(01. veszélyes üzem)
„Az oktatás a második legnagyobb társadalmi alrendszerünk, legalább három és fél millió embert érint. Olyan kötelező közszolgáltatás, amelyből a tankötelezettség miatt nem lehet kilépni. Ezért kiemelten fontos, hogy ebben az alrendszerben biztosított legyen az oktatási szereplők életének, testi és lelki épségének, illetve biztonságának maximális védelme. Az iskolában a konfliktusok természetesek, hiszen sok ember tölt sok időt egymás társaságában. Összeütközések és együttműködések váltják egymást, mindennek kisebb-nagyobb tétje van, amelyet a szülők, a diákok, a tanárok és az iskola más munkatársai olykor egyformán, olykor másképpen ítélnek meg. Ebből fakadóan az iskola a dolgok rendje szerint veszélyes hely, amelynek ugyanakkor biztonságosnak is kell lennie, hiszen vannak olyan általános érvényű értékek, amelyek feltétlen védelmet kell, hogy kapjanak.”
(02. mesélj!)
Már az anekdoták nem érdekelnek senkit. Mégpedig azért, mert - lehet, hogy csak én látom így, mert megöregedtem - teljesen kész van a világ. Minden megvan benne. Nincs már olyan, hogy várunk valamire, valami meglepetést okoz. Én olyan korszakban éltem, hogy a faluban, ahol születtem, mikor egy autó elment az ötvenes években, kicsődült az egész falu. Aztán egy fél évig nem jött új. Kettő rádió volt. Most meg itt van nekem a lapos tévé. Eszem ágában sincs elutazni az Amazonashoz. Nem látnék ott semmit, legfeljebb vizet. Elmennék, visszajönnék – "Na mit láttál?" "Vizet láttam." "Krokodilt?" "Krokodilt, azt nem." "Hát mit láttál, négereket, bennszülötteket?" "Nem, valami tévéfelvétel volt, és oda nem jöttek, ahol én voltam." Bekapcsolom a tévét, és mindent látok, hogy mi van az Amazonasnál. Minden afrikai törzset megismerek személyesen. Ott vagyok a piramis belsejében, a föld alatt, huszonnégy nézőpontból lenézhetek, benézhetek. Szóval teljesen kész van a világ, nem kell már felfedezni semmit, minden itt van. Ezért kérdeztem, hogy az anekdota még érdekes? Valaki elkezd beszélni hülyeségeket - érdekel ez valakit?
(03. nagyon sajnálom)
Brutális és durva dolgokat látok
Brutális és durva vagyok ettől
Nagyon sajnálom emberek
Brutális és olcsó dolgokat látok
Brutális és olcsó vagyok ettől
Nagyon sajnálom emberek
Brutális és ostoba dolgokat látok
Brutális és ostoba vagyok ettől
Nagyon sajnálom emberek
Brutális és agresszív látok
Brutális és agresszív leszek ettől
Nagyon sajnálom emberek
(04. értelmes történet)
Láttam egyszer egy Afrikában készített filmet egy elhullott sakál testéről, tulajdonképpen a sakáltest saját történetének utolsó eseményeit. A test mozdulatlanul feküdt a földön egy bokor tövében, legyek szálltak rá, majd gyorsított felvételen mutatták további sorsát. Először a körvonalai mosódtak el, a színe változott, majd számtalan apró redő, kicsi testhullám képződött rajta, mintha minden ízében újra mozogna. Csak a nyüvek persze. Azután a test megnyugodott megint. Látszólag sokáig nem történt semmi. Majd egyszerre csak mintha az egész test a levegőbe emelkedett volna, a hús szárnyra kapott és gyorsan elszállt a tér minden irányába, csak a hófehér csontok maradtak. A kis sakál újra beleolvadt Afrikába. Testének anyaga legyek formájában csatlakozott madarak, békák, varangyok, gyíkok, halak, hangyák történeteihez. Újra mozgott, élt és akart, szenvedett és örült, keletkezett és elmúlt. Csak éppen más alakban, más történetekben.
(…)
Ahogyan a macska vigyora nem létezhet a teste nélkül, csak a mesében, ugyanúgy mi sem létezünk anyag nélkül, bármennyire is szép lenne a szerveződést, az anyag változásának szabályozási lehetőségeit valamiféle újabb anyagnak: léleknek, szellemnek tekinteni. A halhatatlan lélekről szóló mesék valójában az emberi történetet próbálják átruházni valamiféle anyagra, finom szellemi matériára, mert a mesélők tudják, hogy a történet csak az anyag segítségével formálható, noha maga anyagtalan. A szellemi anyag nyomait sehol sem leljük, a történetekről és a történeteket formáló anyag sajátságairól viszont egyre többet tudunk. Nagyszerű dolog az, hogy a megtörtént történetek nem múlnak el, örökkévalók, de az is szerencsés, hogy nem anyaghoz kötődnek, mert szörnyen zsúfolt lenne a világ, ha minden történetet valamiféle hordozóval együtt tárolna. Így az anyagtalan történeteket csodálatos lehetőségnek, kivételes adottságnak tekinthetjük, élvezhetjük gazdag fordulatait anélkül, hogy anyagi vagy szellemi hulláikkal a világot terhelnénk. Sokkal izgalmasabb, sokkal értékesebb egyszer, csak egyetlenegyszer fellépni az anyag színpadára, de főszerepben, a saját történetünk főszerepében.
Amikor a történet befejeződik, és valaki lezárja a szemünket, a vetítésnek vége. Bár a vetítőszerkezet még itt van, a türelmetlen anyag már a következő szerepre vár. Ennek az átalakulásnak is megvan a maga története. De ez a történet már nem a miénk. Ha érdemesen éltünk és jól haltunk meg, akkor a végén teljesen és véglegesen magunkba zárjuk a történetünket, amelyet már nem lehet folytatni, amelyben már minden a helyén van. Kerek egész, olyan, amelyre elmondhatjuk, hogy érdekes, szép történet, érdemes volt megélni.
Történetünk egy darabig még befolyásolhatja a világot, de lassan nyoma vész majd, és a bizonyosság, hogy voltunk, belénk záródik örökre. Mégis megadatott nekünk ez a bizonyosság. Történetünk hordozza ezt.
(05. eldöntöttem, hogy gazember leszek)
Az ember semmire se megy. Aki intakt, az műveletlen, aki művelt, az korrupt. Az intakt előtt le kell tagadni a műveltséget, a művelt előtt le kell tagadni az intaktságot. Az ember semmire se megy.
Egyáltalán nem tudnék beleegyezni abba, hogy valaki ezt tőlünk független világ kényszerének tulajdonítsa. Tőlünk függetlennek lehet tartani a szabadesést, bár e megfogalmazás ellen is van kifogásom. De határozottan tiltakoznék, ha valaki azt állítaná, hogy a világ létrehozásában ártatlanok vagyunk. A magam részéről az olyan embernek nemcsak ép értelmében, hanem tisztességében is kételkednék, aki kétségbe vonná, hogy ezt a világot mi csináltuk és folyamatosan mi csináljuk. Arra vonatkozólag, hogy a világ olyan, amilyen, senki részéről semmiféle panaszt nem vagyok hajlandó elfogadni. Nem kellett volna olyan készséggel hozzájárulni ahhoz, hogy így legyen, és nem kellene olyan készséggel hozzájárulni ahhoz, hogy így is maradjon.
A behódolás csaknem sohasem történik elhatározással. A III. Richárd ritka. III. Richárd az az ember, aki elszántan beleveti magát abba, hogy „to be a villain” — most pedig gazfickó leszek. A gazdasági és szociális érdekek, ezen a koszos lejtőn, ami az idő, előtérbe helyeződnek, és kielégítésük csak a morális kvalitások rovására történhet meg. Az első lépést mindenki csak kivételesen és csak egyszer teszi meg. Soha többé. Érthető. Látja, hogy a létminimumot megközelítő jövedelemmel jelentéktelen helyen elrejtőzhet és intaktságát esetleg megőrizheti. Viszont akkor az annyira vonzó javakról le kell mondania. Mert azt is látja, minden előnyért, amely a szociális jelentéktelenségen és gazdasági létminimumon túl van, nem munkájával, hanem moralitásának feloldásával kell megfizetnie. S ez alól kivétel nincs. Nem igaz, legalábbis egyelőre, hogy minden jól megalapozott társadalmi helyzet és jövedelem alapja a morális értékek feladása. Az azonban kétségbevonhatatlan, hogy minden, a létminimumon túl szerzett jövedelem és a jelentéktelenségből való minden kilépési kísérlet sikere nem a tényleges munkateljesítményen, hanem a korrupcióhoz való alkalmazkodáson múlik. A munkát egyáltalán nem fizetik, vagy ha igen, nagyon rosszul. Általában aszerint fizetnek, éspedig néha egészen jól, hogy az ember a korrupció milyen fokozatát képes realizálni.
Úgy látszik, csak két eset van — szegénységet fogadni, névtelenségbe vonulni és minden hatalmi becsvágyat feladni, vagy pedig — to be a villain, és diabolikus nosztalgiával a demoralizáló erőknek önmagában szabad folyást engedni.
A szomorú az egészben, hogy ez az ember csak ritkán lesz gonosztevő, többségben csupán svihák és link. Amit az ember itt elkövet, nem bűn. A bűnben, mondja Bataille, mindig van valami érdekes. Ez itt tökéletesen jelentéktelen. A bűnnek van mélysége, ettől az ember csak bepiszkolódik. A rablónál is van hitványabb, a parazita…
(06. nekem az egész kell!)
Nem jó, ha az emberből csak az marad fent, ami szent, tiszteletreméltó és a megkérdőjelezhetetlenségről szól. Erre példa Latinovits Zoltán esete. Az a jó, hogy ha már megmarad valami, akkor a teljes kép legyen. Tehát a pozitív dolgok mellett legyenek ott a negatívak is, mert különben csorba képet kapunk vagy torzó lehet belőle. Miközben a tökéleteset akarják megőrizni, valójában tökéletlen kép alakul ki róla. Kinek jó ez? Lépten-nyomon kilóg a lóláb. Olyan ember nincs és ne is legyen, aki csupa jóból áll. Úgy jó az ember, ahogy van. És azt gondolom, hogy mivel embertársaim közül nem öltem meg senkit, el nem árultam senkit, néha bizony hazudoztam persze, de ezek mindig az én hantáim voltak és nem azért történt, hogy becsapjam őket. Nagyon meg lehet bánni, ha az ember egy berúgás alkalmával nem jól viselkedik. De egyáltalán nem szégyellem, mert velem történt és ez is én vagyok, hozzátartozik ahhoz a világhoz, amiben élek. Tehát nincs mit szégyellnem és ezért maradjon minden vegyesen, úgy, ahogy történt.
(07. a művészet értelméről)
„Kérdőívüket megkaptam, s igen nehéz helyzetbe kerültem, mivel nem tudtam biztosan, mit jelölnek ez idő szerint »költészet« szóval. Igaz, hogy folyóiratok cikkei között, sőt olykor könyvalakban is kezembe kerülnek különleges tipográfiával nyomtatott eszmefuttatások politikáról, szerelemről, a szentháromság szentségéről vagy egy kávéskészletről, szépen összecsengő végű sorokkal vagy azok nélkül. Ha önök ezeket a furcsa gyakorlatokat nevezik költészetnek, akkor nem tudok felelni kérdésükre. Hiszen egyéb értelmetlen tevékenységgel kapcsolatban sem foglaltam állást, így például nem tudok véleményt mondani a pasziánsz kirakásáról, vagy a kínai villával történő hátvakarásról. Egyébként nem vitatom, hogy akad olyan ember, aki szívesen üti agyon az időt ilyesmivel, s nem is látok benne semmi elítélendőt. Feltételezem, hogy ilyen esetben igen türelmesen kell viselkedni, szem előtt tartva a Diogenész kutyájának nyakörvébe vésett aranyköpést, amellyel az a kutya a Paradicsomba került: -»Itt mindenki úgy szórakozik, ahogy tud.« A régi korszakokban a költészet szón olyan foglalatosságot értettek, amely cseppet sem hasonlított a fentebb említettre, ellenben igen értelmes és hasznos dolog volt. A szó cselekvést jelentett, és ezért a költészet, mint szavak értelmes társítása, előmozdította az élet egyik vagy másik aktusát. Tudom, hogy a varázsló nagy költő volt, hiszen szavak felsorakoztatásával el tudta érni, hogy az öklelős tehén hagyta magát megfejni. De miképpen alkalmazhatom ugyanezt a fennkölt szót Mallarmé fejtörőire, amelyeket harminchárom naplopó old meg harminchárom év alatt? A szó valamikor ölni vagy gyógyítani tudott, szerelemre vagy gyűlöletre késztetett. Ezért a varázsigék vagy ráolvasások jelentették a költészetet. A költők mesteremberek voltak, éppen úgy dolgoztak, mint a többi ember. A kovács páncélzatot kovácsolt, a költő pedig győzelemre lelkesítő hősi énekeket alkotott. Az ács bölcsőt vagy koporsót gyalult, a költő pedig bölcsődalt vagy siratóéneket írt. A nők fontak, fonás közben énekeltek, s a dal gyorsabbá és biztosabbá tette a kezüket, és megkönnyítette munkájukat. Olvastam néhány verset, amelyet önök kinyomtattak nagyra becsült lapjukban, és azt kérdeztem: ugyan kit lelkesítenek vagy buzdítanak harcra, kinek a munkáját könnyítik meg ezek a versek? Egyetlen hivatásuk, amely egyébként nem következik feltétlenül a szerzők feladatából, hogy álomba ringassák az embert, akit már kellőleg elálmosított a Racine verseiben előforduló magán- és mássalhangzók számáról szóló cikk. Így tehát, ismétlem, miután visszaemlékeztem a hajdani gyönyörű mesterségre, és összehasonlítottam a számomra érthetetlen foglalkozással, nem tudtam, hogyan válaszoljak az önök látszólag egyszerű kérdésére. De fiatal orosz barátom, E., akivel megtanácskoztam a dolgot, közölt velem egy rendkívüli tényt, amely némiképp eloszlatta kétségeimet. Kiderült, hogy Oroszországban él egy költő (vezetéknevét, sajnos, elfelejtette), aki az alábbi verset írta:
Merész leszek, így akarom:
Letépek rólad minden leplet,
Tested lesz mámor-italom,
S győzelmi koszorúm: a kebled!
E. azt állítja, hogy amikor Caricin városában egy katonai írnok ezt a négy sort elszavalta egy szobalánynak, akinek eszébe sem jutott, hogy szerelmi kalandba bocsátkozzék vele, a vers olyan döntő hatással volt a szobalányra, hogy maga kezdte sietve kigombolni a ruháját. Ez a fontos közlés azt bizonyítja, hogy a modern költészet számára is nyílnak bizonyos lehetőségek, miért is nem gyászsóhajokkal, hanem a reménység szavaival zárhatom válaszomat.”
(08. elhúzódó gyerekkor)
„A posztadoleszcensesek* számára a tudatosan megtervezett és felépített, felelősségteljesen kialakított és fenntartott életmód, a múltból örökölt hagyományos életkori és nemi szerepekre épülő életút bejárása nem jelenik meg reális lehetőségként, ezért más utakon indulnak el autonómiájuk kiépítéséhez, személyiségük kiformálásához, gondolatviláguk, szokásrendszerük kialakításához. Mindeközben az ehhez szükséges új szerepkészletek és cselekvésstratégiák, stílusok és ideológiák elemeit hol tudatosan, hol tudattalanul alkalmazva haladnak — vagy keltik magukban a haladás érzetét. Mivel nincsenek lakás-, családfenntartással kapcsolatos anyagi kötelezettségeik, szüleik pénzét vagy alkalmi munkavégzésből kapott jövedelmüket elsősorban fogyasztási cikkekre és szórakozásra költik. Pótcselekvéseket végeznek, amelyekkel lekötik magukat és amelyek elterelik figyelmüket arról, hogy nemzedékük passzivitásra ítéltetett, nincs beleszólásuk az érdemi politikai és gazdasági folyamatokba, súlytalanul lebegnek csupán a társadalmi térben. Ritkán kerül nyílt kimondásra a tény, hogy ezek a fiatalok azért tengődnek a fiatal és a felnőtt kor közötti életszakaszban, mert igazából nincs hova továbblépniük, kikerülve az egyetem falai közül nagy többségük alulfoglalkoztatott vagy munkanélküli lenne. A fennálló társadalmi rendszer termeli ki e vesztes pozícióba szorított réteget, és miközben a biztos jövő ígéretét kínálja számukra a felsőfokú végzettség elérése, tulajdonképpen a tanulóévek »parkolópályaként« funkcionálnak, melyek félreállítják, ideiglenesen lekötik ezeket a tömegeket, elterelve a figyelmet egzisztenciájuk bizonytalanságáról, tisztázatlanságáról, arról, hogy gazdasági helyzetük megoldatlan és kilátástalan.”
*a szó jelentése: az elhúzódó kamaszkorúak, akik nem tudnak vagy nem akarnak kilépni a felnőtt világba
(09. jelentelenül)
Sohasem kötődünk a jelen időhöz. A jövőt képzeljük magunk elé, mert úgy érezzük, lassan közeledik, sürgetni akarjuk eljövetelét; vagy ellenkezőleg: a múltat idézzük fel, hogy így fékezzük túlságosan gyors szökését; oktalanságunkban oly időkben barangolunk, amelyek nem a mi birtokunk, és megfeledkezünk arról az egyetlenről, amelyik a miénk; hívságunkban azokon az időkön jár az eszünk, amelyek immár semmivé lettek, miközben meggondolatlanul elszalasztjuk az egyetlen jelenvalót. A jelen ugyanis rendszerint kellemetlen. Eltakarjuk önmagunk elől, mert elszomorít; ha pedig kellemes, azon bánkódunk, hogy kisiklik a kezünkből. A jövőt hívjuk segítségül elviseléséhez, s azt, ami felett semmi hatalmunk sincs, a jövőre akarjuk bízni, holott semmi biztosítékunk sincs rá, hogy ezt a jövőt megérjük.
Vizsgáljuk csak meg gondolatainkat, s azt fogjuk látni, hogy egytől egyig vagy a múlt, vagy a jövő foglalkoztatja őket. A jelenre szinte nem is gondolunk; de ha mégis, csak azért, hogy ennek a világánál próbáljuk elrendezni jövőnket. A jelen sohasem a célunk; a múlt és a jelen csak eszköz: egyetlen célunk a jövő. Ezért sohasem élünk, hanem azt reméljük, hogy majd élünk; s mivel állandóan boldogságra készülünk, elkerülhetetlen sorsunk, hogy sohase legyünk boldogok.
(10. Buddha-értelmezés)
„- A kínai buddhizmusban volt egy csan nevű szekta. Ennek követői elvetették a szent iratokat, és azt tanították, hogy nem betűkre és jelekre kell támaszkodni. Gyakran jártak hozzájuk világi emberek és különféle igazságkeresők — és a Buddha tanításának jelentéséről tettek fel nekik kérdéseket. A csan tanítók általában valami durvasággal válaszoltak — vagy botütéssel, vagy káromkodással. Különösen jeleskedett ebben egy bizonyos Lin-csi, aki arra a kérdésre, hogy mi a Buddha, azt felelte, hogy lyuk az árnyékszéken.
- Pfuj - mondta a kaméliás hölgy -, ez undorító.
- Rendszerint úgy értelmezik a válaszát - folytatta Dzsambon -, hogy Lin-csi azt tanította, nem szabad a fogalmakhoz és eszmékhez kötődni, legyen az akár a Buddha eszméje. De Szolovjov úgy gondolta, hogy ez a lehető legpontosabb magyarázat. Képzelje el, mondta, a mocskos, összeszart budit. Van-e benne bármi, ami tiszta? Van. Ez a lyuk a közepén. Azt semmi sem tudja bemocskolni. Minden egyszerűen csak lehull a mélybe rajta át. A lyuknak nincs se széle, se határa, se formája — mindez csak a széknek van. És ugyanakkor a tisztátalanságnak ez az egész temploma kizárólag ennek a lyuknak köszönhetően létezik. Ez a lyuk a legfontosabb az árnyékszékben, s ugyanakkor olyan dolog, aminek nincs semmi köze hozzá. Mi több, a lyukat nem tulajdon természete teszi lyukká, hanem az, amit az emberek köré építenek: a budi. Ám saját természete a lyuknak egyszerűen nincsen. /…/
- Tudja - mondta Dzsambon -, Szolovjov nem vitatkozott a Buddhával. Egyszerűen csak azt mondta, hogy tulajdon természetünket a lámaista gyakorlatok révén megismerni olyan, mint a lyukat tanulmányozni az árnyékszéken, naponta vizualizálva a hagyományos tibeti árnyékszékülőkét, melyet mantrák és sárga meg piros tübetejkás lámák portréi díszítenek. Egész életen át lehet ilyen ülőkéket gyűjteni - és épp ezzel foglalkoznak a tibeti szabású köröcskék mind, amelyek állandóan azon vitatkoznak egymással, hogy melyiküknek van igazi, Tibetből származó árnyékszékülőkéje, és kinek csak maga farigcsálta, szégyenletes hamisítványa. De a lyukhoz ennek semmi köze.
- De hiszen a lyuk ott van mindegyikben – jegyezte meg a harcsabajszú zsurnaliszta.
- Ott. Na persze. Annyira, hogy az még sok is a lyukból…”
(11. népönismeret)
…Ha valaki nem érzi biztonságban magát a világban, és ennek az okát önmagában, zavaros lelki és/vagy szellemi állapotában látja, akkor forduljon orvoshoz, vagy utazzon el pihenni egy időre.
Na, és akkor most jönne az, ami már közügy. Sokan vagyunk így. Most éppen egy országnyian. Idén vált biztossá, hogy önértékelésünk hamis. Hogy mikor kezdtük a leépülést, nehéz megállapítani, de hogy mélyre jutottunk, az nyilvánvaló.
Azt hittük, hogy szabadok vagyunk, de tévedtünk. Annyi mindentől függünk, ami rajtunk kívül áll, hogy azt nehéz lenne itt most felsorolni.
Azt hittük, hogy újjászülettünk, amikor egy gyűlölt rendszerből kiszabadítottuk magunkat. Ma már azt is tudjuk, hogy nem sok közünk volt a változáshoz, de arra sem lehetünk büszkék, amit azóta elkövettünk. Pedig nem kellett volna különösebb erőfeszítés ahhoz, hogy egy kicsit konstruktívak legyünk.
Azt hittük, hogy tudunk alkalmazkodni, hogy bármire készek vagyunk, hogy van bennünk kellő tehetség és kurázsi, de ma már inkább csak szégyenkezünk, bujkálunk, hazudozunk.
Lehetséges az, hogy egy egész nemzet szenved önértékelési zavarban?
Lehetséges az, hogy egy egész nép (egy nyelvhez kötődők csoportja) beszél mellé, amikor önmagát elemzi?
Lehetséges az, hogy problémáink gyökere hamis önértékelésünk?
Szerintem igen.
Ebben csak megerősít a körülöttünk élők rólunk alkotott képe. Egy nemrégiben készített nemzetközi felmérés a magyart kedves, de önámító emberként mutatja be. Olyannak, aki nem szívesen néz szembe saját magával, aki a problémát mindig a másikban látja, aki a kritikát hárítja, az önkritikát meg nem gyakorolja. Olyanok vagyunk a felmérés adatai szerint, akik az utolsó utáni pillanatig védik a mundér becsületét, és még az összeomlott épület alól is arról prédikálnak, hogy a helyzet nem súlyos, csak annak látszik.
Nem a valóságban élünk, inkább úgy mellette. Ez a helyzet kedvez az önvizsgáló művészetnek. Ebben a térben nem tekinthető köldöknézésnek, ha valaki önmaga megélt tévedéseit teszi ki közszemlére.
Vagy mégis?
Ezt már magának a nézőnek kell eldöntenie, miután megvizsgálta a köldökömet.
(12. arányok, parányok)
Az első fejezet statisztikái… támadhatatlanok. Ezek megadják, hogy az év 525 600 percének bármelyikében hány ember, azaz hány élő emberi test létezik. Hány test, vagyis mennyi izom, csont, epe, vér, nyál, cerebrális gerincfolyadék, bélsár stb. van. Népszerű tudományos művek szerzői, ha óriási nagyságrendeket akarnak szemléltetni az olvasóval, előszeretettel alkalmaznak képszerű összevonásokat. Nemkülönben a Johnsonok. Ha az egész emberiséget egy helyre zsúfolnák össze, háromszázmilliárd liter, azaz nem egészen egyharmad köbkilométer térfogatú helyre lenne szükség. Ez látszólag sok, de gondoljuk meg, hogy a világtengerekben egymilliárd-kétszáznyolcvanötmillió köbkilométer víz van. Ha tehát az egész emberiséget, az ötmilliárd emberi testet, beledobnánk az óceánba, a víz szintje egy századmillimétert sem emelkedne. Ez az egyetlen parányi csobbanás elég volna ahhoz, hogy a Földről örökre eltűnjön az ember. Az efféle statisztikai zsonglőrködést joggal nevezhetjük olcsó fogásnak. Mindemellett érdemes elgondolkozni azon, hogy mi, akik veszett iramban mérgezünk levegőt, földet és vizet, akik pusztasággá változtattuk a dzsungelt, kihalásra kárhoztattunk sok százmillió éven át fennmaradt növény- és állatfajokat, mi, akik eljutottunk idegen bolygókra, akik megváltoztattuk a Föld albedóját, s ezzel fölhívjuk magunkra a kozmosz figyelmét - egy csapásra és nyomtalanul eltűnhetünk a színről. Ami engem illet, ez nem rázott meg, ahogyan az a számadat sem, hogy az emberiségtő1 24,9 milliárd liter vért lehetne lecsapolni, s ez nemhogy egy Vörös-tengerre, de még egy vörös tavacskára sem volna elegendő.
(13. régiúj vallás)
Az ógörög világ legszebb emlékei a mitológiai történetek. Sokkal közelebb álltak az emberhez az istenek, mert testet, lelket, jó, vagy rossz természetet adott nekik a néphagyomány. A legjobb isteneknek is (Zeusz, Poszeidon, Apollón és testvére, Artemisz, Héra és Aszklépiosz stb.) voltak bőven rossz tulajdonságaik, úgy, mint a földi embereknek. Az istenek és emberek viszonya a kölcsönös tiszteleten és nem a félelmen nyugodott. Ezért sajnálom nagyon, hogy az új vallások elsöpörték a legtisztábbat, az ógörög és a római istenhitet. De mi történt minap? Athénban a görög kormány bejegyezte és ezáltal hivatalossá tette az új vallást, amely a régi, ógörög vallás feltámasztása. Az ókori istenvilág hívői összegyűltek Athénban, az olümposzi Zeusz templománál, hogy megünnepeljék Zeusz és Héra házasságát. Ezen a helyen ez volt az első ilyen ceremónia, amióta 394-ben törvényen kívül helyezték az ókori vallást és annak követőit. Megünnepelték azt is, hogy a görög kormányzat hivatalosan is elfogadta a vallásuk bejegyzését, így az ókori ceremóniák szerint keresztelőket, esküvőket és temetéseket is tarthatnak. Sajnos a lépés komoly ellenkezést váltott ki a mozgalmat csírájában elfojtani akaró ortodox egyházban, akik szerint „a követők egy degenerált halott vallást szeretnének feltámasztani, és hatalmas sötét tévhitekkel rendelkeznek a múltról” - mondta Efsztathiosz Kollasz, az ortodox egyház szóvivője. Én úgy gondolom, hogy ez a „degenerált vallás” volt az emberek lelki békéjének az alapja.
(14. emigráció a fantáziába)
– Nézze, a franciák letették az asztalra a pénzt, hogy csináljak egy filmet. Szépen megköszöntem, csak éppen lövésem se volt, hogy miről szóljon. Elkezdtem töprengeni. Párizs. Tele romantikával. Oké, jöjjön a romantika. És beugrott a címe, kellően romantikus. Na jó, de mi a nyavalya történik éjfélkor Párizsban? Két lángoló szív egymásra talál a Ritz Hotelben? Ez azért, lássuk be, kicsit sovány... Aztán hoppá, mi lenne, ha a főhős csak úgy magában bolyongana a városban, jön egy autó, és kiszólnak belőle, hogy szállj be. Kellemesnek látszó emberek, nem szimatol veszélyt, beül. És elkezdődik a kaland. Idáig rendben, hogy önéletrajzi, de hogy én nem ülnék be abba a kocsiba, az biztos. Mert vagy egy szenespincében végezném, vagy meg se állnának velem Darfurig. Ehhez én nem vagyok se elég kalandvágyó, se elég romantikus. De a fantáziámban nyugodt lélekkel elengedem a bátorságomat. A hőseimnek mindent szabad.
– És belátja, hogy ezzel tulajdonképpen a realitás elől menekül?
– Naná. Ki nem állom a realitást, sose rejtettem véka alá. Amiben élünk, könyörtelen, szörnyű, kibírhatatlan. Ebből az életből csak menekülni lehet, minden lehetőséget megragadok rá. Csak hát nem könnyű, és nagy ára van, mert többnyire csak bolondériába tud menekülni az ember. Ha viszont úgy dönt, hogy marad, akkor legalább próbálja meg annyira függetleníteni magát a valóságtól, amennyire lehet. Teljesen nyilván nem sikerül. Ha tudnám, már rég megtettem volna.
– És ha engedne a nosztalgiának, melyik korba menekülne?
– A nosztalgia egy nagy illúzió, mert az ember csak a szépre szeret emlékezni. Ebben a filmben feltárulnak a húszas évek, a konflis, a gyönyörű nők, a patakzó pezsgő, a kacagás. De ha belegondol, hogy mit éltek át az emberek, mikor el kellett menniük a fogászatra? Se novokain, se penicillin, de még légkondicionálás se volt. Már a puszta gondolattól is kiver a víz. Ezt még a Maxim táncosnőinek karcsú dereka se kárpótolja. Szóval vacak itt, de maradok.
„Az oktatás a második legnagyobb társadalmi alrendszerünk, legalább három és fél millió embert érint. Olyan kötelező közszolgáltatás, amelyből a tankötelezettség miatt nem lehet kilépni. Ezért kiemelten fontos, hogy ebben az alrendszerben biztosított legyen az oktatási szereplők életének, testi és lelki épségének, illetve biztonságának maximális védelme. Az iskolában a konfliktusok természetesek, hiszen sok ember tölt sok időt egymás társaságában. Összeütközések és együttműködések váltják egymást, mindennek kisebb-nagyobb tétje van, amelyet a szülők, a diákok, a tanárok és az iskola más munkatársai olykor egyformán, olykor másképpen ítélnek meg. Ebből fakadóan az iskola a dolgok rendje szerint veszélyes hely, amelynek ugyanakkor biztonságosnak is kell lennie, hiszen vannak olyan általános érvényű értékek, amelyek feltétlen védelmet kell, hogy kapjanak.”
(02. mesélj!)
Már az anekdoták nem érdekelnek senkit. Mégpedig azért, mert - lehet, hogy csak én látom így, mert megöregedtem - teljesen kész van a világ. Minden megvan benne. Nincs már olyan, hogy várunk valamire, valami meglepetést okoz. Én olyan korszakban éltem, hogy a faluban, ahol születtem, mikor egy autó elment az ötvenes években, kicsődült az egész falu. Aztán egy fél évig nem jött új. Kettő rádió volt. Most meg itt van nekem a lapos tévé. Eszem ágában sincs elutazni az Amazonashoz. Nem látnék ott semmit, legfeljebb vizet. Elmennék, visszajönnék – "Na mit láttál?" "Vizet láttam." "Krokodilt?" "Krokodilt, azt nem." "Hát mit láttál, négereket, bennszülötteket?" "Nem, valami tévéfelvétel volt, és oda nem jöttek, ahol én voltam." Bekapcsolom a tévét, és mindent látok, hogy mi van az Amazonasnál. Minden afrikai törzset megismerek személyesen. Ott vagyok a piramis belsejében, a föld alatt, huszonnégy nézőpontból lenézhetek, benézhetek. Szóval teljesen kész van a világ, nem kell már felfedezni semmit, minden itt van. Ezért kérdeztem, hogy az anekdota még érdekes? Valaki elkezd beszélni hülyeségeket - érdekel ez valakit?
(03. nagyon sajnálom)
Brutális és durva dolgokat látok
Brutális és durva vagyok ettől
Nagyon sajnálom emberek
Brutális és olcsó dolgokat látok
Brutális és olcsó vagyok ettől
Nagyon sajnálom emberek
Brutális és ostoba dolgokat látok
Brutális és ostoba vagyok ettől
Nagyon sajnálom emberek
Brutális és agresszív látok
Brutális és agresszív leszek ettől
Nagyon sajnálom emberek
(04. értelmes történet)
Láttam egyszer egy Afrikában készített filmet egy elhullott sakál testéről, tulajdonképpen a sakáltest saját történetének utolsó eseményeit. A test mozdulatlanul feküdt a földön egy bokor tövében, legyek szálltak rá, majd gyorsított felvételen mutatták további sorsát. Először a körvonalai mosódtak el, a színe változott, majd számtalan apró redő, kicsi testhullám képződött rajta, mintha minden ízében újra mozogna. Csak a nyüvek persze. Azután a test megnyugodott megint. Látszólag sokáig nem történt semmi. Majd egyszerre csak mintha az egész test a levegőbe emelkedett volna, a hús szárnyra kapott és gyorsan elszállt a tér minden irányába, csak a hófehér csontok maradtak. A kis sakál újra beleolvadt Afrikába. Testének anyaga legyek formájában csatlakozott madarak, békák, varangyok, gyíkok, halak, hangyák történeteihez. Újra mozgott, élt és akart, szenvedett és örült, keletkezett és elmúlt. Csak éppen más alakban, más történetekben.
(…)
Ahogyan a macska vigyora nem létezhet a teste nélkül, csak a mesében, ugyanúgy mi sem létezünk anyag nélkül, bármennyire is szép lenne a szerveződést, az anyag változásának szabályozási lehetőségeit valamiféle újabb anyagnak: léleknek, szellemnek tekinteni. A halhatatlan lélekről szóló mesék valójában az emberi történetet próbálják átruházni valamiféle anyagra, finom szellemi matériára, mert a mesélők tudják, hogy a történet csak az anyag segítségével formálható, noha maga anyagtalan. A szellemi anyag nyomait sehol sem leljük, a történetekről és a történeteket formáló anyag sajátságairól viszont egyre többet tudunk. Nagyszerű dolog az, hogy a megtörtént történetek nem múlnak el, örökkévalók, de az is szerencsés, hogy nem anyaghoz kötődnek, mert szörnyen zsúfolt lenne a világ, ha minden történetet valamiféle hordozóval együtt tárolna. Így az anyagtalan történeteket csodálatos lehetőségnek, kivételes adottságnak tekinthetjük, élvezhetjük gazdag fordulatait anélkül, hogy anyagi vagy szellemi hulláikkal a világot terhelnénk. Sokkal izgalmasabb, sokkal értékesebb egyszer, csak egyetlenegyszer fellépni az anyag színpadára, de főszerepben, a saját történetünk főszerepében.
Amikor a történet befejeződik, és valaki lezárja a szemünket, a vetítésnek vége. Bár a vetítőszerkezet még itt van, a türelmetlen anyag már a következő szerepre vár. Ennek az átalakulásnak is megvan a maga története. De ez a történet már nem a miénk. Ha érdemesen éltünk és jól haltunk meg, akkor a végén teljesen és véglegesen magunkba zárjuk a történetünket, amelyet már nem lehet folytatni, amelyben már minden a helyén van. Kerek egész, olyan, amelyre elmondhatjuk, hogy érdekes, szép történet, érdemes volt megélni.
Történetünk egy darabig még befolyásolhatja a világot, de lassan nyoma vész majd, és a bizonyosság, hogy voltunk, belénk záródik örökre. Mégis megadatott nekünk ez a bizonyosság. Történetünk hordozza ezt.
(05. eldöntöttem, hogy gazember leszek)
Az ember semmire se megy. Aki intakt, az műveletlen, aki művelt, az korrupt. Az intakt előtt le kell tagadni a műveltséget, a művelt előtt le kell tagadni az intaktságot. Az ember semmire se megy.
Egyáltalán nem tudnék beleegyezni abba, hogy valaki ezt tőlünk független világ kényszerének tulajdonítsa. Tőlünk függetlennek lehet tartani a szabadesést, bár e megfogalmazás ellen is van kifogásom. De határozottan tiltakoznék, ha valaki azt állítaná, hogy a világ létrehozásában ártatlanok vagyunk. A magam részéről az olyan embernek nemcsak ép értelmében, hanem tisztességében is kételkednék, aki kétségbe vonná, hogy ezt a világot mi csináltuk és folyamatosan mi csináljuk. Arra vonatkozólag, hogy a világ olyan, amilyen, senki részéről semmiféle panaszt nem vagyok hajlandó elfogadni. Nem kellett volna olyan készséggel hozzájárulni ahhoz, hogy így legyen, és nem kellene olyan készséggel hozzájárulni ahhoz, hogy így is maradjon.
A behódolás csaknem sohasem történik elhatározással. A III. Richárd ritka. III. Richárd az az ember, aki elszántan beleveti magát abba, hogy „to be a villain” — most pedig gazfickó leszek. A gazdasági és szociális érdekek, ezen a koszos lejtőn, ami az idő, előtérbe helyeződnek, és kielégítésük csak a morális kvalitások rovására történhet meg. Az első lépést mindenki csak kivételesen és csak egyszer teszi meg. Soha többé. Érthető. Látja, hogy a létminimumot megközelítő jövedelemmel jelentéktelen helyen elrejtőzhet és intaktságát esetleg megőrizheti. Viszont akkor az annyira vonzó javakról le kell mondania. Mert azt is látja, minden előnyért, amely a szociális jelentéktelenségen és gazdasági létminimumon túl van, nem munkájával, hanem moralitásának feloldásával kell megfizetnie. S ez alól kivétel nincs. Nem igaz, legalábbis egyelőre, hogy minden jól megalapozott társadalmi helyzet és jövedelem alapja a morális értékek feladása. Az azonban kétségbevonhatatlan, hogy minden, a létminimumon túl szerzett jövedelem és a jelentéktelenségből való minden kilépési kísérlet sikere nem a tényleges munkateljesítményen, hanem a korrupcióhoz való alkalmazkodáson múlik. A munkát egyáltalán nem fizetik, vagy ha igen, nagyon rosszul. Általában aszerint fizetnek, éspedig néha egészen jól, hogy az ember a korrupció milyen fokozatát képes realizálni.
Úgy látszik, csak két eset van — szegénységet fogadni, névtelenségbe vonulni és minden hatalmi becsvágyat feladni, vagy pedig — to be a villain, és diabolikus nosztalgiával a demoralizáló erőknek önmagában szabad folyást engedni.
A szomorú az egészben, hogy ez az ember csak ritkán lesz gonosztevő, többségben csupán svihák és link. Amit az ember itt elkövet, nem bűn. A bűnben, mondja Bataille, mindig van valami érdekes. Ez itt tökéletesen jelentéktelen. A bűnnek van mélysége, ettől az ember csak bepiszkolódik. A rablónál is van hitványabb, a parazita…
(06. nekem az egész kell!)
Nem jó, ha az emberből csak az marad fent, ami szent, tiszteletreméltó és a megkérdőjelezhetetlenségről szól. Erre példa Latinovits Zoltán esete. Az a jó, hogy ha már megmarad valami, akkor a teljes kép legyen. Tehát a pozitív dolgok mellett legyenek ott a negatívak is, mert különben csorba képet kapunk vagy torzó lehet belőle. Miközben a tökéleteset akarják megőrizni, valójában tökéletlen kép alakul ki róla. Kinek jó ez? Lépten-nyomon kilóg a lóláb. Olyan ember nincs és ne is legyen, aki csupa jóból áll. Úgy jó az ember, ahogy van. És azt gondolom, hogy mivel embertársaim közül nem öltem meg senkit, el nem árultam senkit, néha bizony hazudoztam persze, de ezek mindig az én hantáim voltak és nem azért történt, hogy becsapjam őket. Nagyon meg lehet bánni, ha az ember egy berúgás alkalmával nem jól viselkedik. De egyáltalán nem szégyellem, mert velem történt és ez is én vagyok, hozzátartozik ahhoz a világhoz, amiben élek. Tehát nincs mit szégyellnem és ezért maradjon minden vegyesen, úgy, ahogy történt.
(07. a művészet értelméről)
„Kérdőívüket megkaptam, s igen nehéz helyzetbe kerültem, mivel nem tudtam biztosan, mit jelölnek ez idő szerint »költészet« szóval. Igaz, hogy folyóiratok cikkei között, sőt olykor könyvalakban is kezembe kerülnek különleges tipográfiával nyomtatott eszmefuttatások politikáról, szerelemről, a szentháromság szentségéről vagy egy kávéskészletről, szépen összecsengő végű sorokkal vagy azok nélkül. Ha önök ezeket a furcsa gyakorlatokat nevezik költészetnek, akkor nem tudok felelni kérdésükre. Hiszen egyéb értelmetlen tevékenységgel kapcsolatban sem foglaltam állást, így például nem tudok véleményt mondani a pasziánsz kirakásáról, vagy a kínai villával történő hátvakarásról. Egyébként nem vitatom, hogy akad olyan ember, aki szívesen üti agyon az időt ilyesmivel, s nem is látok benne semmi elítélendőt. Feltételezem, hogy ilyen esetben igen türelmesen kell viselkedni, szem előtt tartva a Diogenész kutyájának nyakörvébe vésett aranyköpést, amellyel az a kutya a Paradicsomba került: -»Itt mindenki úgy szórakozik, ahogy tud.« A régi korszakokban a költészet szón olyan foglalatosságot értettek, amely cseppet sem hasonlított a fentebb említettre, ellenben igen értelmes és hasznos dolog volt. A szó cselekvést jelentett, és ezért a költészet, mint szavak értelmes társítása, előmozdította az élet egyik vagy másik aktusát. Tudom, hogy a varázsló nagy költő volt, hiszen szavak felsorakoztatásával el tudta érni, hogy az öklelős tehén hagyta magát megfejni. De miképpen alkalmazhatom ugyanezt a fennkölt szót Mallarmé fejtörőire, amelyeket harminchárom naplopó old meg harminchárom év alatt? A szó valamikor ölni vagy gyógyítani tudott, szerelemre vagy gyűlöletre késztetett. Ezért a varázsigék vagy ráolvasások jelentették a költészetet. A költők mesteremberek voltak, éppen úgy dolgoztak, mint a többi ember. A kovács páncélzatot kovácsolt, a költő pedig győzelemre lelkesítő hősi énekeket alkotott. Az ács bölcsőt vagy koporsót gyalult, a költő pedig bölcsődalt vagy siratóéneket írt. A nők fontak, fonás közben énekeltek, s a dal gyorsabbá és biztosabbá tette a kezüket, és megkönnyítette munkájukat. Olvastam néhány verset, amelyet önök kinyomtattak nagyra becsült lapjukban, és azt kérdeztem: ugyan kit lelkesítenek vagy buzdítanak harcra, kinek a munkáját könnyítik meg ezek a versek? Egyetlen hivatásuk, amely egyébként nem következik feltétlenül a szerzők feladatából, hogy álomba ringassák az embert, akit már kellőleg elálmosított a Racine verseiben előforduló magán- és mássalhangzók számáról szóló cikk. Így tehát, ismétlem, miután visszaemlékeztem a hajdani gyönyörű mesterségre, és összehasonlítottam a számomra érthetetlen foglalkozással, nem tudtam, hogyan válaszoljak az önök látszólag egyszerű kérdésére. De fiatal orosz barátom, E., akivel megtanácskoztam a dolgot, közölt velem egy rendkívüli tényt, amely némiképp eloszlatta kétségeimet. Kiderült, hogy Oroszországban él egy költő (vezetéknevét, sajnos, elfelejtette), aki az alábbi verset írta:
Merész leszek, így akarom:
Letépek rólad minden leplet,
Tested lesz mámor-italom,
S győzelmi koszorúm: a kebled!
E. azt állítja, hogy amikor Caricin városában egy katonai írnok ezt a négy sort elszavalta egy szobalánynak, akinek eszébe sem jutott, hogy szerelmi kalandba bocsátkozzék vele, a vers olyan döntő hatással volt a szobalányra, hogy maga kezdte sietve kigombolni a ruháját. Ez a fontos közlés azt bizonyítja, hogy a modern költészet számára is nyílnak bizonyos lehetőségek, miért is nem gyászsóhajokkal, hanem a reménység szavaival zárhatom válaszomat.”
(08. elhúzódó gyerekkor)
„A posztadoleszcensesek* számára a tudatosan megtervezett és felépített, felelősségteljesen kialakított és fenntartott életmód, a múltból örökölt hagyományos életkori és nemi szerepekre épülő életút bejárása nem jelenik meg reális lehetőségként, ezért más utakon indulnak el autonómiájuk kiépítéséhez, személyiségük kiformálásához, gondolatviláguk, szokásrendszerük kialakításához. Mindeközben az ehhez szükséges új szerepkészletek és cselekvésstratégiák, stílusok és ideológiák elemeit hol tudatosan, hol tudattalanul alkalmazva haladnak — vagy keltik magukban a haladás érzetét. Mivel nincsenek lakás-, családfenntartással kapcsolatos anyagi kötelezettségeik, szüleik pénzét vagy alkalmi munkavégzésből kapott jövedelmüket elsősorban fogyasztási cikkekre és szórakozásra költik. Pótcselekvéseket végeznek, amelyekkel lekötik magukat és amelyek elterelik figyelmüket arról, hogy nemzedékük passzivitásra ítéltetett, nincs beleszólásuk az érdemi politikai és gazdasági folyamatokba, súlytalanul lebegnek csupán a társadalmi térben. Ritkán kerül nyílt kimondásra a tény, hogy ezek a fiatalok azért tengődnek a fiatal és a felnőtt kor közötti életszakaszban, mert igazából nincs hova továbblépniük, kikerülve az egyetem falai közül nagy többségük alulfoglalkoztatott vagy munkanélküli lenne. A fennálló társadalmi rendszer termeli ki e vesztes pozícióba szorított réteget, és miközben a biztos jövő ígéretét kínálja számukra a felsőfokú végzettség elérése, tulajdonképpen a tanulóévek »parkolópályaként« funkcionálnak, melyek félreállítják, ideiglenesen lekötik ezeket a tömegeket, elterelve a figyelmet egzisztenciájuk bizonytalanságáról, tisztázatlanságáról, arról, hogy gazdasági helyzetük megoldatlan és kilátástalan.”
*a szó jelentése: az elhúzódó kamaszkorúak, akik nem tudnak vagy nem akarnak kilépni a felnőtt világba
(09. jelentelenül)
Sohasem kötődünk a jelen időhöz. A jövőt képzeljük magunk elé, mert úgy érezzük, lassan közeledik, sürgetni akarjuk eljövetelét; vagy ellenkezőleg: a múltat idézzük fel, hogy így fékezzük túlságosan gyors szökését; oktalanságunkban oly időkben barangolunk, amelyek nem a mi birtokunk, és megfeledkezünk arról az egyetlenről, amelyik a miénk; hívságunkban azokon az időkön jár az eszünk, amelyek immár semmivé lettek, miközben meggondolatlanul elszalasztjuk az egyetlen jelenvalót. A jelen ugyanis rendszerint kellemetlen. Eltakarjuk önmagunk elől, mert elszomorít; ha pedig kellemes, azon bánkódunk, hogy kisiklik a kezünkből. A jövőt hívjuk segítségül elviseléséhez, s azt, ami felett semmi hatalmunk sincs, a jövőre akarjuk bízni, holott semmi biztosítékunk sincs rá, hogy ezt a jövőt megérjük.
Vizsgáljuk csak meg gondolatainkat, s azt fogjuk látni, hogy egytől egyig vagy a múlt, vagy a jövő foglalkoztatja őket. A jelenre szinte nem is gondolunk; de ha mégis, csak azért, hogy ennek a világánál próbáljuk elrendezni jövőnket. A jelen sohasem a célunk; a múlt és a jelen csak eszköz: egyetlen célunk a jövő. Ezért sohasem élünk, hanem azt reméljük, hogy majd élünk; s mivel állandóan boldogságra készülünk, elkerülhetetlen sorsunk, hogy sohase legyünk boldogok.
(10. Buddha-értelmezés)
„- A kínai buddhizmusban volt egy csan nevű szekta. Ennek követői elvetették a szent iratokat, és azt tanították, hogy nem betűkre és jelekre kell támaszkodni. Gyakran jártak hozzájuk világi emberek és különféle igazságkeresők — és a Buddha tanításának jelentéséről tettek fel nekik kérdéseket. A csan tanítók általában valami durvasággal válaszoltak — vagy botütéssel, vagy káromkodással. Különösen jeleskedett ebben egy bizonyos Lin-csi, aki arra a kérdésre, hogy mi a Buddha, azt felelte, hogy lyuk az árnyékszéken.
- Pfuj - mondta a kaméliás hölgy -, ez undorító.
- Rendszerint úgy értelmezik a válaszát - folytatta Dzsambon -, hogy Lin-csi azt tanította, nem szabad a fogalmakhoz és eszmékhez kötődni, legyen az akár a Buddha eszméje. De Szolovjov úgy gondolta, hogy ez a lehető legpontosabb magyarázat. Képzelje el, mondta, a mocskos, összeszart budit. Van-e benne bármi, ami tiszta? Van. Ez a lyuk a közepén. Azt semmi sem tudja bemocskolni. Minden egyszerűen csak lehull a mélybe rajta át. A lyuknak nincs se széle, se határa, se formája — mindez csak a széknek van. És ugyanakkor a tisztátalanságnak ez az egész temploma kizárólag ennek a lyuknak köszönhetően létezik. Ez a lyuk a legfontosabb az árnyékszékben, s ugyanakkor olyan dolog, aminek nincs semmi köze hozzá. Mi több, a lyukat nem tulajdon természete teszi lyukká, hanem az, amit az emberek köré építenek: a budi. Ám saját természete a lyuknak egyszerűen nincsen. /…/
- Tudja - mondta Dzsambon -, Szolovjov nem vitatkozott a Buddhával. Egyszerűen csak azt mondta, hogy tulajdon természetünket a lámaista gyakorlatok révén megismerni olyan, mint a lyukat tanulmányozni az árnyékszéken, naponta vizualizálva a hagyományos tibeti árnyékszékülőkét, melyet mantrák és sárga meg piros tübetejkás lámák portréi díszítenek. Egész életen át lehet ilyen ülőkéket gyűjteni - és épp ezzel foglalkoznak a tibeti szabású köröcskék mind, amelyek állandóan azon vitatkoznak egymással, hogy melyiküknek van igazi, Tibetből származó árnyékszékülőkéje, és kinek csak maga farigcsálta, szégyenletes hamisítványa. De a lyukhoz ennek semmi köze.
- De hiszen a lyuk ott van mindegyikben – jegyezte meg a harcsabajszú zsurnaliszta.
- Ott. Na persze. Annyira, hogy az még sok is a lyukból…”
(11. népönismeret)
…Ha valaki nem érzi biztonságban magát a világban, és ennek az okát önmagában, zavaros lelki és/vagy szellemi állapotában látja, akkor forduljon orvoshoz, vagy utazzon el pihenni egy időre.
Na, és akkor most jönne az, ami már közügy. Sokan vagyunk így. Most éppen egy országnyian. Idén vált biztossá, hogy önértékelésünk hamis. Hogy mikor kezdtük a leépülést, nehéz megállapítani, de hogy mélyre jutottunk, az nyilvánvaló.
Azt hittük, hogy szabadok vagyunk, de tévedtünk. Annyi mindentől függünk, ami rajtunk kívül áll, hogy azt nehéz lenne itt most felsorolni.
Azt hittük, hogy újjászülettünk, amikor egy gyűlölt rendszerből kiszabadítottuk magunkat. Ma már azt is tudjuk, hogy nem sok közünk volt a változáshoz, de arra sem lehetünk büszkék, amit azóta elkövettünk. Pedig nem kellett volna különösebb erőfeszítés ahhoz, hogy egy kicsit konstruktívak legyünk.
Azt hittük, hogy tudunk alkalmazkodni, hogy bármire készek vagyunk, hogy van bennünk kellő tehetség és kurázsi, de ma már inkább csak szégyenkezünk, bujkálunk, hazudozunk.
Lehetséges az, hogy egy egész nemzet szenved önértékelési zavarban?
Lehetséges az, hogy egy egész nép (egy nyelvhez kötődők csoportja) beszél mellé, amikor önmagát elemzi?
Lehetséges az, hogy problémáink gyökere hamis önértékelésünk?
Szerintem igen.
Ebben csak megerősít a körülöttünk élők rólunk alkotott képe. Egy nemrégiben készített nemzetközi felmérés a magyart kedves, de önámító emberként mutatja be. Olyannak, aki nem szívesen néz szembe saját magával, aki a problémát mindig a másikban látja, aki a kritikát hárítja, az önkritikát meg nem gyakorolja. Olyanok vagyunk a felmérés adatai szerint, akik az utolsó utáni pillanatig védik a mundér becsületét, és még az összeomlott épület alól is arról prédikálnak, hogy a helyzet nem súlyos, csak annak látszik.
Nem a valóságban élünk, inkább úgy mellette. Ez a helyzet kedvez az önvizsgáló művészetnek. Ebben a térben nem tekinthető köldöknézésnek, ha valaki önmaga megélt tévedéseit teszi ki közszemlére.
Vagy mégis?
Ezt már magának a nézőnek kell eldöntenie, miután megvizsgálta a köldökömet.
(12. arányok, parányok)
Az első fejezet statisztikái… támadhatatlanok. Ezek megadják, hogy az év 525 600 percének bármelyikében hány ember, azaz hány élő emberi test létezik. Hány test, vagyis mennyi izom, csont, epe, vér, nyál, cerebrális gerincfolyadék, bélsár stb. van. Népszerű tudományos művek szerzői, ha óriási nagyságrendeket akarnak szemléltetni az olvasóval, előszeretettel alkalmaznak képszerű összevonásokat. Nemkülönben a Johnsonok. Ha az egész emberiséget egy helyre zsúfolnák össze, háromszázmilliárd liter, azaz nem egészen egyharmad köbkilométer térfogatú helyre lenne szükség. Ez látszólag sok, de gondoljuk meg, hogy a világtengerekben egymilliárd-kétszáznyolcvanötmillió köbkilométer víz van. Ha tehát az egész emberiséget, az ötmilliárd emberi testet, beledobnánk az óceánba, a víz szintje egy századmillimétert sem emelkedne. Ez az egyetlen parányi csobbanás elég volna ahhoz, hogy a Földről örökre eltűnjön az ember. Az efféle statisztikai zsonglőrködést joggal nevezhetjük olcsó fogásnak. Mindemellett érdemes elgondolkozni azon, hogy mi, akik veszett iramban mérgezünk levegőt, földet és vizet, akik pusztasággá változtattuk a dzsungelt, kihalásra kárhoztattunk sok százmillió éven át fennmaradt növény- és állatfajokat, mi, akik eljutottunk idegen bolygókra, akik megváltoztattuk a Föld albedóját, s ezzel fölhívjuk magunkra a kozmosz figyelmét - egy csapásra és nyomtalanul eltűnhetünk a színről. Ami engem illet, ez nem rázott meg, ahogyan az a számadat sem, hogy az emberiségtő1 24,9 milliárd liter vért lehetne lecsapolni, s ez nemhogy egy Vörös-tengerre, de még egy vörös tavacskára sem volna elegendő.
(13. régiúj vallás)
Az ógörög világ legszebb emlékei a mitológiai történetek. Sokkal közelebb álltak az emberhez az istenek, mert testet, lelket, jó, vagy rossz természetet adott nekik a néphagyomány. A legjobb isteneknek is (Zeusz, Poszeidon, Apollón és testvére, Artemisz, Héra és Aszklépiosz stb.) voltak bőven rossz tulajdonságaik, úgy, mint a földi embereknek. Az istenek és emberek viszonya a kölcsönös tiszteleten és nem a félelmen nyugodott. Ezért sajnálom nagyon, hogy az új vallások elsöpörték a legtisztábbat, az ógörög és a római istenhitet. De mi történt minap? Athénban a görög kormány bejegyezte és ezáltal hivatalossá tette az új vallást, amely a régi, ógörög vallás feltámasztása. Az ókori istenvilág hívői összegyűltek Athénban, az olümposzi Zeusz templománál, hogy megünnepeljék Zeusz és Héra házasságát. Ezen a helyen ez volt az első ilyen ceremónia, amióta 394-ben törvényen kívül helyezték az ókori vallást és annak követőit. Megünnepelték azt is, hogy a görög kormányzat hivatalosan is elfogadta a vallásuk bejegyzését, így az ókori ceremóniák szerint keresztelőket, esküvőket és temetéseket is tarthatnak. Sajnos a lépés komoly ellenkezést váltott ki a mozgalmat csírájában elfojtani akaró ortodox egyházban, akik szerint „a követők egy degenerált halott vallást szeretnének feltámasztani, és hatalmas sötét tévhitekkel rendelkeznek a múltról” - mondta Efsztathiosz Kollasz, az ortodox egyház szóvivője. Én úgy gondolom, hogy ez a „degenerált vallás” volt az emberek lelki békéjének az alapja.
(14. emigráció a fantáziába)
– Nézze, a franciák letették az asztalra a pénzt, hogy csináljak egy filmet. Szépen megköszöntem, csak éppen lövésem se volt, hogy miről szóljon. Elkezdtem töprengeni. Párizs. Tele romantikával. Oké, jöjjön a romantika. És beugrott a címe, kellően romantikus. Na jó, de mi a nyavalya történik éjfélkor Párizsban? Két lángoló szív egymásra talál a Ritz Hotelben? Ez azért, lássuk be, kicsit sovány... Aztán hoppá, mi lenne, ha a főhős csak úgy magában bolyongana a városban, jön egy autó, és kiszólnak belőle, hogy szállj be. Kellemesnek látszó emberek, nem szimatol veszélyt, beül. És elkezdődik a kaland. Idáig rendben, hogy önéletrajzi, de hogy én nem ülnék be abba a kocsiba, az biztos. Mert vagy egy szenespincében végezném, vagy meg se állnának velem Darfurig. Ehhez én nem vagyok se elég kalandvágyó, se elég romantikus. De a fantáziámban nyugodt lélekkel elengedem a bátorságomat. A hőseimnek mindent szabad.
– És belátja, hogy ezzel tulajdonképpen a realitás elől menekül?
– Naná. Ki nem állom a realitást, sose rejtettem véka alá. Amiben élünk, könyörtelen, szörnyű, kibírhatatlan. Ebből az életből csak menekülni lehet, minden lehetőséget megragadok rá. Csak hát nem könnyű, és nagy ára van, mert többnyire csak bolondériába tud menekülni az ember. Ha viszont úgy dönt, hogy marad, akkor legalább próbálja meg annyira függetleníteni magát a valóságtól, amennyire lehet. Teljesen nyilván nem sikerül. Ha tudnám, már rég megtettem volna.
– És ha engedne a nosztalgiának, melyik korba menekülne?
– A nosztalgia egy nagy illúzió, mert az ember csak a szépre szeret emlékezni. Ebben a filmben feltárulnak a húszas évek, a konflis, a gyönyörű nők, a patakzó pezsgő, a kacagás. De ha belegondol, hogy mit éltek át az emberek, mikor el kellett menniük a fogászatra? Se novokain, se penicillin, de még légkondicionálás se volt. Már a puszta gondolattól is kiver a víz. Ezt még a Maxim táncosnőinek karcsú dereka se kárpótolja. Szóval vacak itt, de maradok.
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlés