Ismertető a 2011. decemberi filozófiai esszétémákról

Az első félévi filozófiai esszétémákról adok most tájékoztatást röviden: milyen művek (műrészletek) ezek, mi a tartalmuk, milyen megközelítést lehet hozzájuk javasolni, és milyen speciális nehézségek akadnak velük kapcsolatban. Ez lesz az első pont tartalma, a másodikban pedig a határidőkről, a terjedelemről és más effélékről beszélek.

1. ISMERTETŐK

Talán nem tetszik majd, de a szövegek szerzőjét eltitkolom. Ezt azért teszem, mert régi tapasztalat, hogy az ember legelőször külső támpontokat keres, és ha megtalálta őket (vagy megajándékozzák vele), akkor azokat kapásból összetéveszti a valóságos tartalommal. Elkezd készből dolgozni, tákolni, mindenfélét „összelopkodni”, és még csak nem is veszi észre, mit művel: azt hiszi, hogy dolgozik. Hogy így kell dolgozni. Hogy a dolgozás ilyen. Pedig csak anyagot gyűjtött a gondolkodásához. (Amit viszont nem fog elvégezni.) — Jelen esetben azonban csak a szövegre magára tudtok majd támaszkodni. Ez tényleg nehézség, de valójában, mint mondtam, előny; mert muszáj lesz eltűnődni azon, amivel épp foglalkoztok.

Azzal a félelemmel pedig, hogy így esetleg teljesen félreért valamit az ember, nem kell foglalkozni. Ennyire önbizalomhiányosnak nem érdemes lenni. — Egyébként még az esetleges tévutakon is látszik, hogy milyen igaz törekvés volt a mélyén. És azt a magamfajta tanár igyekszik méltányolni.

Beszélek akkor most magukról a szövegekről. Ezek előzetes ismertetések lesznek. Nem akarom a szövegeket különösebben értelmezni, csak a legszükségesebbeket mondom el róluk; sokszor szándékosan fogalmazok majd általánosságokban is. Csak az a célom, hogy némi támpontot kapjatok az egyes részletekhez. Gyakran teszek fel kérdéseket is: de nem feltétlenül az a feladat, hogy pont ezekre válaszoljatok. Találjátok meg a saját olvasatotokat, abban a saját problematikátokat, ahhoz a saját elgondolásaitokat. Ennyi.

(01. veszélyes üzem) Ez a szöveg egy szakkönyv bevezetőjéből való: oktatással foglalkozó szociológus mond benne elemi dolgokat az iskoláról, mint a „második legnagyobb társadalmi alrendszerről” (az első nyilván a temetkezési vállalat), amely rendkívül bonyolult, sokszereplős struktúra. — Nem mellékesen épp ezekben a hetekben szervezik át teljesen. Ti épp kifelé mentek az egyik részéből, át a másikba. Átszervezés alatt áll az is. Húsbavágó tehát ez a rövid szöveg, pedig csak néhány egyszerű megállapítást tesz. (És, mint minden, még ezek is vitathatók.) Szerintetek következik bármi a szerző szavaiból? Hogy kellene az iskolával bánni, mit kellene tőle elvárni, és mit kellene mindezekhez biztosítani?

(02. mesélj!) Egy interjú részlete: benne egy hajdanán dinamikus, sőt izgága képzőművész szembesül azzal, hogy megöregedett, és mindent máshogy lát már. És mintha a világ is megváltozott volna, vélekedik. De nem morog: inkább mintha magát tartaná némileg divatjamúltnak. A szempontok talán érdekesek, hogy miért. „A világ egy alakja öregedett meg”, mondaná alighanem Hegel.

(03. nagyon sajnálom) Furcsa dalszöveg: erősen nyugtalanító hatást tett annak idején. Ugyanakkor valahogy nagyon vicces is volt. Azt hiszem, ma is vannak, akik pont így vannak a világgal és magukkal, mint az, aki épp itt beszél. Hogyan is? Önfelmentés ez, önsajnálat vagy mi a csuda? Hogyan van ez az egész dolog emberileg és hogy van társadalmilag?

(04. értelmes történet) A szerző tudós is, szépíró is: kiindul egy sakál testének anyagi felszámolódásából, eljut — korántsem a szellem vagy a lélek! —, az emberi történetek örök megmaradásáig. Furcsákat mond: ezek részben kellemetlenek, részben nehezen elképzelhetők, ráadásul mintha romantikusak is lennének ugyanakkor. De szerintem eléggé fel tudják izgatni az olvasót. Vagy bosszantani. Az is valami. Megéri-e végigélni egy életet (kinek-kinek éppen a magáét), talán ilyen egyszerű a kérdés. A szerző világosan válaszol. Te mit válaszolsz rá, és milyen szempontok alapján, olvasó?

(05. eldöntöttem, hogy gazember leszek) Hosszú, paradoxonokban mozgó, egy pillanatra meg nem nyugvó szöveg legeleje ez, legfőképpen arról, hogy hogyan lehet becsületes embernek maradni egy undormány világban, nyomasztó gondok közepette; illetve hogy mivel jár átlépni a siker, az érvényesülés világába. Így áll-e a dolog valóban, mint ahogy itt körvonalazódik? A szerző hatvan oldalon át variál, találóbbnál találóbb (sajnos általában véve egyre szörnyűbb) megállapításokat tesz, de semmi sem elég kielégítő neki. Te mit gondolsz: jól kezdett neki egyáltalán? Tényleg csak ezek a végletek lennének?

(06. nekem az egész kell!) Interjúrészlet. Valaki (egy valaha nagyon balhés színész, de ez máskülönben meg nem érdekes) beszél arról, hogy nagyon kevés emlék marad meg az utódokban az emberekről, ugyanis nagyon tudunk felejteni – de ha mégis megmarad valamelyikünkből valami, akkor az nehogy valami steril dicshimnusz legyen, mert az úgyse lehet igaz. Nagyon éles tud ám lenni ez a dolog: tényleg legyen jogunk híres emberek esetleges perverzióiról, léttragédiáiról is tudni? (Nem a celebekről van szó, hanem azokról, akik már bizonyítottak valamit. Akik már tényleg valakik.) Szerencsés-e például, hogy olvashatjuk József Attila pszichoanalitikus önvallomását, a magyar irodalom egyik legszörnyűbb szövegét? Csak azért, mert ő szorultságában megírta, és nekünk meg az egész kell?

(07. a művészet értelméről) Csaknem száz éves, provokatív regény hőse válaszol a „mi az értelme a költészetnek?” kérdésre. Akkoriban a művészeteknek még elég nagy volt a presztizse, ez a válasz tehát elég vérlázító volt. Persze nyilván nem vették teljesen komolyan. Ma meg, gyanítom, nagyrészt egyet is ért vele a többség, legfeljebb a szerző érvein csodálkozik kicsit. Mindegy, gondolkozzatok el ezen a remek szövegen, és — bármi a véleményetek — árnyaltan közöljétek. Ki a magyartanárokkal az iskolákból?

(08. elhúzódó gyerekkor) A fiatalok egy része mostanság nem tud vagy nem akar felnőni. (A jelenségnek szép latin szaktudomályos elnevezése is van.) A lényeg, hogy maga a dolog viszont eléggé kellemetlen. A szöveg felvázol egy lehetséges magyarázatot. Ez a magyarázat társadalomfilozófiai jellegű. Mit szóltok ehhez a magyarázathoz, mit gondoltok a továbbiakról? Mi lesz ebből; mi lesz a nemzedéketekből?

(09. jelentelenül) Időfilozófia. Az időről Szent Ágoston azt mondta, hogy ha nem kell beszélnie róla, akkor érti, mi az. Ez a szerző viszont mindhárom idődimenzióról elég pontosan fogalmaz; érteni véli azt is, miért vagyunk képesek mi emberek egyszerre mindháromból „kiíratkozni”. Popper Péter pszichológus egyik kedvenc foglalatossága volt, hogy figyelmeztetett az ebből a leírásból következő legfontosabb emberi teendőre: a jelen megélésének fontosságára. De vajon lehetséges-e az egyáltalán? Vagy örökre be lennénk szorítva két NINCS közé?

(10. Buddha-értelmezés) Ez egy bődületesen jó kortárs regény részlete. Mi is a téma? Buddha és az ürülék; avagy a szar filozófiája. (Valóban?) — Buddhát a keletiek tényleg mindenhez hasonlították már, és ezeknek a hasonlatoknak a legkülönbözőbb értelmezését adták. A szövegrészletben szereplő Szolovjov egy egykor valóban létezett orosz filozófus. Ez azonban nem érdekes: a gondolatmenet nélküle, tehát önmagában is megáll. — Aki ezt a részletet választja, nézzen kicsit utána a buddhista koanoknak, a különös keleti érveléstechnikának, és főleg: ne rettenjen meg semmitől! A filozófia nem steril dolog, hanem színes-szagos valami!

(11. népönismeret) Nagyon friss szöveg: csak tavalyi. A szerző kísérletező színházi ember, aki saját életérzéséből és önképéből próbál messzire vezető következtetéseket levonni. Ennek lényege talán: közös lehet az eltévedettségünk itt a Kárpát-medencében (mert ez a szöveg csak velünk, magyarokkal foglalkozik). De nem nemzetkarakterológia: nemzetterápia ez inkább. Amit ugyanakkor mindegyikünknek magán kellene elkezdenie. Önvizsgálattal. — Ugyanerre a megállapításra jutott egyébként Hamvas Béla már hetven évvel ezelőtt: nagy dumákat mindannyian tudunk nyomatni, hogy ez lenne a megoldás meg az — de persze mindenki azt akarja, hogy kezdje a másik. Ezért nem megy soha semmi. Nos, amit ez a szerző mond: van abban valami? És lehet ebből az egészből (akkor tehát: mibelőlünk) kiút?

(12. arányok, parányok) Ez egy tréfásan komoly könyvismertetés részlete. Van egy olyan író, aki „ismertet” egy soha meg sem írt statisztikai könyvet: ezt a nemlétező könyvet bizonyos Johnsonok írták-szerkesztették, és azzal foglalkozik (foglalkozna, ha létezne), hogy mi minden történik az emberiséggel egyetlen perc alatt. Szerintem a számok viszonylag rendben is lehetnek; persze azóta már hétmilliárdan vagyunk. Tennivalótok világos: átgondolni, kinek mi következik az itt olvasható adatokból és értelmezésből? Mi lesz velünk? Jó-e, hogy itt vagyunk? És: kár-e értünk? (Szerintem kicsit azért igen.)

(13. régiúj vallás) Cioran francia filozófus (némiképp Nietzsche szempontjait követve) mindenben a régi görög istenek pártján állt a kereszténységgel szemben. Mindketten értették persze, milyen történelmi okok vezettek az olümposzi istenek trónfosztásához. Nos, most itt van egy újabb rajongó, aki örömmel tudósít bennünket, hogy a régi görög vallást nemrég törvényileg feltámasztották. Mit gondoltok erről? Nem megnyugtató, hogy a korhelyek mostantól ismét Dionüszosz isten gondjaira bízhatják magukat?

(14. emigráció a fantáziába) Interjúrészlet; akit kérdeznek, filmes, aki a filmjéről, és a filmje kapcsán a vágyairól, félelmeiről, világképéről és életértelmezéséről beszél. Szerintem okosakat mond, és nem fényezi magát. De nyilván lehet mindezekről másképp is gondolkodni; szívesen venném, ha pár ilyen másképpen-gondolást megismerhetnék.


2. A DOLGOZATOKRÓL, ÁLTALÁBAN

A dolgozatok műfaja: esszé. Ez jelen esetben azt jelenti, hogy
megformált,
jól tagolt,
a kiválasztott szövegből kiinduló, azt értelmezgető,
a szubjektivitást, a személyes állásfoglalást sem nélkülöző, a tévedés lehetőségét is bekalkuláló,
kellemesen olvasható szövegeket kellene írnotok.
Azt ajánlom tehát, írásotokat (az alapszöveggel együtt) olvastassátok el másokkal is, lehetőleg persze olyanokkal, akikben kellő érzékenységet is feltételeztek. Na meg némi humán műveltséget. — A terjedelem: nagyjából 3 gépelt oldal, a szokásos paraméterekkel: másfeles sortávolság, 12-es betűméret, A/4-es papírméret.
Természetesen kézzel írott szövegeket is elfogadok, az olvashatóságra azonban törekedjetek, főképp azért, mert a rosszul olvasható szöveg eleve gyengébbnek tűnik. (Sokkal gyengébbnek. Nem vicc.)
Az írásokat nem elektronikusan, hanem nyomtatva kérem. Ennyit érjen meg nektek.

Értékelés: hagyományosan, 1-5 közötti skálán történik. Minden dolgozatra személyes véleményt szoktam írni, néha nem is rövidet. (Hátha még segíteni is tudok ezzel egyeseknek: az irodalom érettségi is hasonló jellegű, csak persze kicsit kötöttebb és szabálykövetőbb.)

Határidő: nos, kétféle határidő van. Az alap-határpont január 3-a, az első tanítási nap. Az ekkor beadott írásokat érdemük szerint bírálom el.

Létezik egy előrehozott dátum is: ez december utolsó tanítási napja (december 21.), 14 óra. Aki eddig az időpontig beadja a dolgozatát, az is megkapja természetesen a pontos értékelést és az érdemjegyet. Viszont egy jeggyel jobbat kap aztán a dolgozatra. Ennek az az oka, hogy szeretném, ha az írások nagy részét már a szünetben ki tudnám javítani; és úgy gondolom, hogy ami nekem ebben előny, az a beadóknak hátrány, hiszen jobban kell sietniük. Jogosnak találom tehát a pozitív diszkriminációt. (De hülye kifejezés!)

(Megjegyzés: természetesen aki bead egy üres lapot, vagy valami odakent összevisszaságot, az nem fog automatikusan kettest kapni: erre az egyre senki se számítson. Becsületes, komoly munkákról beszéltem.)

Hát jó munkát!
Oravecz Barna