocializmust, Kornai Jánost, sőt, Bibó Istvánt. Fáradtan, unottan, de mindentudóan. Pontosság, tudományos megalapozottság, a túlzások kerülése, önreflexió, kesernyés irónia, jó, magyaros pesszimizmus. Mégis mintha lett volna egy közös minimum, mintha abban mindenki megegyezett volna, hogy iszonyú dolgok történtek itt velünk a huszadik században, ezt mindannyian tudjuk, nem felejtjük, tudjuk a saját hibáinkat, bűneinket is, de egy biztos: velünk még egyszer nem fog senki kiszúrni! Nekem ezt sugallta a magyar értelmiség akkori hangulatáról az Élet és Irodalom. Nem túl vidám ez a kép, de az, hogy akkoriban több tízezer előfizetője volt a lapnak, jelzi, hogy létezett egy erős és egységes magyar értelmiség. Mi, értelmiségiek – mondhatta és mondta is teljes joggal a körzeti orvosunk, az összes magyartanárom és a kerületi IKV főmérnöke, mert péntek reggel mindannyiukhoz megérkezett az ÉS, amit aztán a hétvégén el is olvastak (a sorok között is).

(…)

Talán ennek a tiszteletnek, ennek az erős (vagy viszonylag erős) magyar értelmiségnek is köszönhető az a pozitív szerep, amit Magyarország és mi, magyarok betöltöttünk később a rendszerváltásban. Lengyelországgal - és a lengyelekkel - együtt példát tudtunk mutatni, a változások élére tudtunk állni. És nemcsak azzal, hogy itthon szépen, vér nélkül leváltottuk a magunk diktatúráját (ez volt a minimum, gond nélkül abszolváltuk), hanem több ország sorsába, sőt, az európai történelembe is pozitívan tudtunk beleszólni. Mert mi voltunk Horn Gyula stábja, mi bontottuk le a vasfüggönyt, mi indítottuk el a német egyesítést, és mi voltunk Tőkés László református gyülekezete is, akik Temesvárról az első rést ütötték a Ceucescu-rendszeren. Ezek bizony mind mi voltunk, magyarok, 1989-ben. Az utolsó olyan alkalom volt ez, amikor a magyarság nagyobb feladatot vállalt magára, mint amekkora elvárható lett volna tőle. És nemcsak vállalta, hanem végre is hajtotta. Hajtottuk. És ez a mi rosszkedvű, pesszimista, unalmas értelmiségünk vezetésével történt.

 És aztán eltelt huszonnégy év, és jött az értelmiségi „fölény" mosolya és mindaz, amire Mészöly Miklós 1987-ben szelíden figyelmeztetett, vagyis hogy az értelmiség bizony két részre szakadhat: „a kizárólag"felzárkózni" törekvő sznobságra" meg „az egyetemessé nem érlelt hangvételre és látókörre". Egy cinikusan mosolygó fölényesre és egy fogcsikorgató frusztráltra. És így is történt. Ebben vagyunk benne huszonhárom éve. Közben elveszett az értelmiség erkölcsi és szellemi tőkéje, de megérkezett az utcán alvás, az éhezés, a kilátástalanság, a kivándorlás. Na meg a kidobóemberek: bajod van, testvérem? megbeszélhetjük!

 De rajtuk kívül senki más nem akar itt megbeszélni semmit.

 

(06. apróhirdetés)

Kerestetik

egy nő, aki eltart,

amíg én verseket írok.

Egy nő,

akinek nincsenek káros szenvedélyei,

vagyis

nem politizál,

nem káromkodik,

és nem jár haza részegen.

 

Mert ez zavarna a versírásban.

 

A versírásban, amely

mint tudjuk, egyre jobban

hasonlít a horgoláshoz:

szemrontó,

roszul lehet élni belőle,

ám ezzel szemben lassanként

teljesen fölösleges is –

 

Egyszóval

kerestetik.

 
(07. államaikat is így)

A magam részéről nem ismerek nagyobb bajt, mintha nem tudom, mi történik. Nem múlik el nap, hogy valakit valamibe fogni ne lássak, és első lépésénél azt kellene mondanom, nem azt fogja elérni, amit kíván. Kis napi dolgokban ilyesmi többnyire bosszúság. De hivatásukat is így választják, házasságukat is így kötik, államaikat is így építik, és világszemléletüket is így gondolják. Nem tudják, milyen eseményre mi következik, vagyis nem tudják, mi történik. Feltételeznek valahol valamit, ahol vagy nincs semmi, vagy egészen más van. A világ egyszersmindenkori rendben épült, és ki van zárva, hogy az állam a kormányzati eszközök ismerete nélkül fennmaradjon. Egy ideig bőszülten öldököl, aztán összeroskad. Ki van zárva, hogy a házasság szerelem nélkül sikerülhessen. Egy ideig gyűlölködés, aztán közöny, és vége. A házasságok ötven százalékban hiúságból köttetnek, negyven százalék érdek, tíz százalékban szexus. A szexus nem szerelem. Magától értetődik, hogy az alattvalók elnyomására épített állam összeroskad, és a házasság, amelyet a hiúság, vagy az érdek kötött, boldogtalan. A világ rendje hűséges. Mindig ugyanaz, mindig megtalálható, mindenki számára hozzáférhető és megbízható. Ami történik, mindig igaz. Nincsen szükség arra, hogy megtudjam, mi lesz holnap. Ha tudom, mi van ma, mindent tudok. Baader azt mondja, hogy az ember morálját a fizikára kell építeni. A fizikai rend hűséges. Ha valaki hiúságból köt házasságot, és boldogságot vár, nem tudja, mi történik. A művész, aki a hírt választja és nem a művet, nem tudja, mi történik. A hibát esetleg észreveszik, esetleg nem. Talán már késő. A házaspár megjelenése tényleg hatásos, de mit kell érte fizetni. A művész híre megvan, csak mit ér. Az állam hatalma tényleg impozáns, csak a börtönök vannak tele.

  

(08. kétszerhalott)

Az életnek nincs értelme, érveltem magamban. Születik és meghal az ember, a közbülső történések pedig semmilyen logikus szálra nem fűzhetők fel. La Chére-nek, egy francia katonának a története járt éppen az eszemben. 1562-ben Jean Ribaut, aki az egyik legelső gyarmatosító expedíciót vezette az Újvilágba, néhány emberét hátrahagyta Port Royalban (Hilton Read közelében, a mai Dél-Karolina államban). Albert de Pierrát nevezte ki parancsnokuknak, akiről hamarosan kiderült, hogy őrült: állati rettegésben tartotta az embereket erőszakos módszereivel. „Saját kezével akasztott fel egy dobost, aki magára vonta a haragját - írja Francis Parkman múlt századi amerikai történetíró -, egy katonát, La Chére-t pedig egy kopár szigetre száműzetett, az erődítménytől mintegy tízmérföldnyire, ahol az menthetetlenül éhhalálra volt ítélve.” Végül fellázadtak ellene, és megölték, a félholt La Chére-t pedig megmentették, és visszahozták a szárazföldre. Azt gondolná az ember, hogy La Chére most már biztonságban volt - hogy miután túlélte az embertelen büntetést, egy időre mentesül a további megpróbáltatások alól. Ám ennél bonyolultabb az élet. Nincs törvény, mely gátat szabna a balszerencsének, nincs kivételezés - minden percben tiszta lappal indulunk, ugyanúgy kitéve a sors övön aluli ütéseinek, mint a megelőző percben. A településen egyre rosszabbul mentek a dolgok, látni való volt, hogy a kísérlet meghiúsult. Az emberek sehogy se tudtak megbirkózni a vadonnal, az éhséggel; úrrá lett rajtuk a honvágy. Kezdetleges szerszámaikkal, utolsó erejüket megfeszítve hajót fabrikáltak, „Robinson Crusoe-hoz méltót”, hogy hazatérhessenek vele Franciaországba. Az Atlanti-óceánon érte őket a következő csapás: megállt a szél, élelmük és vizük pedig kifogyott. Megették a cipőjüket, a bőrmellényeiket, volt, aki kétségbeesésében tengervizet ivott, többen meghaltak. Szinte elkerülhetetlenül következett a lealacsonyodás: az alászállás a kannibalizmusba. „Sorsot vetettek - írja Parkman -, és a sors La Chére-t jelölte ki, ezt a szerencsétlen flótást, akit Albert annak idején éhhalálra ítélt a kopár szigeten. Megölték, vadállati mohósággal feldarabolták, és szétosztották egymás között a húsát. A szörnyű lakoma jóvoltából kitartottak valahogy, míg a szárazföld feltűnt a láthatáron, majd, így mondják, a boldogságtól megzavarodott elméjük, és elvesztették az uralmat a hajó felett, amit egy áramlat ismét mélyen besodort az óceánba. Egy kisebb angol hadihajó lecsapott rájuk, és fogságba estek; az angolok a gyengébbeket kitették egy szigetre, a többieket pedig elhurcoIták, mint hadizsákmányt, Erzsébet királynő színe elé.”

La Chére csak példa. Amilyen gunyorosak a sorsok bírnak lenni, az övé még nem is olyan különleges, talán enyhébb is az átlagnál. Ő legalább egyenesen haladt előre az útján, ami önmagában elég szokatlan, valóságos áldás. Általában hajlamosak az életek, mint hajók a háborgó tengeren, ide-oda dobálódni, ütődni, sodródni állandó célszerűtlen irányváltoztatások közepette. Elindul valamerre az ember, félúton megtorpan hirtelen, fordul erre-arra, majd tovasodródik. Nem tudjuk, merre megyünk - elkerülhetetlen hát, hogy egészen máshol kössünk ki a végén, mint amerre elindultunk.

 

(09. átlavírozók)

- Ön azt mondta, hogy Tamás kereső ember volt. Kit értünk kereső emberen?

 - Akit intenzíven érdekel, hogy mit keres itt. Kevés ismeretem van Tamásról, hiszen csak néhányszor beszélgettünk, de szerintem ilyen ember volt. Azért szerettem már kölyökként is, mert az volt az egész habitusában, hogy van igazság, még ha torz módon jelenik is meg. De van, és kimondható. Azt hiszem, Isten világa ilyen összetett. Ez a mi problémánk, hogy nem látunk át a falakon. Ezért tétova a reménység is bennünk. Szeretnénk bizonyosságot, de nincs bizonyosság. Mert ha bizonyosság volna, nem lenne döntés. Ami a legfontosabb, az a megismert igazsághoz való hűség, és aki az igazságot keresi, nincs miért aggódnia. Aki nem adja fel az igazságra való vágyakozást, annak van esélye, hogy emberként kiteljesedjen. Azt hiszem, Tamásból végül el is tűnt az aggodalom. Csak azok mennek így haza, akik olyasvalakivel találkoznak ott, akit ismernek.

 - Ezek szerint Tamás is meglelhetett valamilyen igazságot?

 - Az igazságot az ember nem egyben ismeri meg, hanem idővel. Mást gondol róla tíz évesen, húsz, negyven, hetven évesen... ki meddig jut el. És mást gondolunk a hét elején, meg a hét végén. Az igazságnak ez a keresése az igazi evolúció. Sosem elég, de minden morzsája új békességet hoz. Ugyanakkor az igazság hiánya, amit megélünk a keresése közben, lassan fölemészti az embert: vágyunk a teljes szeretetre, megértésre, és nincs. Tamást megette ez az embertelenség, amiben tulajdonképpen nem lehet élni. Lehet bírni húsz-harminc-negyven évig, de tovább nem. Szenzibilis lény ebben elpusztul. Mindenkire érvényes törvény, hogy meg kell halni: de nem mindegy, hogy ebbe az embertelenségbe hal-e bele valaki, mert át is lehet lavírozni rajta. De aki átlavíroz, azzal nem szeretünk beszélgetni. Azokkal jó együtt lenni, akik ennek a haláltusáját élik, akkor is, ha ez nem látványos: nyilván nem úgy értem, hogy a torkát markolássza az illető, és a földön vergődik. Hanem, hogy elszenvedi ezt. És hiszem, hogy ahova átérünk, az maga az igazság. Úgy érzem, hogy aki innen elmegy, nem veszít, hanem inkább nyer. Akinek sejtése lesz a valóságról, nem akar itt maradni. Azért időnként szíven szúr Tamás hiánya. Jó lett volna még beszélgetni, de a Gondviselés másképp rendezte a dolgokat.

  

(10. unortodox)

Nem sajátos magyar jelenség, hogy az egyetemi képzésben ebben a húsz évben tízszer annyian vettek részt, mint korábban, a tanárok száma alig változott, a képzés színvonala lezüllött, az egyetemi diploma leértékelődött. A tehetségesebbek a határok kinyitása miatt Nyugatra zúdulnak, ha tehetik, ebben csak a gazdasági világválság korlátozza őket. Az azonban már magyar sajátosság, hogy a képzésben résztvevők számát az anyagi cenzus bevezetésével újabban radikálisan csökkentik, az általános és középiskolai rendszert pedig faji szegregációra és középkorias szellemiségre állítják át. Ahol bérrabszolgákra vagy engedelmes állami csinovnyikokra van szükség, ott az egyetemi képzés, így vélik, szűkíthető. Ahol a közmunka eszmeiségét hangoztatva a dolgozók elemi és alanyi jogait súlyosan korlátozzák, ott beismerik és aktívan támogatják azt, ami valójában zajlik, a harmadik világ mélyére való süllyedést, és az egyes ember alapvető jogaiból, a társadalmi szolidaritásból - az állam tégláit összetartó cementből - alig marad valami. Ázsia vagy Afrika sötétjében nincs szükség fejlett egészségügyi és szociális rendszerre, a logikus az, ha a munkaerőt akár erőszakkal is minél olcsóbbá teszik, a gyerekmunkát is beleértve.

 

(11. az ember tejhozama)

- Örvendek - mondtam neki. - Tudja, már régóta meg akartam kérdezni egy szakembertől, miért van az, hogy filmforgalmazásunk minden sikeres alkotásában feltétlenül a jó győzedelmeskedik. Hiszen a való életben ez nagyon ritkán esik meg. Mi ezzel a helyzet?


Modesztovics megköszörülte a torkát.

- kérdés - válaszolta. - Egy hétköznapi embernek nehéz lenne ezt ravaszkodás nélkül elmagyarázni, magával viszont beszélhetek nyíltan. Ha megengedi, hoznék egy példát erre a mezőgazdaságból. A szovjet időkben végeztek egy kísérletet: vizsgálták a különféle zeneművek hatását a paradicsom és az uborka növekedésére, valamint a tejhozamra. És a következőt állapították meg: a dúr hangnem elősegíti a zöldségfélék levesedését, a tejhozam pedig nő. A moll hangnem viszont éppen ellenkezőleg, a zöldségfélék termését szárazzá és kicsivé tette, és csökkentette a tejhozamot. Az ember persze se nem zöldség, se nem tehén. Az ember bonyolultabb gyümölcs. De nála is megfigyelhető ugyanez a törvényszerűség. Az emberek kezdettől fogva úgy épülnek fel, hogy a rossz diadala elviselhetetlen számukra ... szembesíteni az embert a rossz diadalával éppen olyan lenne, mint egy tehenet arra kényszeríteni, hogy a Holdfény szonátá-t hallgassa. A következmény egészen zavarba ejtő lesz: mennyiségét, sűrűségét, zsírtartalmát, minden egyéb paraméterét tekintve egyaránt. Az emberekkel ugyanez a helyzet. Ha mindenütt a rossz győzedelmeskedik, nem lesz miért élniük, és egész népek fognak kipusztulni. Tudományosan kimutatták, hogy a tehenek tejhozamának optimalizálására a korai Mozartot kell velük hallgattatni. Ugyanígy az embert haláláig a reménység és a jótékony humor állapotában kell tartani. Van egy csomó olyan pozitív, konstruktív érték, amelyeket a tömegkultúrának meg kell erősítenie. A mi feladatunk pedig annak ellenőrzése, hogy komoly eltérés ettől az elvtől ne következzen be.

 - Miféle értékek ezek?

Modesztovics forgatni kezdte a szemét, nyilvánvalóan megpróbált felidézni egy emlékezetébe vésett körlevelet.

 - Sokféle álláspont létezik ez ügyben - mondta -, de egy fő vonal azért kirajzolódik. A kaldeus, hogy úgy mondjam, alá kell hogy vesse magát egy veszélytelen, előítéletektől mentes vizsgálatnak, és hosszas vívódás és ingadozás után arra a meggyőződésre kell jusson, hogy a fennálló társadalmi rend alapja a jó, amely minden dolgok ellenére diadalmaskodik. A rossz megnyilvánulásai pedig, akármilyen borzalmasnak látsszanak is, csupán ideiglenesek, és mindig a dolgok fennálló rendje ellen irányulnak. Ily módon a recipiens tudatában létrejön a „jó” és a „fennálló rend” fogalmai közötti egyenlőségjel.

- Tényleg véghezvihető ez a primitív agymosás? - kérdeztem.

 - Ó, fiatalember, nem is olyan primitív ez. Az ember, mint már mondtam, bonyolultabb lény a paradicsomnál. Paradox módon azonban ez megkönnyíti a feladatot. A paradicsommal, hogy több leve legyen, tényleg dúr hangnemű zenét kell hallgattatni. Az embernek viszont elég bemagyarázni, hogy az a zene, amit hallgat, valóban dúr hangnemű. Ami persze az előadók felkészületlensége miatt fals egy kicsit, de nem teljesen és nem végérvényesen. De hogy milyen zenét is játszanak éppen, az már egyáltalán nem fontos...

 

(12. valakik nézik)

A képzelet szálfái közt,

a tények bozótjában

kicsike gyermek elszalad,

a gyermek elszalad.

 

Ülnek a hűvös csillagon

valakik, s nézik ezt.

Kicsike gyermek elszalad

a képzelet szálfái közt.

 

Meg a tények bozótjában

fut el a kisgyerek.

Nézik a hűvös istenek:

élnek az emberek!

 

Ülnek a hűvös csillagon,

nézik a hűvös istenek.

Látják, hogy állok mostan itt,

s mondok egy éneket.

 

A képzelet szálfái közt,

a tények bozótjában

kicsike gyermek elszalad,

nézik az istenek.

 

Látják, hogy éppen állok itt,

s mondok egy éneket:

valahol hűvös csillagon

ülnek az istenek.

 

Látnak, látnak, látnak vad szemekkel!

 

Kicsike gyermek elszalad

a tények tüskéi közt.

Szanaszét tépi rajt’ a bőrt.

Nézik az istenek.

 

Nézik, nézik, néznek nagy szemekkel.

 

Ülnek a hűvös csillagon

valakik, s nézik ezt.

Tények és képzelet között

a gyermek hogy szalad.

 
(13. gumibohóc)

Képzeljünk el egy államtitkárt: úgy ad kezet, úgy mosolyog, úgy ráncolja a homlokát, mint egy államtitkár. A szerep rákövül viselőjére, de nem válik igazán arccá, hiszen elég könnyen kicserélhető. Ha az államtitkárt leváltják, arca is megváltozik. A társadalomnak kellenek a szerepek, s hozzájuk morálokat rendel. Mindenki megtanulja, hogy mi a dolga, rend akkor van, ha mindenki e játékszabályok ismeretében jár el a többiekkel szemben, viselkedése csak így lesz kiszámítható. Az elmebetegek nem tudják szerepüket a többiekéhez igazítani, álomszerű világukban nehéz eligazodni, s váratlan képtelenségek történnek. Legtökéletesebben a robotautomata igazodik a szerepéhez, semmilyen váratlan cselekedetre nem ragadtatja magát, legfeljebb elromlik.

 Minden kultúrának, ideológiának megvan a maga kiérlelt közhely- és szereprendszere, megvan a maga ikonográfiája, s mindazokat, akik nem rendelik alá magukat: bünteti. Hitler és Sztálin ikonográfiája gyilkosan egyszerű volt, halálfia lett, aki nem viselte éjjel-nappal az általuk elrendelt álarcot.

 Az emberek ragaszkodnak a szerepükhöz, mert ez adja biztonságukat, de feszengenek benne, mert kényelmetlen. Álarcunk korlátolt, arcunk azonban megfogalmazhatatlan, s csak olyankor mutatja meg magát, amikor hibásan játszunk, amikor megsértjük, vagy éppen megújítjuk szerepünket. Rejtőző arcunk a szerepünknél meghatározatlanabb és gazdagabb. Az írók mindig is emlékeztetni próbálták olvasóikat erre a feszültségre arc és álarc között. Megrajzolták és kétségbevonták az álarcokat, keresték, mi a titka egy embernek, szemérmetlenül meglesték hitelesebb arcát, mint egy mélytengeri állatot, amely csak villanásra tűnik fel. Mintha valamennyien – a kultúra alaptermészeténél fogva – többé-kevésbé hazugok lennénk. Az igazság vadászai leleplezett bűnök, szenvedélyek, gyötrelmek, betegségek trófeáival tértek haza. Ezekből lett a kor gondolkodásmódjának újabb sémája. A tizenkilencedik század regénye azon volt, hogy az arcot és az álarcot, mint az igazat és a hamist megkülönböztesse. A huszadiké lemondott erről, s vádló szarkazmussal arctalan lényeket, üres álarcokat mutat.

 
(14. új dolgokról régiesen)

Egyszer volt, hol nem volt, vót, hogy egy őszi reggel a kerál odakünn járt a vízen, szóvivője hátúszott mellette a törülőkendővel, hasán a laptopja. Epp leírta az ukászt, amit majd délelőtt bé köll szavasztatni a Kalaptörvénybe, hogy „a hajléktalan legyen tiszta, ápolt, rendelkezzen jövedelemvel, legyen saját lakása, ez esetbe jogosult, satöbbi". Ekkó a kerál tréfásan megcsippantotta két lábujjával a szóvivő orrát, és emígyen szólott. Te, Péter, erőszakos politikus vagyok én? Dehogyég, mondta a szóvivő, ezt visszautasítjuk. Hanemellenbe szeretel az erő nyelvin beszéni. Hájszen magyar szakos se vagyol, méges a magyarok nyelvin beszész. Na, erre gyött föl a nap. Van-é üres bőrönd a kincstárba, te Péter, zakatolt tovább az unortodox gondolat. Akad eppen, felelte a szóvivő. Mer máma es hiánzik a háborúhó ollan százmilliárdocska, azt öszve vóna jó szedni az egészségügybő meg az oktatásbó. A tett halála az okos tojás. Továbbá mastantúl a magyar nem beteg nemzet. Itt vagyok például én. Ha én nem vagyok beteg, mér beteg más? Ha meg beteg, oldja meg. Ne féljé, ha má úgyse lesz orvos, kétször meggondulja, lebetegszik-e háborús időkbe illen gyógyszerár mellett. Arrúl nem es beszélve, eszt írjad föl, hogy háborúba hallgassanak a művészek! Szósz Matolcsynak, tegye le az adókulcscsomót, oszt elballagtok a Nemzeti Erőforráshó, elhozzátok, ami a kultúrára vóna, legalábbis a felit. Ami marad, mán úgyse elég semmire, azon veszünk futballistát. Fele ennyi színház, fele ennyi könyv, fele ennyi oskola. Méghozzá a nemzeti fele, vágta reá a szóvivő oszt kikapaszkodott a partra. Naná, monta a kerál, továbbá aki a gyerekit a munka világa helyett egyetemen akarja bölcsésztetni, az füzesse ki előre, meg utólag, ha a nemzeti diplomájával külhonba dezertálna. Ez a magyar jövő útja, nem a tandíj. Okosnak itt vagyunk én. És még valami, emelte föl az ujját, hogy leállétsa az Aquagravita-programot. Mér van itt illen csönd reggel? Eztán a Hoffmann Rózsa minden reggel minden magyar gyereknek nulladik órába fölolvassa a János vitézt határon kiül és bévül, amíg meg nem halnak.

 

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése