Második félévi esszétémák

01. A vágyak idomítása

„Ne mondj le semmiről: mert ki amiről lemondott, abban elszáradt. De kívánságaid rabja se legyél.
Visszafojtott szenvedélyekkel vánszorogni éppoly keserves, mint szabadjára eresztett szenvedélyek közt morzsolódni.
Ha vágyaidat kényezteted: párzanak és fiadzanak. Ha vágyaidat megölöd: kísértetként visszajárnak. Ha vágyaidat megszelídíted: igába foghatod őket és sárkányokkal szánthatsz és vethetsz, mint a tökéletes hatalom maga.
Legtöbb ember, ha véletlenül megpillantja saját mélységének valamely szörnyetegét, irtózattal visszalöki a homályba; ezentúl a szörny még-nyugtalanabb és lassanként megrepeszti a falat. Ha meglátod egyik-másik szörnyedet, ne irtózz és ne ijedj és ne hazudj önmagadnak, inkább örülj, hogy felismerted; gondozd, mert könnyen szelidül és derék háziállat lesz belőle.
Jó és rossz tulajdonságaid alapjában véve nincsenek. Ápolt tulajdonságaid jók; becézett, vagy elhanyagolt tulajdonságaid rosszak.”


02. kasztrendszer

„Nemcsak évszázadot, hanem évezredet is váltottunk. Egészen más problémák vannak már az előtérben. Miközben azt gondolom, hogy ezek azért jórészt álproblémák. A megszerezhetőség áll most mindennek a középpontjában. Nem a megszerezhető tudás, nem a megszerezhető tapasztalat, hanem a megszerezhető pénz. Hogy mondjam, hogy ne legyen nagyon bonyolult? Van olyan, ami megszerezhető és nem vág vissza. Most, amit nem tudsz megszerezni, az visszavág. Akkor te most egy alantasabb kasztba kerülsz: ha nincsen olyan lakásod, ha nincs olyan autód, ha nincsenek olyan barátaid, ha nem abba az étterembe jársz, ha nem azt a fajta órát hordod. Bekasztosodott Magyarország. És nagyon nehéz volt elképzelni, hogy itt a demokrácia tizenvalahányadik évében kasztrendszer lesz. Ide jutottunk el. Mert itt nem társadalmi osztályok vannak, hanem kasztrendszer. Erre senki nem számított.”


03. mesterséges

„Igazából nincs nevelés, csak együttélés van a gyerekkel. Régen, még az emberiség hatalmas tömege lényegében falusi körülmények között élt. Nos falusi körülmények között egyrészt ott van a nagy udvar, a kert, a széles utca, a patakpart, a mező, tehát a mozgás lehetősége. De nemcsak a mozgási lehetőségük volt más a hajdani gyerekeknek, de körülöttük egy átlátható világ volt. Anyám kimegy és behozza a tyúkok alól a tojást; anyám megfeji a tehenet és behozza a tejet; apám elveti a búzamagot, abból először növény, majd fehér liszt lesz, anyám gyúrja, dagasztja a tésztát, kemencébe veti és kész a kenyér, lángos. Ez egy átlátható világ volt, látta a gyermek, hogy miből mi lesz és hogyan, rengeteg utánozható tevékenység zajlott körülötte, amit a gyermekek imádtak is utánozni. Tehát egy egész más élet volt, nem volt munkára nevelés, munka volt, és tevékenység volt. Utánozható tevékenység. És volt kedély, ráérés. Voltak olyan évszakok, amikor nagy volt a munkaláz, de volt olyan évszak is, amikor ráértek az emberek. Egész más világ volt. Most egy átláthatatlan világ veszi körül a gyerekeket. Mit csinál édesanyád egész nap? Elmegy a dolgozóba. Mit csinál a dolgozóban? Felhív engem telefonon. Mert ugye a gyermek ennyit tapasztal az anya tevékenységéből. Magyar vizsgálat egyébként, amelyik ezeket így kimutatta. Honnan van a tej? A tej a zacskóból van. Tájékozottabb gyerek szerint csövekből jön a tej, látta a tévében. Tehát egy nagyon furcsa helyzetbe került az emberiség, ezzel együtt a gyerek. Amennyire vissza tudunk tekinteni – 30 ezer, 300 ezer évet –, az emberiség körülményei nem nagyon változtak. Most, 150–250 év alatt irtózatosan sokat változtak. És ami régen ösztönösen történt, azt ma tudatosan kellene valahogy csinálnunk, és itt van a probléma. Ezért van az, hogy annyi szó van arról, hogy miként kell csinálni, mégis rosszul csináljuk.”


04. performansz

„A színpadi akciók részéhez tartozik még egy furcsa sztriptiz, ehhez azonban ugorjunk vissza a performansz elejére. Mit látunk? Elegáns nő érkezik a lépcsőn, a közönség sorai közül. Sajátságos, magasra tűzött tupír-haj-boglya, bokáig érő, fekete kabát, arany magassarkú szandál. Hangsúlyos entrée. Levonul a lépcsőn, kabátját ráteríti a színpadon álló két szék egyikére. A kabát alatt sima fehér póló, farmer. A nő leül, lábát keresztbe veti.

Később: a póló alatt fekete alsónemű. A fekete alsónemű alatt a táncosnő teste.

A performer azután ott áll pucéran, szemben állva és szembenézve a közönséggel, olyan kiállással és pillantással, hogy nem is merjük igazán megnézni, pedig idomaira festőien esik a fény. A hosszú póz után filmszínész-gesztusok blokkja következik, csupa olyan mozdulat, amely a saját test megérintéséről szól (idézetként Uhlich legelső saját előadásából): az ujjhegyek összeillesztésétől a mellkasra tett kézig, a homlok óvatos megérintésétől a testhez emelt karokig. A teátrális gesztusok meztelen testtel groteszkül, néha komikusan hatnak. Fesztelen-meztelen telefonálás, az intim hatás még erősebb, és a néző már nemcsak hallgatózó, hanem leselkedő szomszédnak is érzi magát.

A performansz legemlékezetesebb jelenete, mikor az előadó teljes boldog meztelenségében, arany szandálban, Vivaldi Tél-jének első tételére magára szór egy doboz hintőport. Agyonjátszott klasszikushoz agyonjátszott Hófehérke-sztájl: mehr als genug, több mint elég. A testre szórt fehér por a púdert idézi, a vakító fehér bőrt, az évszázadokon át kötelező európai szépségideált. Az előadó magasra tupírozott, púdertől deresedő frizurája a 18. század francia divatjára emlékeztet – ám gyakorlatilag minden korok szépségelőírásainak nevetségességét mutatja fel. Száll a fehér por-púder a színpadon a dobozból és a test felületéről, minden mozdulatnál nyomot hagy a levegőben. Az aktusban feltűnik a halál, illetve a temetés mozzanata is: behavazódik a test, eltűnik szemünk elől az eleven: porcelánbabák fehérsége világít helyette. És jelenti még ez a gesztus az elkendőzést, az alakoskodást, a szerepjátszást is – az előadó így kozmetikát, halált és színházat fog össze egyetlen metaforában. Dühödt porszórása végül groteszk táncba fut: mikor a Vivaldi-zene az ideges, emelkedő hegedűrezgésekhez ér, megragadja saját testét, és kezével ő is rezegtetni kezdi azon tájait, ahol a rezgés a legjobban látható, vagyis ahol van mit: a zenéhez igazodó koreográfiában, ritmusban saját teltségeit. Kézzel rezegtetett felsőcomb, has, mell és csípő; lebegtetett, púdert porló fehér hátsó, "oh, Szépség, csodaszörny, rémítő, üde, szent": Baudelaire el lett volna ragadtatva.

Doris Uhlich performansza a szépség kapcsán napjainknak azt a kettős kényszerét ütközteti, amely a "légy egyedi" parancsával egyidejűleg a szépséget mint uniformitást kínálja fogyasztói elé. Rossz szokás, hagyjuk abba, hagyjátok abba! – szól a felhívás.”


05. sírbeszéd

„Még azt akarom mondani, Tamás, de feltétlenül, hogy az is ritka benned, hogy te meglelted a hazádat. Közülünk hányan mondhatják el magukról ezt ebben a majdhogynem ellenségesen rideg, nehéz, kicsi hazában? Emlékszem rád huszonévesen, mikor összeismerkedtünk, még te is számkivetve érezted magad itt. Sármos ifjonc, akinek felkínálkozó mosolyát durva visszautasításokkal viszonozták. Érzékenykedtél, megsértődtél. Sokat beszéltél nekem a sértődéseidről. Első nyugati utadon majdnem Franciaországban maradtál, és csak azért jöttél haza, hogy nálunk énekelj és közönség elé állhass. És egyszer csak megszerettek itt téged.

Az egyik magyar költő azt írta: "Szertenézett s nem lelé honját a hazában". És a másik, a legnagyobb sóvárgók egyike: "Íme, hát megleltem hazámat." De ezt gúnyos keserűséggel írta, mint ez köztudott. Én viszont, aki láttam, hány remek ember hal meg hiábavalóan, végre állíthatom valakiről, terólad, Tamás, hogy téged itt befogadtak. Szeretnek és szeretni fognak. Erdélytől Kanadáig és az Egyesült Államokig, ahol csak magyar szórványok élnek, mindenhol boldog örömmel fogadtak téged. Erdélyben például, hazaérve mesélted nekem, egy zsúfolásig telt völgykatlanban ezzel állított mikrofon elé egyszer egy idős férfi: Itt van Cseh Tamás, az igazmondó énekes. Jól van, Tamás, és jó lesz. Kinek mondhatott másnak még ilyen szavakat? Senki másnak.”


06. harc

„A klasszicizmus épp ebben az időben, az érett Moliere-darabok évtizedében merevedett rendszerré. Jöttek sorban a nagy kanonizátorok, ismerjük is a nevüket… Biztos vagyok benne, hogy Moliere lazán undorodva nézte a folyamatot. Nem jó buli, gondolta: hűvös, mesterkélt, merev, szabályos, méltóságteljes lesz lassan minden, egyszóval épp olyan hazug és élettelen, mint az udvari és lassan polgári élet, amelyből vétetett. De valamilyen nyelven mégis csak beszélni kell, és errefelé ezt értik. Megtanulta hát. Istenien tanulékony volt.

Megtanulta a hármasegységet, azt, hogy semmi csúnyaságot színpadon nem mutatunk, hogy illetlen szót ki nem ejtünk, hogy csengő-bongó rímes alexandrinokban beszélünk. Mármint ha muszáj. Megtanulta az összes hókuszpókuszt, és ha kellett, önmagukkal csinált hülyét belőlük.

De csak ha kellett. Hamar kiderült ugyanis, hogy neki elnézik, ha megszegi a formálódó normákat. Hát ha valaki a király barátja… Meg ha ekkora ász… „A nagy Terentius örökségét a vásári komédiás, Tabarin mesterségével vegyíti”, zengte a szaktekintély, és a szaktekintélyek (szakfelügyelők) korában ez elég is volt. Már persze ha a darab mindössze házinyúlra lőtt, ha nem nagyvadakra támadt — de Moliere számára a nagyvadak becserkészése és leterítése nélkül nem lett volna teljes az élet. Nem azért tornászta fel magát a vidéki haknikról a fény városaiba, hogy aztán ne csináljon semmit. Megírta tehát egyebek mellett a Tartuffe-öt, harcolt, hamiskodott, bevállalt, továbbírt, benyalt, egyszóval mindent elkövetett, hogy színpadra, nyilvános nagyszínpadra vihesse. Hogy onnan lenézve lássa: a nagyvad, a félelmetes francia katolikus egyház kimúlt. Vagy inkább, hiszen dehogyis volt ő hülye: hogy legalább zavarba jött. Vagy: hogy legalább megrezzent. Vagy… Azt hiszem, valójában csak egyet akart. Felmenni a színpadra, és onnan lenézni: „Uraim, ismerjük egymást. Ismernek engem, ismerem magukat. Önök minden nap a szószéken mennydörögnek a magamfajta ’szabadgondolkodók’ ellen, de a színpadon ma én állok. Tudom, hogy nem lesz megbocsátás, annyi baj legyen.”

Lenézni arra, aki nálunk sokkal hatalmasabb, és nem fog megbocsátani soha, pedig csak egy kis pondró, és mostantól ezt mindenki más is tudni fogja: van ennél hatalmasabb érzés? Ezért érdemes éveket harcolni, mindent, de mindent kockára tenni. Moliere-nek érdemes volt. Óriási érzés.

Nézzünk hát le vele az ellenségre. Nézzünk le Tartuffe-re és a feketeruhás, szenteltvizes csődületre, amelyből vétetett. Nézzük a dolgot Moliere szemével, hogy aztán a magunk szemével is megnézhessük. Mert mindez ma is van (nem vallási értelemben mondom), csak még kevésbé vicces.”


07. két sorban

„Az ember biztonságra és bizonyosságra vágyik. Egy napon rájön, hogy úgysem kapja meg. Ha ekkor ki tudja kerülni a cinizmus, a fanatizmus és a közöny csapdáit, akkor ugyan nagyon magányos lesz, de nagyon erős."


08. börtön

„A magyarországi börtönöket járom végig. Hűvös, távolságtartó, már-már esztétizáló képekben mutatom be az építészeti sajátosságokat, és ugyanakkor a fogva tartás napi gyakorlatához tartozó tárgyi világot. Érzelgősség nélkül szeretném érzékeltetni elemi felháborodásomat azon, hogy elismerve a társadalom önvédelmének jogosságát, a kirótt büntetéshez adott esetben fogalmilag nem tartozó módon milyen körülmények között lehet embereket fogva tartani. Tisztában vagyok azzal, hogy a társadalom teherbíró képessége véges. Mégis: egy olyan totális rendszerben, mint az ítéletvégrehajtás, a totálisan kiszolgáltatott emberrel szemben nincs helye olyan gazdasági racionalitásnak, mely nem a törvény által kiszabott minimum megadásából indul ki. Minden felelőtlen intézkedés a büntetés-végrehajtás legfontosabb célját, az elítélt visszavezetését a társadalomba veszélyezteti felelőtlenül, érzéketlenül.

Hangsúlyozom: a képeken elhatározottan nincs ember. A távollevő nyoma – Derrida-i fogalommal: trace – hitelesíti számomra jelenlétét…”


09. mit tudsz

„Aki tudja, ugyanazt tudja.
Aki nem tudja, nem tud semmit.
Aki tudja, mind beledöglik.
Aki nem tudja, nem is élt semmit.”


10. hatalom

„Mi a hatalom legelemibb megnyilvánulása? Canetti válasza: hogy bekebelezi a másikat. Mi kell a bekebelezéshez? Száj. És mi kell a megemésztéshez? Fogak, amelyek őrölnek. A fogak akkor jók, ha simák, kemények, ellenállók - és attól hatékonyak, hogy rendet alkotnak. Simaság és rend nélkül a hatalom nem tudna megszilárdulni. Amit a fogak megőrölnek, az a szájüregbe kerül - ami börtön. Ugyancsak a hatalom elengedhetetlen eszköze. A szájüregből a következő állomás a torok, amely elnyel - ahogyan a hatalom is elnyeli az alattvalót. A gyomorban pedig a táplálék megemésztődik, s a test itt végképp magáévá és bensővé teszi azt, ami korábban még idegen volt tőle. A végső termék a bélsár, ahol teljes az eggyé válás: „Semmi se lehetett az embernek annyira tulajdona, mint az, ami már csak bélsár." Az ember és az ürüléke közötti viszony Canetti számára a hatalom működésének az analógiája: „A hatalom megragad egy idegen testet, fölaprítja, bekebelezi, aztán magához hasonítja magában, és csakis ez a folyamat élteti."

…ez a vízió csakis a huszadik században érhette Canettit, aki ez esetben nem a hatalomról írt, hanem a hatalom gyomrából nézett kifelé, annak ürülékeként. Canetti a hatalom egzakt történeti elemzése helyett a hatalom egzisztenciális tapasztalatát nyújtja át az olvasónak. A magam részéről nem tudományos elemzőkkel hasonlítanám őt össze, hanem Kafkával.”



11. papiros

„Papiros, papiros. A kormányrendelet, a vers, a regény, a szerelmeslevél, az adó, a pénz, a sajtó, a plakát, mind papiros. Papiros a tudomány, a történet, papirossal van tele a hivatal, az egyetem, az iskola, a sok irattár mind akta és akta, és a posta papirost szállít, és a háborút papirossal csinálják, és a békét papirosra kötik, és a számlákat és a halottak listáját papirosra írják, és papirossal fizetnek, mondd, mi lenne, ha valamely elemi változás következtében a földön minden papiros egy perc alatt fellobbanna és elégne? Nem lenne többé se regény, se társadalomtudomány, se költészet, se propaganda, se püspöki pásztorlevél, se sajtó, se szerződés, se könyvtár, sem akta. Boldogtalan lennék, vagy végre boldog? Elvégre minden kotta és minden költemény és a fegyházakban az ítéletek elégnének, az adásvételi szerződések és a telekkönyv és a katonai behívók és a keresztlevelek és a doktori diplomák és a díszpolgári oklevelek és a kinevezések és az igazolványok és a vasúti és a hajójegyek, mi lenne az emberrel, mi lenne velem? A börtönök kiürülnének, az államok felbomlanának, nem kellene iskolába és hivatalba járni, a katonák eltűnnének, a tulajdon megszűnne, nem lenne törvény, pénz, a bankokat bezárnák, az utcán nem üvöltene a rikkancs, a tudósok tökhülyén bámulnának egymásra, a miniszterek azt kérdeznék, hát ez volt az egész hatalom, papiros? Amikor ez először eszembe jutott, félni kezdtem. Mindaz, amit életemben komolyan vettem, néhány lap papiroson van. Az életmű elporladna. Másnap már nem féltem. Vesszen! Fáj? Nagyon. Sok év munkája. De mit nyernék! Erre gondolj.”


12. favágó

„Van egy magatartásmód, egy kicsit nevetséges, kicsit tragikus, nagyon előkelő. Rendkívül kifejlesztett, de némiképp egyoldalú képességek jellemzik, akár az afgán agárt. Ennek a mentalitásnak az előkelősége ugyanabból ered, amiből bizonytala nsága: a fajta érzetéből. Mivel mégsem agárról, hanem művészetről van szó, a fajta ez esetben nem jelent mást, mint mindazoknak a művészelődöknek a sorát, akiket megismert, tudományát átérezte és kipróbálta, akikkel intenzívebben rokonult, mint a vér szerinti elődeivel. A tudat óriási emlékanyagot kumulál, és ezzel rendkívüli képessége ket fejleszt, de rendkívüli bizonytalanságot is, mert minél mélyebb a múlt, annál élesebb a kétely a jelen és a jövő értelmében.

Aki először vág fejszét a fába, még hiheti, hogy ettől az egész erdő kidől. Aki ismeri a fejsze súlyát, a fák görcseit, az évszakokat, azaz a favágás művészetét, annak minden csapása a tökéletesség érzetét kelti a szemlélőben, s ugyanakkor valami könnyű szomorúságot, mint a hajnali pára. „Kinek-kinek az ethosza a maga számára daimon” – mondja Herakleitosz, s ez azt jelenti, hogy egyszer minden tudat felnő a végzetéig…

Minden tradícióban van valami érték, van benne örökérvényű, és ez az, ami benne beteljesíthetetlen. A TRATRA (az ultratradicionalizmus) voltaképpen ennek a beteljesíthetetlennek a Don Ouijote-ja; s igaza van, amikor minden ígéretet arra akar kényszeríteni, hogy valósággá váljon, de rettenetesen téved, amikor azt hiszi, hogy a valóságot bármiféle azonos¬ítási kísérlet maradásra bírhatja. Igyekezete vagy drámába vezet, vagy groteszkbe, s az egyetlen kiút belőle az út nyilvántartása, a párhuzamos önszemlélet — az irónia és a humor.”



13. munkagyűlölet

„A tőkés társadalomban a munka az oka minden szellemi degenerálódásnak, minden szervi elkorcsosulásnak. Csak nézzük meg a nemes vadembert, akit a kereskedelem misszionáriusai és a vallás kereskedői még nem rontottak meg kereszténységgel, szifilisszel és a munka dogmájával, utána pedig nézzük meg a mi nyomorúságos gépkiszolgálóinkat. Ha civilizált Európánkban újra fel akarjuk lelni az ember veleszületett szépségének nyomait, akkor olyan népek körében kell keresnünk, ahol a gazdasági előítéletek még nem irtották ki a munka gyűlöletét. Spanyolország, amely — sajna! — degenerálódik, még mindig büszkélkedhet azzal, hogy kevesebb gyára van, mint nekünk börtönünk és kaszárnyánk; a művész azonban elgyönyörködhet a vakmerő andalúziaiban, aki barna, mint a gesztenye, egyenes és hajlékony, mint az acélpenge, s az ember szíve megremeg a koldust hallván, aki csodás redőkben viseli capa-ját, s amigónak mondja Ossun hercegeit. A spanyol számára, akiben a primitív állatiasság még nem sorvadt el, a munka minden rabszolgaságok legrosszabbika. A görögök, nagy korszakukban, szintén csak megvetést tartogattak a munka számára; csak a rabszolgáknak volt szabad dolgozniuk; a szabad ember mindössze testgyakorlatokat és szellemi játékokat ismert. S ez volt az az időszak, amelyben Arisztotelész, Pheidiasz, Arisztophanész népe élt és lélegzett; ezek voltak azok az idők, amikor Marathónnál egy maroknyi vitéz szétverte Ázsia hordáit, melyet nem sokkal utóbb Sándor meghódított. Az ókori filozófusok a munka megvetését tanították, a munkát a szabad ember lefokozásának tartották, a költők a semmittevésről daloltak, az istenek ajándékáról…

Krisztus a Hegyibeszédben a semmittevést hirdette: "Vegyétek eszetekbe a mező liliomait, mi módon növekednek: nem munkálkodnak, és nem fonnak. De mondom néktek, hogy Salamon minden dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül egy. "

Jehova, a szakállas arcú és szőrös szívű isten az eszményi lustaság legfőbb példáját adta imádóinak: hat napi munka után mindörökre nyugalomba vonult.”


14. hit és káosz

„Nem vagyok teológus, fogalmam sincs, miben higgyek. A pap, akit ebben a filmben játszom, a hit és az ateizmus között vergődik. Én csak azt tudom, hogy mindannyiunkban ott lapul a sötétebbik énünk, és kizárólag a saját döntésünk, hogy a jót vagy a rosszat hívjuk elő magunkból. Ez különösen a mai korban nagyon veszélyes, mert most sokan hangoztatják, hogy a kezükben a fáklya. A mi szakmánkban is, és tágabb értelemben, a politikában is tartok az ilyen emberektől. Mert az a meggyőződésem, hogy fogalmunk sincs semmiről. Jacob Bronowski, a híres lengyel matematikus és író a BBC számára készült „Az ember felemelkedése” című dokumentumfilmjében azt mondta, ha egyszer az emberiség eljut oda, hogy számokra képes redukálni az embert, akkor Auschwitzig meg sem áll – az egész családja odaveszett Auschwitzban. Az új filmemben az a kedvenc mondatom: a szkeptikusokkal és az ateistákkal az a baj, hogy megszállottan keresik az igazságot, csak abba nem gondolnak bele, mi lesz, ha megtalálják? Rengeteget olvasok, főleg ebben a témakörben. Hogy hiszek-e az ördögben? Nem. Abban hiszek, hogy aki képtelen levetkőzni a sértettségét és folyamatosan bosszút forral, az a káosszal kacérkodik. Erre mindenki hajlamos, de ha kollektíve hagyjuk elszabadulni az ördögöt, magunkat is, a világot is szétromboljuk. Carl Gustav Jung szerint, aki nem gyűri le magában az ördögöt, úgy jár, mint Friedrich Nietzsche. És csak az szabad, aki elfogadja, hogy nem halhatatlan.”