Az első félévi filozófiai esszétémákról adok most tájékoztatást röviden: milyen művek (műrészletek) ezek, mi a tartalmuk, milyen megközelítést lehet hozzájuk javasolni, és milyen speciális nehézségek akadnak velük kapcsolatban. Ez lesz az első pont tartalma, a másodikban pedig a határidőkről, a terjedelemről és más effélékről beszélek.
1. ISMERTETŐK
Talán nem tetszik majd, de a szövegek szerzőjét eltitkolom. Ezt azért teszem, mert régi tapasztalat, hogy az ember legelőször külső támpontokat keres, és ha megtalálta őket (vagy megajándékozzák vele), akkor azokat kapásból összetéveszti a valóságos tartalommal. Elkezd készből dolgozni, tákolni, mindenfélét „összelopkodni”, és még csak nem is veszi észre, mit művel: azt hiszi, hogy dolgozik. Hogy így kell dolgozni. Hogy a dolgozás ilyen. Pedig csak anyagot gyűjtött a gondolkodásához. (Amit viszont nem fog elvégezni.) — Jelen esetben azonban csak a szövegre magára tudtok majd támaszkodni. Ez tényleg nehézség, de valójában, mint mondtam, előny; mert muszáj lesz eltűnődni azon, amivel épp foglalkoztok.
Azzal a félelemmel pedig, hogy így esetleg teljesen félreért valamit az ember, nem kell foglalkozni. Ennyire önbizalomhiányosnak nem érdemes lenni. — Egyébként még az esetleges tévutakon is látszik, hogy milyen igaz törekvés volt a mélyén. És azt a magamfajta tanár igyekszik méltányolni.
Beszélek akkor most magukról a szövegekről. Ezek előzetes ismertetések lesznek. Nem akarom a szövegeket különösebben értelmezni, csak a legszükségesebbeket mondom el róluk; sokszor szándékosan fogalmazok majd általánosságokban is. Csak az a célom, hogy némi támpontot kapjatok az egyes részletekhez. Gyakran teszek fel kérdéseket is: de nem feltétlenül az a feladat, hogy pont ezekre válaszoljatok. Találjátok meg a saját olvasatotokat, abban a saját problematikátokat, ahhoz a saját elgondolásaitokat. Ennyi.
(01. veszélyes üzem) Ez a szöveg egy szakkönyv bevezetőjéből való: oktatással foglalkozó szociológus mond benne elemi dolgokat az iskoláról, mint a „második legnagyobb társadalmi alrendszerről” (az első nyilván a temetkezési vállalat), amely rendkívül bonyolult, sokszereplős struktúra. — Nem mellékesen épp ezekben a hetekben szervezik át teljesen. Ti épp kifelé mentek az egyik részéből, át a másikba. Átszervezés alatt áll az is. Húsbavágó tehát ez a rövid szöveg, pedig csak néhány egyszerű megállapítást tesz. (És, mint minden, még ezek is vitathatók.) Szerintetek következik bármi a szerző szavaiból? Hogy kellene az iskolával bánni, mit kellene tőle elvárni, és mit kellene mindezekhez biztosítani?
(02. mesélj!) Egy interjú részlete: benne egy hajdanán dinamikus, sőt izgága képzőművész szembesül azzal, hogy megöregedett, és mindent máshogy lát már. És mintha a világ is megváltozott volna, vélekedik. De nem morog: inkább mintha magát tartaná némileg divatjamúltnak. A szempontok talán érdekesek, hogy miért. „A világ egy alakja öregedett meg”, mondaná alighanem Hegel.
(03. nagyon sajnálom) Furcsa dalszöveg: erősen nyugtalanító hatást tett annak idején. Ugyanakkor valahogy nagyon vicces is volt. Azt hiszem, ma is vannak, akik pont így vannak a világgal és magukkal, mint az, aki épp itt beszél. Hogyan is? Önfelmentés ez, önsajnálat vagy mi a csuda? Hogyan van ez az egész dolog emberileg és hogy van társadalmilag?
(04. értelmes történet) A szerző tudós is, szépíró is: kiindul egy sakál testének anyagi felszámolódásából, eljut — korántsem a szellem vagy a lélek! —, az emberi történetek örök megmaradásáig. Furcsákat mond: ezek részben kellemetlenek, részben nehezen elképzelhetők, ráadásul mintha romantikusak is lennének ugyanakkor. De szerintem eléggé fel tudják izgatni az olvasót. Vagy bosszantani. Az is valami. Megéri-e végigélni egy életet (kinek-kinek éppen a magáét), talán ilyen egyszerű a kérdés. A szerző világosan válaszol. Te mit válaszolsz rá, és milyen szempontok alapján, olvasó?
(05. eldöntöttem, hogy gazember leszek) Hosszú, paradoxonokban mozgó, egy pillanatra meg nem nyugvó szöveg legeleje ez, legfőképpen arról, hogy hogyan lehet becsületes embernek maradni egy undormány világban, nyomasztó gondok közepette; illetve hogy mivel jár átlépni a siker, az érvényesülés világába. Így áll-e a dolog valóban, mint ahogy itt körvonalazódik? A szerző hatvan oldalon át variál, találóbbnál találóbb (sajnos általában véve egyre szörnyűbb) megállapításokat tesz, de semmi sem elég kielégítő neki. Te mit gondolsz: jól kezdett neki egyáltalán? Tényleg csak ezek a végletek lennének?
(06. nekem az egész kell!) Interjúrészlet. Valaki (egy valaha nagyon balhés színész, de ez máskülönben meg nem érdekes) beszél arról, hogy nagyon kevés emlék marad meg az utódokban az emberekről, ugyanis nagyon tudunk felejteni – de ha mégis megmarad valamelyikünkből valami, akkor az nehogy valami steril dicshimnusz legyen, mert az úgyse lehet igaz. Nagyon éles tud ám lenni ez a dolog: tényleg legyen jogunk híres emberek esetleges perverzióiról, léttragédiáiról is tudni? (Nem a celebekről van szó, hanem azokról, akik már bizonyítottak valamit. Akik már tényleg valakik.) Szerencsés-e például, hogy olvashatjuk József Attila pszichoanalitikus önvallomását, a magyar irodalom egyik legszörnyűbb szövegét? Csak azért, mert ő szorultságában megírta, és nekünk meg az egész kell?
(07. a művészet értelméről) Csaknem száz éves, provokatív regény hőse válaszol a „mi az értelme a költészetnek?” kérdésre. Akkoriban a művészeteknek még elég nagy volt a presztizse, ez a válasz tehát elég vérlázító volt. Persze nyilván nem vették teljesen komolyan. Ma meg, gyanítom, nagyrészt egyet is ért vele a többség, legfeljebb a szerző érvein csodálkozik kicsit. Mindegy, gondolkozzatok el ezen a remek szövegen, és — bármi a véleményetek — árnyaltan közöljétek. Ki a magyartanárokkal az iskolákból?
(08. elhúzódó gyerekkor) A fiatalok egy része mostanság nem tud vagy nem akar felnőni. (A jelenségnek szép latin szaktudomályos elnevezése is van.) A lényeg, hogy maga a dolog viszont eléggé kellemetlen. A szöveg felvázol egy lehetséges magyarázatot. Ez a magyarázat társadalomfilozófiai jellegű. Mit szóltok ehhez a magyarázathoz, mit gondoltok a továbbiakról? Mi lesz ebből; mi lesz a nemzedéketekből?
(09. jelentelenül) Időfilozófia. Az időről Szent Ágoston azt mondta, hogy ha nem kell beszélnie róla, akkor érti, mi az. Ez a szerző viszont mindhárom idődimenzióról elég pontosan fogalmaz; érteni véli azt is, miért vagyunk képesek mi emberek egyszerre mindháromból „kiíratkozni”. Popper Péter pszichológus egyik kedvenc foglalatossága volt, hogy figyelmeztetett az ebből a leírásból következő legfontosabb emberi teendőre: a jelen megélésének fontosságára. De vajon lehetséges-e az egyáltalán? Vagy örökre be lennénk szorítva két NINCS közé?
(10. Buddha-értelmezés) Ez egy bődületesen jó kortárs regény részlete. Mi is a téma? Buddha és az ürülék; avagy a szar filozófiája. (Valóban?) — Buddhát a keletiek tényleg mindenhez hasonlították már, és ezeknek a hasonlatoknak a legkülönbözőbb értelmezését adták. A szövegrészletben szereplő Szolovjov egy egykor valóban létezett orosz filozófus. Ez azonban nem érdekes: a gondolatmenet nélküle, tehát önmagában is megáll. — Aki ezt a részletet választja, nézzen kicsit utána a buddhista koanoknak, a különös keleti érveléstechnikának, és főleg: ne rettenjen meg semmitől! A filozófia nem steril dolog, hanem színes-szagos valami!
(11. népönismeret) Nagyon friss szöveg: csak tavalyi. A szerző kísérletező színházi ember, aki saját életérzéséből és önképéből próbál messzire vezető következtetéseket levonni. Ennek lényege talán: közös lehet az eltévedettségünk itt a Kárpát-medencében (mert ez a szöveg csak velünk, magyarokkal foglalkozik). De nem nemzetkarakterológia: nemzetterápia ez inkább. Amit ugyanakkor mindegyikünknek magán kellene elkezdenie. Önvizsgálattal. — Ugyanerre a megállapításra jutott egyébként Hamvas Béla már hetven évvel ezelőtt: nagy dumákat mindannyian tudunk nyomatni, hogy ez lenne a megoldás meg az — de persze mindenki azt akarja, hogy kezdje a másik. Ezért nem megy soha semmi. Nos, amit ez a szerző mond: van abban valami? És lehet ebből az egészből (akkor tehát: mibelőlünk) kiút?
(12. arányok, parányok) Ez egy tréfásan komoly könyvismertetés részlete. Van egy olyan író, aki „ismertet” egy soha meg sem írt statisztikai könyvet: ezt a nemlétező könyvet bizonyos Johnsonok írták-szerkesztették, és azzal foglalkozik (foglalkozna, ha létezne), hogy mi minden történik az emberiséggel egyetlen perc alatt. Szerintem a számok viszonylag rendben is lehetnek; persze azóta már hétmilliárdan vagyunk. Tennivalótok világos: átgondolni, kinek mi következik az itt olvasható adatokból és értelmezésből? Mi lesz velünk? Jó-e, hogy itt vagyunk? És: kár-e értünk? (Szerintem kicsit azért igen.)
(13. régiúj vallás) Cioran francia filozófus (némiképp Nietzsche szempontjait követve) mindenben a régi görög istenek pártján állt a kereszténységgel szemben. Mindketten értették persze, milyen történelmi okok vezettek az olümposzi istenek trónfosztásához. Nos, most itt van egy újabb rajongó, aki örömmel tudósít bennünket, hogy a régi görög vallást nemrég törvényileg feltámasztották. Mit gondoltok erről? Nem megnyugtató, hogy a korhelyek mostantól ismét Dionüszosz isten gondjaira bízhatják magukat?
(14. emigráció a fantáziába) Interjúrészlet; akit kérdeznek, filmes, aki a filmjéről, és a filmje kapcsán a vágyairól, félelmeiről, világképéről és életértelmezéséről beszél. Szerintem okosakat mond, és nem fényezi magát. De nyilván lehet mindezekről másképp is gondolkodni; szívesen venném, ha pár ilyen másképpen-gondolást megismerhetnék.
2. A DOLGOZATOKRÓL, ÁLTALÁBAN
A dolgozatok műfaja: esszé. Ez jelen esetben azt jelenti, hogy
megformált,
jól tagolt,
a kiválasztott szövegből kiinduló, azt értelmezgető,
a szubjektivitást, a személyes állásfoglalást sem nélkülöző, a tévedés lehetőségét is bekalkuláló,
kellemesen olvasható szövegeket kellene írnotok.
Azt ajánlom tehát, írásotokat (az alapszöveggel együtt) olvastassátok el másokkal is, lehetőleg persze olyanokkal, akikben kellő érzékenységet is feltételeztek. Na meg némi humán műveltséget. — A terjedelem: nagyjából 3 gépelt oldal, a szokásos paraméterekkel: másfeles sortávolság, 12-es betűméret, A/4-es papírméret.
Természetesen kézzel írott szövegeket is elfogadok, az olvashatóságra azonban törekedjetek, főképp azért, mert a rosszul olvasható szöveg eleve gyengébbnek tűnik. (Sokkal gyengébbnek. Nem vicc.)
Az írásokat nem elektronikusan, hanem nyomtatva kérem. Ennyit érjen meg nektek.
Értékelés: hagyományosan, 1-5 közötti skálán történik. Minden dolgozatra személyes véleményt szoktam írni, néha nem is rövidet. (Hátha még segíteni is tudok ezzel egyeseknek: az irodalom érettségi is hasonló jellegű, csak persze kicsit kötöttebb és szabálykövetőbb.)
Határidő: nos, kétféle határidő van. Az alap-határpont január 3-a, az első tanítási nap. Az ekkor beadott írásokat érdemük szerint bírálom el.
Létezik egy előrehozott dátum is: ez december utolsó tanítási napja (december 21.), 14 óra. Aki eddig az időpontig beadja a dolgozatát, az is megkapja természetesen a pontos értékelést és az érdemjegyet. Viszont egy jeggyel jobbat kap aztán a dolgozatra. Ennek az az oka, hogy szeretném, ha az írások nagy részét már a szünetben ki tudnám javítani; és úgy gondolom, hogy ami nekem ebben előny, az a beadóknak hátrány, hiszen jobban kell sietniük. Jogosnak találom tehát a pozitív diszkriminációt. (De hülye kifejezés!)
(Megjegyzés: természetesen aki bead egy üres lapot, vagy valami odakent összevisszaságot, az nem fog automatikusan kettest kapni: erre az egyre senki se számítson. Becsületes, komoly munkákról beszéltem.)
Hát jó munkát!
Oravecz Barna
2011. december 12., hétfő
2011. december 9., péntek
Filozófiai esszészövegek, 2011. december. Frissek, ropogósak
(01. veszélyes üzem)
„Az oktatás a második legnagyobb társadalmi alrendszerünk, legalább három és fél millió embert érint. Olyan kötelező közszolgáltatás, amelyből a tankötelezettség miatt nem lehet kilépni. Ezért kiemelten fontos, hogy ebben az alrendszerben biztosított legyen az oktatási szereplők életének, testi és lelki épségének, illetve biztonságának maximális védelme. Az iskolában a konfliktusok természetesek, hiszen sok ember tölt sok időt egymás társaságában. Összeütközések és együttműködések váltják egymást, mindennek kisebb-nagyobb tétje van, amelyet a szülők, a diákok, a tanárok és az iskola más munkatársai olykor egyformán, olykor másképpen ítélnek meg. Ebből fakadóan az iskola a dolgok rendje szerint veszélyes hely, amelynek ugyanakkor biztonságosnak is kell lennie, hiszen vannak olyan általános érvényű értékek, amelyek feltétlen védelmet kell, hogy kapjanak.”
(02. mesélj!)
Már az anekdoták nem érdekelnek senkit. Mégpedig azért, mert - lehet, hogy csak én látom így, mert megöregedtem - teljesen kész van a világ. Minden megvan benne. Nincs már olyan, hogy várunk valamire, valami meglepetést okoz. Én olyan korszakban éltem, hogy a faluban, ahol születtem, mikor egy autó elment az ötvenes években, kicsődült az egész falu. Aztán egy fél évig nem jött új. Kettő rádió volt. Most meg itt van nekem a lapos tévé. Eszem ágában sincs elutazni az Amazonashoz. Nem látnék ott semmit, legfeljebb vizet. Elmennék, visszajönnék – "Na mit láttál?" "Vizet láttam." "Krokodilt?" "Krokodilt, azt nem." "Hát mit láttál, négereket, bennszülötteket?" "Nem, valami tévéfelvétel volt, és oda nem jöttek, ahol én voltam." Bekapcsolom a tévét, és mindent látok, hogy mi van az Amazonasnál. Minden afrikai törzset megismerek személyesen. Ott vagyok a piramis belsejében, a föld alatt, huszonnégy nézőpontból lenézhetek, benézhetek. Szóval teljesen kész van a világ, nem kell már felfedezni semmit, minden itt van. Ezért kérdeztem, hogy az anekdota még érdekes? Valaki elkezd beszélni hülyeségeket - érdekel ez valakit?
(03. nagyon sajnálom)
Brutális és durva dolgokat látok
Brutális és durva vagyok ettől
Nagyon sajnálom emberek
Brutális és olcsó dolgokat látok
Brutális és olcsó vagyok ettől
Nagyon sajnálom emberek
Brutális és ostoba dolgokat látok
Brutális és ostoba vagyok ettől
Nagyon sajnálom emberek
Brutális és agresszív látok
Brutális és agresszív leszek ettől
Nagyon sajnálom emberek
(04. értelmes történet)
Láttam egyszer egy Afrikában készített filmet egy elhullott sakál testéről, tulajdonképpen a sakáltest saját történetének utolsó eseményeit. A test mozdulatlanul feküdt a földön egy bokor tövében, legyek szálltak rá, majd gyorsított felvételen mutatták további sorsát. Először a körvonalai mosódtak el, a színe változott, majd számtalan apró redő, kicsi testhullám képződött rajta, mintha minden ízében újra mozogna. Csak a nyüvek persze. Azután a test megnyugodott megint. Látszólag sokáig nem történt semmi. Majd egyszerre csak mintha az egész test a levegőbe emelkedett volna, a hús szárnyra kapott és gyorsan elszállt a tér minden irányába, csak a hófehér csontok maradtak. A kis sakál újra beleolvadt Afrikába. Testének anyaga legyek formájában csatlakozott madarak, békák, varangyok, gyíkok, halak, hangyák történeteihez. Újra mozgott, élt és akart, szenvedett és örült, keletkezett és elmúlt. Csak éppen más alakban, más történetekben.
(…)
Ahogyan a macska vigyora nem létezhet a teste nélkül, csak a mesében, ugyanúgy mi sem létezünk anyag nélkül, bármennyire is szép lenne a szerveződést, az anyag változásának szabályozási lehetőségeit valamiféle újabb anyagnak: léleknek, szellemnek tekinteni. A halhatatlan lélekről szóló mesék valójában az emberi történetet próbálják átruházni valamiféle anyagra, finom szellemi matériára, mert a mesélők tudják, hogy a történet csak az anyag segítségével formálható, noha maga anyagtalan. A szellemi anyag nyomait sehol sem leljük, a történetekről és a történeteket formáló anyag sajátságairól viszont egyre többet tudunk. Nagyszerű dolog az, hogy a megtörtént történetek nem múlnak el, örökkévalók, de az is szerencsés, hogy nem anyaghoz kötődnek, mert szörnyen zsúfolt lenne a világ, ha minden történetet valamiféle hordozóval együtt tárolna. Így az anyagtalan történeteket csodálatos lehetőségnek, kivételes adottságnak tekinthetjük, élvezhetjük gazdag fordulatait anélkül, hogy anyagi vagy szellemi hulláikkal a világot terhelnénk. Sokkal izgalmasabb, sokkal értékesebb egyszer, csak egyetlenegyszer fellépni az anyag színpadára, de főszerepben, a saját történetünk főszerepében.
Amikor a történet befejeződik, és valaki lezárja a szemünket, a vetítésnek vége. Bár a vetítőszerkezet még itt van, a türelmetlen anyag már a következő szerepre vár. Ennek az átalakulásnak is megvan a maga története. De ez a történet már nem a miénk. Ha érdemesen éltünk és jól haltunk meg, akkor a végén teljesen és véglegesen magunkba zárjuk a történetünket, amelyet már nem lehet folytatni, amelyben már minden a helyén van. Kerek egész, olyan, amelyre elmondhatjuk, hogy érdekes, szép történet, érdemes volt megélni.
Történetünk egy darabig még befolyásolhatja a világot, de lassan nyoma vész majd, és a bizonyosság, hogy voltunk, belénk záródik örökre. Mégis megadatott nekünk ez a bizonyosság. Történetünk hordozza ezt.
(05. eldöntöttem, hogy gazember leszek)
Az ember semmire se megy. Aki intakt, az műveletlen, aki művelt, az korrupt. Az intakt előtt le kell tagadni a műveltséget, a művelt előtt le kell tagadni az intaktságot. Az ember semmire se megy.
Egyáltalán nem tudnék beleegyezni abba, hogy valaki ezt tőlünk független világ kényszerének tulajdonítsa. Tőlünk függetlennek lehet tartani a szabadesést, bár e megfogalmazás ellen is van kifogásom. De határozottan tiltakoznék, ha valaki azt állítaná, hogy a világ létrehozásában ártatlanok vagyunk. A magam részéről az olyan embernek nemcsak ép értelmében, hanem tisztességében is kételkednék, aki kétségbe vonná, hogy ezt a világot mi csináltuk és folyamatosan mi csináljuk. Arra vonatkozólag, hogy a világ olyan, amilyen, senki részéről semmiféle panaszt nem vagyok hajlandó elfogadni. Nem kellett volna olyan készséggel hozzájárulni ahhoz, hogy így legyen, és nem kellene olyan készséggel hozzájárulni ahhoz, hogy így is maradjon.
A behódolás csaknem sohasem történik elhatározással. A III. Richárd ritka. III. Richárd az az ember, aki elszántan beleveti magát abba, hogy „to be a villain” — most pedig gazfickó leszek. A gazdasági és szociális érdekek, ezen a koszos lejtőn, ami az idő, előtérbe helyeződnek, és kielégítésük csak a morális kvalitások rovására történhet meg. Az első lépést mindenki csak kivételesen és csak egyszer teszi meg. Soha többé. Érthető. Látja, hogy a létminimumot megközelítő jövedelemmel jelentéktelen helyen elrejtőzhet és intaktságát esetleg megőrizheti. Viszont akkor az annyira vonzó javakról le kell mondania. Mert azt is látja, minden előnyért, amely a szociális jelentéktelenségen és gazdasági létminimumon túl van, nem munkájával, hanem moralitásának feloldásával kell megfizetnie. S ez alól kivétel nincs. Nem igaz, legalábbis egyelőre, hogy minden jól megalapozott társadalmi helyzet és jövedelem alapja a morális értékek feladása. Az azonban kétségbevonhatatlan, hogy minden, a létminimumon túl szerzett jövedelem és a jelentéktelenségből való minden kilépési kísérlet sikere nem a tényleges munkateljesítményen, hanem a korrupcióhoz való alkalmazkodáson múlik. A munkát egyáltalán nem fizetik, vagy ha igen, nagyon rosszul. Általában aszerint fizetnek, éspedig néha egészen jól, hogy az ember a korrupció milyen fokozatát képes realizálni.
Úgy látszik, csak két eset van — szegénységet fogadni, névtelenségbe vonulni és minden hatalmi becsvágyat feladni, vagy pedig — to be a villain, és diabolikus nosztalgiával a demoralizáló erőknek önmagában szabad folyást engedni.
A szomorú az egészben, hogy ez az ember csak ritkán lesz gonosztevő, többségben csupán svihák és link. Amit az ember itt elkövet, nem bűn. A bűnben, mondja Bataille, mindig van valami érdekes. Ez itt tökéletesen jelentéktelen. A bűnnek van mélysége, ettől az ember csak bepiszkolódik. A rablónál is van hitványabb, a parazita…
(06. nekem az egész kell!)
Nem jó, ha az emberből csak az marad fent, ami szent, tiszteletreméltó és a megkérdőjelezhetetlenségről szól. Erre példa Latinovits Zoltán esete. Az a jó, hogy ha már megmarad valami, akkor a teljes kép legyen. Tehát a pozitív dolgok mellett legyenek ott a negatívak is, mert különben csorba képet kapunk vagy torzó lehet belőle. Miközben a tökéleteset akarják megőrizni, valójában tökéletlen kép alakul ki róla. Kinek jó ez? Lépten-nyomon kilóg a lóláb. Olyan ember nincs és ne is legyen, aki csupa jóból áll. Úgy jó az ember, ahogy van. És azt gondolom, hogy mivel embertársaim közül nem öltem meg senkit, el nem árultam senkit, néha bizony hazudoztam persze, de ezek mindig az én hantáim voltak és nem azért történt, hogy becsapjam őket. Nagyon meg lehet bánni, ha az ember egy berúgás alkalmával nem jól viselkedik. De egyáltalán nem szégyellem, mert velem történt és ez is én vagyok, hozzátartozik ahhoz a világhoz, amiben élek. Tehát nincs mit szégyellnem és ezért maradjon minden vegyesen, úgy, ahogy történt.
(07. a művészet értelméről)
„Kérdőívüket megkaptam, s igen nehéz helyzetbe kerültem, mivel nem tudtam biztosan, mit jelölnek ez idő szerint »költészet« szóval. Igaz, hogy folyóiratok cikkei között, sőt olykor könyvalakban is kezembe kerülnek különleges tipográfiával nyomtatott eszmefuttatások politikáról, szerelemről, a szentháromság szentségéről vagy egy kávéskészletről, szépen összecsengő végű sorokkal vagy azok nélkül. Ha önök ezeket a furcsa gyakorlatokat nevezik költészetnek, akkor nem tudok felelni kérdésükre. Hiszen egyéb értelmetlen tevékenységgel kapcsolatban sem foglaltam állást, így például nem tudok véleményt mondani a pasziánsz kirakásáról, vagy a kínai villával történő hátvakarásról. Egyébként nem vitatom, hogy akad olyan ember, aki szívesen üti agyon az időt ilyesmivel, s nem is látok benne semmi elítélendőt. Feltételezem, hogy ilyen esetben igen türelmesen kell viselkedni, szem előtt tartva a Diogenész kutyájának nyakörvébe vésett aranyköpést, amellyel az a kutya a Paradicsomba került: -»Itt mindenki úgy szórakozik, ahogy tud.« A régi korszakokban a költészet szón olyan foglalatosságot értettek, amely cseppet sem hasonlított a fentebb említettre, ellenben igen értelmes és hasznos dolog volt. A szó cselekvést jelentett, és ezért a költészet, mint szavak értelmes társítása, előmozdította az élet egyik vagy másik aktusát. Tudom, hogy a varázsló nagy költő volt, hiszen szavak felsorakoztatásával el tudta érni, hogy az öklelős tehén hagyta magát megfejni. De miképpen alkalmazhatom ugyanezt a fennkölt szót Mallarmé fejtörőire, amelyeket harminchárom naplopó old meg harminchárom év alatt? A szó valamikor ölni vagy gyógyítani tudott, szerelemre vagy gyűlöletre késztetett. Ezért a varázsigék vagy ráolvasások jelentették a költészetet. A költők mesteremberek voltak, éppen úgy dolgoztak, mint a többi ember. A kovács páncélzatot kovácsolt, a költő pedig győzelemre lelkesítő hősi énekeket alkotott. Az ács bölcsőt vagy koporsót gyalult, a költő pedig bölcsődalt vagy siratóéneket írt. A nők fontak, fonás közben énekeltek, s a dal gyorsabbá és biztosabbá tette a kezüket, és megkönnyítette munkájukat. Olvastam néhány verset, amelyet önök kinyomtattak nagyra becsült lapjukban, és azt kérdeztem: ugyan kit lelkesítenek vagy buzdítanak harcra, kinek a munkáját könnyítik meg ezek a versek? Egyetlen hivatásuk, amely egyébként nem következik feltétlenül a szerzők feladatából, hogy álomba ringassák az embert, akit már kellőleg elálmosított a Racine verseiben előforduló magán- és mássalhangzók számáról szóló cikk. Így tehát, ismétlem, miután visszaemlékeztem a hajdani gyönyörű mesterségre, és összehasonlítottam a számomra érthetetlen foglalkozással, nem tudtam, hogyan válaszoljak az önök látszólag egyszerű kérdésére. De fiatal orosz barátom, E., akivel megtanácskoztam a dolgot, közölt velem egy rendkívüli tényt, amely némiképp eloszlatta kétségeimet. Kiderült, hogy Oroszországban él egy költő (vezetéknevét, sajnos, elfelejtette), aki az alábbi verset írta:
Merész leszek, így akarom:
Letépek rólad minden leplet,
Tested lesz mámor-italom,
S győzelmi koszorúm: a kebled!
E. azt állítja, hogy amikor Caricin városában egy katonai írnok ezt a négy sort elszavalta egy szobalánynak, akinek eszébe sem jutott, hogy szerelmi kalandba bocsátkozzék vele, a vers olyan döntő hatással volt a szobalányra, hogy maga kezdte sietve kigombolni a ruháját. Ez a fontos közlés azt bizonyítja, hogy a modern költészet számára is nyílnak bizonyos lehetőségek, miért is nem gyászsóhajokkal, hanem a reménység szavaival zárhatom válaszomat.”
(08. elhúzódó gyerekkor)
„A posztadoleszcensesek* számára a tudatosan megtervezett és felépített, felelősségteljesen kialakított és fenntartott életmód, a múltból örökölt hagyományos életkori és nemi szerepekre épülő életút bejárása nem jelenik meg reális lehetőségként, ezért más utakon indulnak el autonómiájuk kiépítéséhez, személyiségük kiformálásához, gondolatviláguk, szokásrendszerük kialakításához. Mindeközben az ehhez szükséges új szerepkészletek és cselekvésstratégiák, stílusok és ideológiák elemeit hol tudatosan, hol tudattalanul alkalmazva haladnak — vagy keltik magukban a haladás érzetét. Mivel nincsenek lakás-, családfenntartással kapcsolatos anyagi kötelezettségeik, szüleik pénzét vagy alkalmi munkavégzésből kapott jövedelmüket elsősorban fogyasztási cikkekre és szórakozásra költik. Pótcselekvéseket végeznek, amelyekkel lekötik magukat és amelyek elterelik figyelmüket arról, hogy nemzedékük passzivitásra ítéltetett, nincs beleszólásuk az érdemi politikai és gazdasági folyamatokba, súlytalanul lebegnek csupán a társadalmi térben. Ritkán kerül nyílt kimondásra a tény, hogy ezek a fiatalok azért tengődnek a fiatal és a felnőtt kor közötti életszakaszban, mert igazából nincs hova továbblépniük, kikerülve az egyetem falai közül nagy többségük alulfoglalkoztatott vagy munkanélküli lenne. A fennálló társadalmi rendszer termeli ki e vesztes pozícióba szorított réteget, és miközben a biztos jövő ígéretét kínálja számukra a felsőfokú végzettség elérése, tulajdonképpen a tanulóévek »parkolópályaként« funkcionálnak, melyek félreállítják, ideiglenesen lekötik ezeket a tömegeket, elterelve a figyelmet egzisztenciájuk bizonytalanságáról, tisztázatlanságáról, arról, hogy gazdasági helyzetük megoldatlan és kilátástalan.”
*a szó jelentése: az elhúzódó kamaszkorúak, akik nem tudnak vagy nem akarnak kilépni a felnőtt világba
(09. jelentelenül)
Sohasem kötődünk a jelen időhöz. A jövőt képzeljük magunk elé, mert úgy érezzük, lassan közeledik, sürgetni akarjuk eljövetelét; vagy ellenkezőleg: a múltat idézzük fel, hogy így fékezzük túlságosan gyors szökését; oktalanságunkban oly időkben barangolunk, amelyek nem a mi birtokunk, és megfeledkezünk arról az egyetlenről, amelyik a miénk; hívságunkban azokon az időkön jár az eszünk, amelyek immár semmivé lettek, miközben meggondolatlanul elszalasztjuk az egyetlen jelenvalót. A jelen ugyanis rendszerint kellemetlen. Eltakarjuk önmagunk elől, mert elszomorít; ha pedig kellemes, azon bánkódunk, hogy kisiklik a kezünkből. A jövőt hívjuk segítségül elviseléséhez, s azt, ami felett semmi hatalmunk sincs, a jövőre akarjuk bízni, holott semmi biztosítékunk sincs rá, hogy ezt a jövőt megérjük.
Vizsgáljuk csak meg gondolatainkat, s azt fogjuk látni, hogy egytől egyig vagy a múlt, vagy a jövő foglalkoztatja őket. A jelenre szinte nem is gondolunk; de ha mégis, csak azért, hogy ennek a világánál próbáljuk elrendezni jövőnket. A jelen sohasem a célunk; a múlt és a jelen csak eszköz: egyetlen célunk a jövő. Ezért sohasem élünk, hanem azt reméljük, hogy majd élünk; s mivel állandóan boldogságra készülünk, elkerülhetetlen sorsunk, hogy sohase legyünk boldogok.
(10. Buddha-értelmezés)
„- A kínai buddhizmusban volt egy csan nevű szekta. Ennek követői elvetették a szent iratokat, és azt tanították, hogy nem betűkre és jelekre kell támaszkodni. Gyakran jártak hozzájuk világi emberek és különféle igazságkeresők — és a Buddha tanításának jelentéséről tettek fel nekik kérdéseket. A csan tanítók általában valami durvasággal válaszoltak — vagy botütéssel, vagy káromkodással. Különösen jeleskedett ebben egy bizonyos Lin-csi, aki arra a kérdésre, hogy mi a Buddha, azt felelte, hogy lyuk az árnyékszéken.
- Pfuj - mondta a kaméliás hölgy -, ez undorító.
- Rendszerint úgy értelmezik a válaszát - folytatta Dzsambon -, hogy Lin-csi azt tanította, nem szabad a fogalmakhoz és eszmékhez kötődni, legyen az akár a Buddha eszméje. De Szolovjov úgy gondolta, hogy ez a lehető legpontosabb magyarázat. Képzelje el, mondta, a mocskos, összeszart budit. Van-e benne bármi, ami tiszta? Van. Ez a lyuk a közepén. Azt semmi sem tudja bemocskolni. Minden egyszerűen csak lehull a mélybe rajta át. A lyuknak nincs se széle, se határa, se formája — mindez csak a széknek van. És ugyanakkor a tisztátalanságnak ez az egész temploma kizárólag ennek a lyuknak köszönhetően létezik. Ez a lyuk a legfontosabb az árnyékszékben, s ugyanakkor olyan dolog, aminek nincs semmi köze hozzá. Mi több, a lyukat nem tulajdon természete teszi lyukká, hanem az, amit az emberek köré építenek: a budi. Ám saját természete a lyuknak egyszerűen nincsen. /…/
- Tudja - mondta Dzsambon -, Szolovjov nem vitatkozott a Buddhával. Egyszerűen csak azt mondta, hogy tulajdon természetünket a lámaista gyakorlatok révén megismerni olyan, mint a lyukat tanulmányozni az árnyékszéken, naponta vizualizálva a hagyományos tibeti árnyékszékülőkét, melyet mantrák és sárga meg piros tübetejkás lámák portréi díszítenek. Egész életen át lehet ilyen ülőkéket gyűjteni - és épp ezzel foglalkoznak a tibeti szabású köröcskék mind, amelyek állandóan azon vitatkoznak egymással, hogy melyiküknek van igazi, Tibetből származó árnyékszékülőkéje, és kinek csak maga farigcsálta, szégyenletes hamisítványa. De a lyukhoz ennek semmi köze.
- De hiszen a lyuk ott van mindegyikben – jegyezte meg a harcsabajszú zsurnaliszta.
- Ott. Na persze. Annyira, hogy az még sok is a lyukból…”
(11. népönismeret)
…Ha valaki nem érzi biztonságban magát a világban, és ennek az okát önmagában, zavaros lelki és/vagy szellemi állapotában látja, akkor forduljon orvoshoz, vagy utazzon el pihenni egy időre.
Na, és akkor most jönne az, ami már közügy. Sokan vagyunk így. Most éppen egy országnyian. Idén vált biztossá, hogy önértékelésünk hamis. Hogy mikor kezdtük a leépülést, nehéz megállapítani, de hogy mélyre jutottunk, az nyilvánvaló.
Azt hittük, hogy szabadok vagyunk, de tévedtünk. Annyi mindentől függünk, ami rajtunk kívül áll, hogy azt nehéz lenne itt most felsorolni.
Azt hittük, hogy újjászülettünk, amikor egy gyűlölt rendszerből kiszabadítottuk magunkat. Ma már azt is tudjuk, hogy nem sok közünk volt a változáshoz, de arra sem lehetünk büszkék, amit azóta elkövettünk. Pedig nem kellett volna különösebb erőfeszítés ahhoz, hogy egy kicsit konstruktívak legyünk.
Azt hittük, hogy tudunk alkalmazkodni, hogy bármire készek vagyunk, hogy van bennünk kellő tehetség és kurázsi, de ma már inkább csak szégyenkezünk, bujkálunk, hazudozunk.
Lehetséges az, hogy egy egész nemzet szenved önértékelési zavarban?
Lehetséges az, hogy egy egész nép (egy nyelvhez kötődők csoportja) beszél mellé, amikor önmagát elemzi?
Lehetséges az, hogy problémáink gyökere hamis önértékelésünk?
Szerintem igen.
Ebben csak megerősít a körülöttünk élők rólunk alkotott képe. Egy nemrégiben készített nemzetközi felmérés a magyart kedves, de önámító emberként mutatja be. Olyannak, aki nem szívesen néz szembe saját magával, aki a problémát mindig a másikban látja, aki a kritikát hárítja, az önkritikát meg nem gyakorolja. Olyanok vagyunk a felmérés adatai szerint, akik az utolsó utáni pillanatig védik a mundér becsületét, és még az összeomlott épület alól is arról prédikálnak, hogy a helyzet nem súlyos, csak annak látszik.
Nem a valóságban élünk, inkább úgy mellette. Ez a helyzet kedvez az önvizsgáló művészetnek. Ebben a térben nem tekinthető köldöknézésnek, ha valaki önmaga megélt tévedéseit teszi ki közszemlére.
Vagy mégis?
Ezt már magának a nézőnek kell eldöntenie, miután megvizsgálta a köldökömet.
(12. arányok, parányok)
Az első fejezet statisztikái… támadhatatlanok. Ezek megadják, hogy az év 525 600 percének bármelyikében hány ember, azaz hány élő emberi test létezik. Hány test, vagyis mennyi izom, csont, epe, vér, nyál, cerebrális gerincfolyadék, bélsár stb. van. Népszerű tudományos művek szerzői, ha óriási nagyságrendeket akarnak szemléltetni az olvasóval, előszeretettel alkalmaznak képszerű összevonásokat. Nemkülönben a Johnsonok. Ha az egész emberiséget egy helyre zsúfolnák össze, háromszázmilliárd liter, azaz nem egészen egyharmad köbkilométer térfogatú helyre lenne szükség. Ez látszólag sok, de gondoljuk meg, hogy a világtengerekben egymilliárd-kétszáznyolcvanötmillió köbkilométer víz van. Ha tehát az egész emberiséget, az ötmilliárd emberi testet, beledobnánk az óceánba, a víz szintje egy századmillimétert sem emelkedne. Ez az egyetlen parányi csobbanás elég volna ahhoz, hogy a Földről örökre eltűnjön az ember. Az efféle statisztikai zsonglőrködést joggal nevezhetjük olcsó fogásnak. Mindemellett érdemes elgondolkozni azon, hogy mi, akik veszett iramban mérgezünk levegőt, földet és vizet, akik pusztasággá változtattuk a dzsungelt, kihalásra kárhoztattunk sok százmillió éven át fennmaradt növény- és állatfajokat, mi, akik eljutottunk idegen bolygókra, akik megváltoztattuk a Föld albedóját, s ezzel fölhívjuk magunkra a kozmosz figyelmét - egy csapásra és nyomtalanul eltűnhetünk a színről. Ami engem illet, ez nem rázott meg, ahogyan az a számadat sem, hogy az emberiségtő1 24,9 milliárd liter vért lehetne lecsapolni, s ez nemhogy egy Vörös-tengerre, de még egy vörös tavacskára sem volna elegendő.
(13. régiúj vallás)
Az ógörög világ legszebb emlékei a mitológiai történetek. Sokkal közelebb álltak az emberhez az istenek, mert testet, lelket, jó, vagy rossz természetet adott nekik a néphagyomány. A legjobb isteneknek is (Zeusz, Poszeidon, Apollón és testvére, Artemisz, Héra és Aszklépiosz stb.) voltak bőven rossz tulajdonságaik, úgy, mint a földi embereknek. Az istenek és emberek viszonya a kölcsönös tiszteleten és nem a félelmen nyugodott. Ezért sajnálom nagyon, hogy az új vallások elsöpörték a legtisztábbat, az ógörög és a római istenhitet. De mi történt minap? Athénban a görög kormány bejegyezte és ezáltal hivatalossá tette az új vallást, amely a régi, ógörög vallás feltámasztása. Az ókori istenvilág hívői összegyűltek Athénban, az olümposzi Zeusz templománál, hogy megünnepeljék Zeusz és Héra házasságát. Ezen a helyen ez volt az első ilyen ceremónia, amióta 394-ben törvényen kívül helyezték az ókori vallást és annak követőit. Megünnepelték azt is, hogy a görög kormányzat hivatalosan is elfogadta a vallásuk bejegyzését, így az ókori ceremóniák szerint keresztelőket, esküvőket és temetéseket is tarthatnak. Sajnos a lépés komoly ellenkezést váltott ki a mozgalmat csírájában elfojtani akaró ortodox egyházban, akik szerint „a követők egy degenerált halott vallást szeretnének feltámasztani, és hatalmas sötét tévhitekkel rendelkeznek a múltról” - mondta Efsztathiosz Kollasz, az ortodox egyház szóvivője. Én úgy gondolom, hogy ez a „degenerált vallás” volt az emberek lelki békéjének az alapja.
(14. emigráció a fantáziába)
– Nézze, a franciák letették az asztalra a pénzt, hogy csináljak egy filmet. Szépen megköszöntem, csak éppen lövésem se volt, hogy miről szóljon. Elkezdtem töprengeni. Párizs. Tele romantikával. Oké, jöjjön a romantika. És beugrott a címe, kellően romantikus. Na jó, de mi a nyavalya történik éjfélkor Párizsban? Két lángoló szív egymásra talál a Ritz Hotelben? Ez azért, lássuk be, kicsit sovány... Aztán hoppá, mi lenne, ha a főhős csak úgy magában bolyongana a városban, jön egy autó, és kiszólnak belőle, hogy szállj be. Kellemesnek látszó emberek, nem szimatol veszélyt, beül. És elkezdődik a kaland. Idáig rendben, hogy önéletrajzi, de hogy én nem ülnék be abba a kocsiba, az biztos. Mert vagy egy szenespincében végezném, vagy meg se állnának velem Darfurig. Ehhez én nem vagyok se elég kalandvágyó, se elég romantikus. De a fantáziámban nyugodt lélekkel elengedem a bátorságomat. A hőseimnek mindent szabad.
– És belátja, hogy ezzel tulajdonképpen a realitás elől menekül?
– Naná. Ki nem állom a realitást, sose rejtettem véka alá. Amiben élünk, könyörtelen, szörnyű, kibírhatatlan. Ebből az életből csak menekülni lehet, minden lehetőséget megragadok rá. Csak hát nem könnyű, és nagy ára van, mert többnyire csak bolondériába tud menekülni az ember. Ha viszont úgy dönt, hogy marad, akkor legalább próbálja meg annyira függetleníteni magát a valóságtól, amennyire lehet. Teljesen nyilván nem sikerül. Ha tudnám, már rég megtettem volna.
– És ha engedne a nosztalgiának, melyik korba menekülne?
– A nosztalgia egy nagy illúzió, mert az ember csak a szépre szeret emlékezni. Ebben a filmben feltárulnak a húszas évek, a konflis, a gyönyörű nők, a patakzó pezsgő, a kacagás. De ha belegondol, hogy mit éltek át az emberek, mikor el kellett menniük a fogászatra? Se novokain, se penicillin, de még légkondicionálás se volt. Már a puszta gondolattól is kiver a víz. Ezt még a Maxim táncosnőinek karcsú dereka se kárpótolja. Szóval vacak itt, de maradok.
„Az oktatás a második legnagyobb társadalmi alrendszerünk, legalább három és fél millió embert érint. Olyan kötelező közszolgáltatás, amelyből a tankötelezettség miatt nem lehet kilépni. Ezért kiemelten fontos, hogy ebben az alrendszerben biztosított legyen az oktatási szereplők életének, testi és lelki épségének, illetve biztonságának maximális védelme. Az iskolában a konfliktusok természetesek, hiszen sok ember tölt sok időt egymás társaságában. Összeütközések és együttműködések váltják egymást, mindennek kisebb-nagyobb tétje van, amelyet a szülők, a diákok, a tanárok és az iskola más munkatársai olykor egyformán, olykor másképpen ítélnek meg. Ebből fakadóan az iskola a dolgok rendje szerint veszélyes hely, amelynek ugyanakkor biztonságosnak is kell lennie, hiszen vannak olyan általános érvényű értékek, amelyek feltétlen védelmet kell, hogy kapjanak.”
(02. mesélj!)
Már az anekdoták nem érdekelnek senkit. Mégpedig azért, mert - lehet, hogy csak én látom így, mert megöregedtem - teljesen kész van a világ. Minden megvan benne. Nincs már olyan, hogy várunk valamire, valami meglepetést okoz. Én olyan korszakban éltem, hogy a faluban, ahol születtem, mikor egy autó elment az ötvenes években, kicsődült az egész falu. Aztán egy fél évig nem jött új. Kettő rádió volt. Most meg itt van nekem a lapos tévé. Eszem ágában sincs elutazni az Amazonashoz. Nem látnék ott semmit, legfeljebb vizet. Elmennék, visszajönnék – "Na mit láttál?" "Vizet láttam." "Krokodilt?" "Krokodilt, azt nem." "Hát mit láttál, négereket, bennszülötteket?" "Nem, valami tévéfelvétel volt, és oda nem jöttek, ahol én voltam." Bekapcsolom a tévét, és mindent látok, hogy mi van az Amazonasnál. Minden afrikai törzset megismerek személyesen. Ott vagyok a piramis belsejében, a föld alatt, huszonnégy nézőpontból lenézhetek, benézhetek. Szóval teljesen kész van a világ, nem kell már felfedezni semmit, minden itt van. Ezért kérdeztem, hogy az anekdota még érdekes? Valaki elkezd beszélni hülyeségeket - érdekel ez valakit?
(03. nagyon sajnálom)
Brutális és durva dolgokat látok
Brutális és durva vagyok ettől
Nagyon sajnálom emberek
Brutális és olcsó dolgokat látok
Brutális és olcsó vagyok ettől
Nagyon sajnálom emberek
Brutális és ostoba dolgokat látok
Brutális és ostoba vagyok ettől
Nagyon sajnálom emberek
Brutális és agresszív látok
Brutális és agresszív leszek ettől
Nagyon sajnálom emberek
(04. értelmes történet)
Láttam egyszer egy Afrikában készített filmet egy elhullott sakál testéről, tulajdonképpen a sakáltest saját történetének utolsó eseményeit. A test mozdulatlanul feküdt a földön egy bokor tövében, legyek szálltak rá, majd gyorsított felvételen mutatták további sorsát. Először a körvonalai mosódtak el, a színe változott, majd számtalan apró redő, kicsi testhullám képződött rajta, mintha minden ízében újra mozogna. Csak a nyüvek persze. Azután a test megnyugodott megint. Látszólag sokáig nem történt semmi. Majd egyszerre csak mintha az egész test a levegőbe emelkedett volna, a hús szárnyra kapott és gyorsan elszállt a tér minden irányába, csak a hófehér csontok maradtak. A kis sakál újra beleolvadt Afrikába. Testének anyaga legyek formájában csatlakozott madarak, békák, varangyok, gyíkok, halak, hangyák történeteihez. Újra mozgott, élt és akart, szenvedett és örült, keletkezett és elmúlt. Csak éppen más alakban, más történetekben.
(…)
Ahogyan a macska vigyora nem létezhet a teste nélkül, csak a mesében, ugyanúgy mi sem létezünk anyag nélkül, bármennyire is szép lenne a szerveződést, az anyag változásának szabályozási lehetőségeit valamiféle újabb anyagnak: léleknek, szellemnek tekinteni. A halhatatlan lélekről szóló mesék valójában az emberi történetet próbálják átruházni valamiféle anyagra, finom szellemi matériára, mert a mesélők tudják, hogy a történet csak az anyag segítségével formálható, noha maga anyagtalan. A szellemi anyag nyomait sehol sem leljük, a történetekről és a történeteket formáló anyag sajátságairól viszont egyre többet tudunk. Nagyszerű dolog az, hogy a megtörtént történetek nem múlnak el, örökkévalók, de az is szerencsés, hogy nem anyaghoz kötődnek, mert szörnyen zsúfolt lenne a világ, ha minden történetet valamiféle hordozóval együtt tárolna. Így az anyagtalan történeteket csodálatos lehetőségnek, kivételes adottságnak tekinthetjük, élvezhetjük gazdag fordulatait anélkül, hogy anyagi vagy szellemi hulláikkal a világot terhelnénk. Sokkal izgalmasabb, sokkal értékesebb egyszer, csak egyetlenegyszer fellépni az anyag színpadára, de főszerepben, a saját történetünk főszerepében.
Amikor a történet befejeződik, és valaki lezárja a szemünket, a vetítésnek vége. Bár a vetítőszerkezet még itt van, a türelmetlen anyag már a következő szerepre vár. Ennek az átalakulásnak is megvan a maga története. De ez a történet már nem a miénk. Ha érdemesen éltünk és jól haltunk meg, akkor a végén teljesen és véglegesen magunkba zárjuk a történetünket, amelyet már nem lehet folytatni, amelyben már minden a helyén van. Kerek egész, olyan, amelyre elmondhatjuk, hogy érdekes, szép történet, érdemes volt megélni.
Történetünk egy darabig még befolyásolhatja a világot, de lassan nyoma vész majd, és a bizonyosság, hogy voltunk, belénk záródik örökre. Mégis megadatott nekünk ez a bizonyosság. Történetünk hordozza ezt.
(05. eldöntöttem, hogy gazember leszek)
Az ember semmire se megy. Aki intakt, az műveletlen, aki művelt, az korrupt. Az intakt előtt le kell tagadni a műveltséget, a művelt előtt le kell tagadni az intaktságot. Az ember semmire se megy.
Egyáltalán nem tudnék beleegyezni abba, hogy valaki ezt tőlünk független világ kényszerének tulajdonítsa. Tőlünk függetlennek lehet tartani a szabadesést, bár e megfogalmazás ellen is van kifogásom. De határozottan tiltakoznék, ha valaki azt állítaná, hogy a világ létrehozásában ártatlanok vagyunk. A magam részéről az olyan embernek nemcsak ép értelmében, hanem tisztességében is kételkednék, aki kétségbe vonná, hogy ezt a világot mi csináltuk és folyamatosan mi csináljuk. Arra vonatkozólag, hogy a világ olyan, amilyen, senki részéről semmiféle panaszt nem vagyok hajlandó elfogadni. Nem kellett volna olyan készséggel hozzájárulni ahhoz, hogy így legyen, és nem kellene olyan készséggel hozzájárulni ahhoz, hogy így is maradjon.
A behódolás csaknem sohasem történik elhatározással. A III. Richárd ritka. III. Richárd az az ember, aki elszántan beleveti magát abba, hogy „to be a villain” — most pedig gazfickó leszek. A gazdasági és szociális érdekek, ezen a koszos lejtőn, ami az idő, előtérbe helyeződnek, és kielégítésük csak a morális kvalitások rovására történhet meg. Az első lépést mindenki csak kivételesen és csak egyszer teszi meg. Soha többé. Érthető. Látja, hogy a létminimumot megközelítő jövedelemmel jelentéktelen helyen elrejtőzhet és intaktságát esetleg megőrizheti. Viszont akkor az annyira vonzó javakról le kell mondania. Mert azt is látja, minden előnyért, amely a szociális jelentéktelenségen és gazdasági létminimumon túl van, nem munkájával, hanem moralitásának feloldásával kell megfizetnie. S ez alól kivétel nincs. Nem igaz, legalábbis egyelőre, hogy minden jól megalapozott társadalmi helyzet és jövedelem alapja a morális értékek feladása. Az azonban kétségbevonhatatlan, hogy minden, a létminimumon túl szerzett jövedelem és a jelentéktelenségből való minden kilépési kísérlet sikere nem a tényleges munkateljesítményen, hanem a korrupcióhoz való alkalmazkodáson múlik. A munkát egyáltalán nem fizetik, vagy ha igen, nagyon rosszul. Általában aszerint fizetnek, éspedig néha egészen jól, hogy az ember a korrupció milyen fokozatát képes realizálni.
Úgy látszik, csak két eset van — szegénységet fogadni, névtelenségbe vonulni és minden hatalmi becsvágyat feladni, vagy pedig — to be a villain, és diabolikus nosztalgiával a demoralizáló erőknek önmagában szabad folyást engedni.
A szomorú az egészben, hogy ez az ember csak ritkán lesz gonosztevő, többségben csupán svihák és link. Amit az ember itt elkövet, nem bűn. A bűnben, mondja Bataille, mindig van valami érdekes. Ez itt tökéletesen jelentéktelen. A bűnnek van mélysége, ettől az ember csak bepiszkolódik. A rablónál is van hitványabb, a parazita…
(06. nekem az egész kell!)
Nem jó, ha az emberből csak az marad fent, ami szent, tiszteletreméltó és a megkérdőjelezhetetlenségről szól. Erre példa Latinovits Zoltán esete. Az a jó, hogy ha már megmarad valami, akkor a teljes kép legyen. Tehát a pozitív dolgok mellett legyenek ott a negatívak is, mert különben csorba képet kapunk vagy torzó lehet belőle. Miközben a tökéleteset akarják megőrizni, valójában tökéletlen kép alakul ki róla. Kinek jó ez? Lépten-nyomon kilóg a lóláb. Olyan ember nincs és ne is legyen, aki csupa jóból áll. Úgy jó az ember, ahogy van. És azt gondolom, hogy mivel embertársaim közül nem öltem meg senkit, el nem árultam senkit, néha bizony hazudoztam persze, de ezek mindig az én hantáim voltak és nem azért történt, hogy becsapjam őket. Nagyon meg lehet bánni, ha az ember egy berúgás alkalmával nem jól viselkedik. De egyáltalán nem szégyellem, mert velem történt és ez is én vagyok, hozzátartozik ahhoz a világhoz, amiben élek. Tehát nincs mit szégyellnem és ezért maradjon minden vegyesen, úgy, ahogy történt.
(07. a művészet értelméről)
„Kérdőívüket megkaptam, s igen nehéz helyzetbe kerültem, mivel nem tudtam biztosan, mit jelölnek ez idő szerint »költészet« szóval. Igaz, hogy folyóiratok cikkei között, sőt olykor könyvalakban is kezembe kerülnek különleges tipográfiával nyomtatott eszmefuttatások politikáról, szerelemről, a szentháromság szentségéről vagy egy kávéskészletről, szépen összecsengő végű sorokkal vagy azok nélkül. Ha önök ezeket a furcsa gyakorlatokat nevezik költészetnek, akkor nem tudok felelni kérdésükre. Hiszen egyéb értelmetlen tevékenységgel kapcsolatban sem foglaltam állást, így például nem tudok véleményt mondani a pasziánsz kirakásáról, vagy a kínai villával történő hátvakarásról. Egyébként nem vitatom, hogy akad olyan ember, aki szívesen üti agyon az időt ilyesmivel, s nem is látok benne semmi elítélendőt. Feltételezem, hogy ilyen esetben igen türelmesen kell viselkedni, szem előtt tartva a Diogenész kutyájának nyakörvébe vésett aranyköpést, amellyel az a kutya a Paradicsomba került: -»Itt mindenki úgy szórakozik, ahogy tud.« A régi korszakokban a költészet szón olyan foglalatosságot értettek, amely cseppet sem hasonlított a fentebb említettre, ellenben igen értelmes és hasznos dolog volt. A szó cselekvést jelentett, és ezért a költészet, mint szavak értelmes társítása, előmozdította az élet egyik vagy másik aktusát. Tudom, hogy a varázsló nagy költő volt, hiszen szavak felsorakoztatásával el tudta érni, hogy az öklelős tehén hagyta magát megfejni. De miképpen alkalmazhatom ugyanezt a fennkölt szót Mallarmé fejtörőire, amelyeket harminchárom naplopó old meg harminchárom év alatt? A szó valamikor ölni vagy gyógyítani tudott, szerelemre vagy gyűlöletre késztetett. Ezért a varázsigék vagy ráolvasások jelentették a költészetet. A költők mesteremberek voltak, éppen úgy dolgoztak, mint a többi ember. A kovács páncélzatot kovácsolt, a költő pedig győzelemre lelkesítő hősi énekeket alkotott. Az ács bölcsőt vagy koporsót gyalult, a költő pedig bölcsődalt vagy siratóéneket írt. A nők fontak, fonás közben énekeltek, s a dal gyorsabbá és biztosabbá tette a kezüket, és megkönnyítette munkájukat. Olvastam néhány verset, amelyet önök kinyomtattak nagyra becsült lapjukban, és azt kérdeztem: ugyan kit lelkesítenek vagy buzdítanak harcra, kinek a munkáját könnyítik meg ezek a versek? Egyetlen hivatásuk, amely egyébként nem következik feltétlenül a szerzők feladatából, hogy álomba ringassák az embert, akit már kellőleg elálmosított a Racine verseiben előforduló magán- és mássalhangzók számáról szóló cikk. Így tehát, ismétlem, miután visszaemlékeztem a hajdani gyönyörű mesterségre, és összehasonlítottam a számomra érthetetlen foglalkozással, nem tudtam, hogyan válaszoljak az önök látszólag egyszerű kérdésére. De fiatal orosz barátom, E., akivel megtanácskoztam a dolgot, közölt velem egy rendkívüli tényt, amely némiképp eloszlatta kétségeimet. Kiderült, hogy Oroszországban él egy költő (vezetéknevét, sajnos, elfelejtette), aki az alábbi verset írta:
Merész leszek, így akarom:
Letépek rólad minden leplet,
Tested lesz mámor-italom,
S győzelmi koszorúm: a kebled!
E. azt állítja, hogy amikor Caricin városában egy katonai írnok ezt a négy sort elszavalta egy szobalánynak, akinek eszébe sem jutott, hogy szerelmi kalandba bocsátkozzék vele, a vers olyan döntő hatással volt a szobalányra, hogy maga kezdte sietve kigombolni a ruháját. Ez a fontos közlés azt bizonyítja, hogy a modern költészet számára is nyílnak bizonyos lehetőségek, miért is nem gyászsóhajokkal, hanem a reménység szavaival zárhatom válaszomat.”
(08. elhúzódó gyerekkor)
„A posztadoleszcensesek* számára a tudatosan megtervezett és felépített, felelősségteljesen kialakított és fenntartott életmód, a múltból örökölt hagyományos életkori és nemi szerepekre épülő életút bejárása nem jelenik meg reális lehetőségként, ezért más utakon indulnak el autonómiájuk kiépítéséhez, személyiségük kiformálásához, gondolatviláguk, szokásrendszerük kialakításához. Mindeközben az ehhez szükséges új szerepkészletek és cselekvésstratégiák, stílusok és ideológiák elemeit hol tudatosan, hol tudattalanul alkalmazva haladnak — vagy keltik magukban a haladás érzetét. Mivel nincsenek lakás-, családfenntartással kapcsolatos anyagi kötelezettségeik, szüleik pénzét vagy alkalmi munkavégzésből kapott jövedelmüket elsősorban fogyasztási cikkekre és szórakozásra költik. Pótcselekvéseket végeznek, amelyekkel lekötik magukat és amelyek elterelik figyelmüket arról, hogy nemzedékük passzivitásra ítéltetett, nincs beleszólásuk az érdemi politikai és gazdasági folyamatokba, súlytalanul lebegnek csupán a társadalmi térben. Ritkán kerül nyílt kimondásra a tény, hogy ezek a fiatalok azért tengődnek a fiatal és a felnőtt kor közötti életszakaszban, mert igazából nincs hova továbblépniük, kikerülve az egyetem falai közül nagy többségük alulfoglalkoztatott vagy munkanélküli lenne. A fennálló társadalmi rendszer termeli ki e vesztes pozícióba szorított réteget, és miközben a biztos jövő ígéretét kínálja számukra a felsőfokú végzettség elérése, tulajdonképpen a tanulóévek »parkolópályaként« funkcionálnak, melyek félreállítják, ideiglenesen lekötik ezeket a tömegeket, elterelve a figyelmet egzisztenciájuk bizonytalanságáról, tisztázatlanságáról, arról, hogy gazdasági helyzetük megoldatlan és kilátástalan.”
*a szó jelentése: az elhúzódó kamaszkorúak, akik nem tudnak vagy nem akarnak kilépni a felnőtt világba
(09. jelentelenül)
Sohasem kötődünk a jelen időhöz. A jövőt képzeljük magunk elé, mert úgy érezzük, lassan közeledik, sürgetni akarjuk eljövetelét; vagy ellenkezőleg: a múltat idézzük fel, hogy így fékezzük túlságosan gyors szökését; oktalanságunkban oly időkben barangolunk, amelyek nem a mi birtokunk, és megfeledkezünk arról az egyetlenről, amelyik a miénk; hívságunkban azokon az időkön jár az eszünk, amelyek immár semmivé lettek, miközben meggondolatlanul elszalasztjuk az egyetlen jelenvalót. A jelen ugyanis rendszerint kellemetlen. Eltakarjuk önmagunk elől, mert elszomorít; ha pedig kellemes, azon bánkódunk, hogy kisiklik a kezünkből. A jövőt hívjuk segítségül elviseléséhez, s azt, ami felett semmi hatalmunk sincs, a jövőre akarjuk bízni, holott semmi biztosítékunk sincs rá, hogy ezt a jövőt megérjük.
Vizsgáljuk csak meg gondolatainkat, s azt fogjuk látni, hogy egytől egyig vagy a múlt, vagy a jövő foglalkoztatja őket. A jelenre szinte nem is gondolunk; de ha mégis, csak azért, hogy ennek a világánál próbáljuk elrendezni jövőnket. A jelen sohasem a célunk; a múlt és a jelen csak eszköz: egyetlen célunk a jövő. Ezért sohasem élünk, hanem azt reméljük, hogy majd élünk; s mivel állandóan boldogságra készülünk, elkerülhetetlen sorsunk, hogy sohase legyünk boldogok.
(10. Buddha-értelmezés)
„- A kínai buddhizmusban volt egy csan nevű szekta. Ennek követői elvetették a szent iratokat, és azt tanították, hogy nem betűkre és jelekre kell támaszkodni. Gyakran jártak hozzájuk világi emberek és különféle igazságkeresők — és a Buddha tanításának jelentéséről tettek fel nekik kérdéseket. A csan tanítók általában valami durvasággal válaszoltak — vagy botütéssel, vagy káromkodással. Különösen jeleskedett ebben egy bizonyos Lin-csi, aki arra a kérdésre, hogy mi a Buddha, azt felelte, hogy lyuk az árnyékszéken.
- Pfuj - mondta a kaméliás hölgy -, ez undorító.
- Rendszerint úgy értelmezik a válaszát - folytatta Dzsambon -, hogy Lin-csi azt tanította, nem szabad a fogalmakhoz és eszmékhez kötődni, legyen az akár a Buddha eszméje. De Szolovjov úgy gondolta, hogy ez a lehető legpontosabb magyarázat. Képzelje el, mondta, a mocskos, összeszart budit. Van-e benne bármi, ami tiszta? Van. Ez a lyuk a közepén. Azt semmi sem tudja bemocskolni. Minden egyszerűen csak lehull a mélybe rajta át. A lyuknak nincs se széle, se határa, se formája — mindez csak a széknek van. És ugyanakkor a tisztátalanságnak ez az egész temploma kizárólag ennek a lyuknak köszönhetően létezik. Ez a lyuk a legfontosabb az árnyékszékben, s ugyanakkor olyan dolog, aminek nincs semmi köze hozzá. Mi több, a lyukat nem tulajdon természete teszi lyukká, hanem az, amit az emberek köré építenek: a budi. Ám saját természete a lyuknak egyszerűen nincsen. /…/
- Tudja - mondta Dzsambon -, Szolovjov nem vitatkozott a Buddhával. Egyszerűen csak azt mondta, hogy tulajdon természetünket a lámaista gyakorlatok révén megismerni olyan, mint a lyukat tanulmányozni az árnyékszéken, naponta vizualizálva a hagyományos tibeti árnyékszékülőkét, melyet mantrák és sárga meg piros tübetejkás lámák portréi díszítenek. Egész életen át lehet ilyen ülőkéket gyűjteni - és épp ezzel foglalkoznak a tibeti szabású köröcskék mind, amelyek állandóan azon vitatkoznak egymással, hogy melyiküknek van igazi, Tibetből származó árnyékszékülőkéje, és kinek csak maga farigcsálta, szégyenletes hamisítványa. De a lyukhoz ennek semmi köze.
- De hiszen a lyuk ott van mindegyikben – jegyezte meg a harcsabajszú zsurnaliszta.
- Ott. Na persze. Annyira, hogy az még sok is a lyukból…”
(11. népönismeret)
…Ha valaki nem érzi biztonságban magát a világban, és ennek az okát önmagában, zavaros lelki és/vagy szellemi állapotában látja, akkor forduljon orvoshoz, vagy utazzon el pihenni egy időre.
Na, és akkor most jönne az, ami már közügy. Sokan vagyunk így. Most éppen egy országnyian. Idén vált biztossá, hogy önértékelésünk hamis. Hogy mikor kezdtük a leépülést, nehéz megállapítani, de hogy mélyre jutottunk, az nyilvánvaló.
Azt hittük, hogy szabadok vagyunk, de tévedtünk. Annyi mindentől függünk, ami rajtunk kívül áll, hogy azt nehéz lenne itt most felsorolni.
Azt hittük, hogy újjászülettünk, amikor egy gyűlölt rendszerből kiszabadítottuk magunkat. Ma már azt is tudjuk, hogy nem sok közünk volt a változáshoz, de arra sem lehetünk büszkék, amit azóta elkövettünk. Pedig nem kellett volna különösebb erőfeszítés ahhoz, hogy egy kicsit konstruktívak legyünk.
Azt hittük, hogy tudunk alkalmazkodni, hogy bármire készek vagyunk, hogy van bennünk kellő tehetség és kurázsi, de ma már inkább csak szégyenkezünk, bujkálunk, hazudozunk.
Lehetséges az, hogy egy egész nemzet szenved önértékelési zavarban?
Lehetséges az, hogy egy egész nép (egy nyelvhez kötődők csoportja) beszél mellé, amikor önmagát elemzi?
Lehetséges az, hogy problémáink gyökere hamis önértékelésünk?
Szerintem igen.
Ebben csak megerősít a körülöttünk élők rólunk alkotott képe. Egy nemrégiben készített nemzetközi felmérés a magyart kedves, de önámító emberként mutatja be. Olyannak, aki nem szívesen néz szembe saját magával, aki a problémát mindig a másikban látja, aki a kritikát hárítja, az önkritikát meg nem gyakorolja. Olyanok vagyunk a felmérés adatai szerint, akik az utolsó utáni pillanatig védik a mundér becsületét, és még az összeomlott épület alól is arról prédikálnak, hogy a helyzet nem súlyos, csak annak látszik.
Nem a valóságban élünk, inkább úgy mellette. Ez a helyzet kedvez az önvizsgáló művészetnek. Ebben a térben nem tekinthető köldöknézésnek, ha valaki önmaga megélt tévedéseit teszi ki közszemlére.
Vagy mégis?
Ezt már magának a nézőnek kell eldöntenie, miután megvizsgálta a köldökömet.
(12. arányok, parányok)
Az első fejezet statisztikái… támadhatatlanok. Ezek megadják, hogy az év 525 600 percének bármelyikében hány ember, azaz hány élő emberi test létezik. Hány test, vagyis mennyi izom, csont, epe, vér, nyál, cerebrális gerincfolyadék, bélsár stb. van. Népszerű tudományos művek szerzői, ha óriási nagyságrendeket akarnak szemléltetni az olvasóval, előszeretettel alkalmaznak képszerű összevonásokat. Nemkülönben a Johnsonok. Ha az egész emberiséget egy helyre zsúfolnák össze, háromszázmilliárd liter, azaz nem egészen egyharmad köbkilométer térfogatú helyre lenne szükség. Ez látszólag sok, de gondoljuk meg, hogy a világtengerekben egymilliárd-kétszáznyolcvanötmillió köbkilométer víz van. Ha tehát az egész emberiséget, az ötmilliárd emberi testet, beledobnánk az óceánba, a víz szintje egy századmillimétert sem emelkedne. Ez az egyetlen parányi csobbanás elég volna ahhoz, hogy a Földről örökre eltűnjön az ember. Az efféle statisztikai zsonglőrködést joggal nevezhetjük olcsó fogásnak. Mindemellett érdemes elgondolkozni azon, hogy mi, akik veszett iramban mérgezünk levegőt, földet és vizet, akik pusztasággá változtattuk a dzsungelt, kihalásra kárhoztattunk sok százmillió éven át fennmaradt növény- és állatfajokat, mi, akik eljutottunk idegen bolygókra, akik megváltoztattuk a Föld albedóját, s ezzel fölhívjuk magunkra a kozmosz figyelmét - egy csapásra és nyomtalanul eltűnhetünk a színről. Ami engem illet, ez nem rázott meg, ahogyan az a számadat sem, hogy az emberiségtő1 24,9 milliárd liter vért lehetne lecsapolni, s ez nemhogy egy Vörös-tengerre, de még egy vörös tavacskára sem volna elegendő.
(13. régiúj vallás)
Az ógörög világ legszebb emlékei a mitológiai történetek. Sokkal közelebb álltak az emberhez az istenek, mert testet, lelket, jó, vagy rossz természetet adott nekik a néphagyomány. A legjobb isteneknek is (Zeusz, Poszeidon, Apollón és testvére, Artemisz, Héra és Aszklépiosz stb.) voltak bőven rossz tulajdonságaik, úgy, mint a földi embereknek. Az istenek és emberek viszonya a kölcsönös tiszteleten és nem a félelmen nyugodott. Ezért sajnálom nagyon, hogy az új vallások elsöpörték a legtisztábbat, az ógörög és a római istenhitet. De mi történt minap? Athénban a görög kormány bejegyezte és ezáltal hivatalossá tette az új vallást, amely a régi, ógörög vallás feltámasztása. Az ókori istenvilág hívői összegyűltek Athénban, az olümposzi Zeusz templománál, hogy megünnepeljék Zeusz és Héra házasságát. Ezen a helyen ez volt az első ilyen ceremónia, amióta 394-ben törvényen kívül helyezték az ókori vallást és annak követőit. Megünnepelték azt is, hogy a görög kormányzat hivatalosan is elfogadta a vallásuk bejegyzését, így az ókori ceremóniák szerint keresztelőket, esküvőket és temetéseket is tarthatnak. Sajnos a lépés komoly ellenkezést váltott ki a mozgalmat csírájában elfojtani akaró ortodox egyházban, akik szerint „a követők egy degenerált halott vallást szeretnének feltámasztani, és hatalmas sötét tévhitekkel rendelkeznek a múltról” - mondta Efsztathiosz Kollasz, az ortodox egyház szóvivője. Én úgy gondolom, hogy ez a „degenerált vallás” volt az emberek lelki békéjének az alapja.
(14. emigráció a fantáziába)
– Nézze, a franciák letették az asztalra a pénzt, hogy csináljak egy filmet. Szépen megköszöntem, csak éppen lövésem se volt, hogy miről szóljon. Elkezdtem töprengeni. Párizs. Tele romantikával. Oké, jöjjön a romantika. És beugrott a címe, kellően romantikus. Na jó, de mi a nyavalya történik éjfélkor Párizsban? Két lángoló szív egymásra talál a Ritz Hotelben? Ez azért, lássuk be, kicsit sovány... Aztán hoppá, mi lenne, ha a főhős csak úgy magában bolyongana a városban, jön egy autó, és kiszólnak belőle, hogy szállj be. Kellemesnek látszó emberek, nem szimatol veszélyt, beül. És elkezdődik a kaland. Idáig rendben, hogy önéletrajzi, de hogy én nem ülnék be abba a kocsiba, az biztos. Mert vagy egy szenespincében végezném, vagy meg se állnának velem Darfurig. Ehhez én nem vagyok se elég kalandvágyó, se elég romantikus. De a fantáziámban nyugodt lélekkel elengedem a bátorságomat. A hőseimnek mindent szabad.
– És belátja, hogy ezzel tulajdonképpen a realitás elől menekül?
– Naná. Ki nem állom a realitást, sose rejtettem véka alá. Amiben élünk, könyörtelen, szörnyű, kibírhatatlan. Ebből az életből csak menekülni lehet, minden lehetőséget megragadok rá. Csak hát nem könnyű, és nagy ára van, mert többnyire csak bolondériába tud menekülni az ember. Ha viszont úgy dönt, hogy marad, akkor legalább próbálja meg annyira függetleníteni magát a valóságtól, amennyire lehet. Teljesen nyilván nem sikerül. Ha tudnám, már rég megtettem volna.
– És ha engedne a nosztalgiának, melyik korba menekülne?
– A nosztalgia egy nagy illúzió, mert az ember csak a szépre szeret emlékezni. Ebben a filmben feltárulnak a húszas évek, a konflis, a gyönyörű nők, a patakzó pezsgő, a kacagás. De ha belegondol, hogy mit éltek át az emberek, mikor el kellett menniük a fogászatra? Se novokain, se penicillin, de még légkondicionálás se volt. Már a puszta gondolattól is kiver a víz. Ezt még a Maxim táncosnőinek karcsú dereka se kárpótolja. Szóval vacak itt, de maradok.
2011. február 14., hétfő
ISMERTETŐK, 2. FÉLÉV
A második félévi filozófiai esszétémákról adok most tájékoztatást röviden: milyen művek (műrészletek) ezek, mi a tartalmuk, milyen megközelítést lehet hozzájuk javasolni, és milyen speciális nehézségek akadnak velük kapcsolatban. Ez lesz az első rész tartalma, a másodikban pedig a határidőkről, a terjedelemről és más effélékről beszélek.
A szöveg (a szövegleírásokat és a dátumokat leszámítva) teljesen megegyezik az első félévivel. De a biztonság kedvéért álljon csak itt újra.
1. ISMERTETŐK
Talán felháborodtok, de a szövegek szerzőjét eltitkolom. Ezt azért teszem, mert régi tapasztalat, hogy az ember legelőször külső támpontokat keres, és ha megtalálta őket (vagy megajándékozzák vele), akkor azokat tízből kilencszer összetéveszti a valóságos tartalommal. Elkezd készből dolgozni, tákolni, mindenfélét összelopkodni, és még csak nem is veszi észre, mit művel: azt hiszi, hogy dolgozik. Hogy így kell dolgozni. Hogy a dolgozás ilyen. Pedig csak anyagot gyűjtött a gondolkodásához. (Amit viszont nem fog elvégezni.) — Jelen esetben azonban csak a szövegre magára tudtok majd támaszkodni. Ez tényleg nehézség, de valójában, mint mondtam, előny; mert muszáj lesz eltűnődni azon, amivel épp foglalkoztok.
Azzal a félelemmel pedig, hogy így esetleg teljesen félreért valamit az ember, nem kell foglalkozni. Ennyire önbizalomhiányosnak nem érdemes lenni. Goethe azt mondja a Faustban, hogy a helyes kezdés az, hogy becsületesen kell foglalkozni minden adott témával, és nem hókuszpókuszolni, csillogni-villogni akarni. („Becsületes sikerre adj! / Csörgősipkás bolond ne légy! / Az értelem s ép gondolat / így könnyűszerrel színre lép.”) Színre fog lépni valóban, nem kell ezen aggódni. — Sőt, még az esetleges tévutakon is látszik, hogy milyen igaz törekvés volt a mélyén. És azt a magamfajta tanár igyekszik méltányolni.
Nos, akkor a szövegekről:
01. (A vágyak idomítása) Létezik a filozófia környékén egy falvédő-műfaj is, ordas nagy közhelyeket és általánosságokat szoktak ott kerekre csiszolni. Ezek afféle „nagy mondatok”, és általában emlékkönyvekben és ballagási meg gyászszalagokon kötnek ki. Ez itt egy ilyen szimpla borzalom-szövegnek tűnik, híres költő írta mellesleg. Aki talál benne mást is, mint hangzatosságokat, jutalmat érdemel.
02. (kasztrendszer) Pár éves észrevétel: és nem biztos, hogy az észrevevőnek igaza van. De mi van, ha mégis? Az észrevevő nem társadalomtudós, csupán egy okos színész: húsz éve épp ő mondta, kiabálta el a rendszerváltás tizenkét pontját. Méretes egyenlőtlenségek végéről volt szó akkor, a Magyar Televízió székháza előtt. Pontosabban arról, hogy véget kell vetni nekik, mármint az elvtársuralomnak. Aztán ugyanaz a színész villámgyorsan észlelte, hogy mindössze gengszterváltás történt. (Így mondta.) Most meg már itt vannak szerinte az új típusú bemerevedések, kasztképződmények. Persze csak ha igaz. De mi van, ha igaz?
03. (mesterséges) Mi a baj a mai emberutódok felnövekedésével? Miért nem sikerül a dolog úgy, mint régen? Miért nem sikerül olyan sokszor egyáltalán? Miért van, hogy mintha a legjobb szándékok, a legkülönbözőbb próbálkozások is ugyanúgy csődhöz vezetnének? Miért nem tudjuk kitalálni és üzemképesen működtetni az embernevelést? Mi lehet benne olyan baromi nehéz? Primitívebb viszonyok közt, kevésbé kifinomult embereknek — az elődeinknek — ez gyakrabban sikerült. A szöveg szerzője gyermekpszichológus, a modern iskolák híve, gyerekbarát, nádpálcaellenes. Technikás, tapasztalt, vállalkozó szellemű fazon. És (a „mit tegyünk” tekintetében) tanácstalan.
04. (performansz) Azt gondolom, így kell színikritikát írni. Legyen az egész ilyen érzékletes. Ilyen hajlékony, részletes. Exponálja erőteljesen a helyzetet. Aztán részletezze csak. Észrevétlenül növelje a feszültséget. Tegyen kíváncsivá szép lassan az ábrázolt helyzeten túl arra is, mire akar kifutni. Hogy már várjuk a poént, a csavart, ami mindezek után is érjen csak váratlanul. — Szóval úgy, mint itt. A csavar, a váratlan fordulat jelen esetben egy ellentmondás tudatosítása. Korunk kettős kényszeréről beszél a szöveg, a szépség kapcsán. De tényleg létező ez a kényszer? Honnan fakad? A korból vagy belőlünk? Kell tenni ellene? És lehet? Jópár kérdés, és akadna talán még ezeknél izgalmasabb is.
05. (sírbeszéd) Tavalyelőtt nyáron meghalt egy nagyszabású ember. Barátja elmondta koporsója fölött a maga halotti beszédét. Nem ám azt, ami azzal kezdődik, hogy „nem volt nagy és kiváló” (amit annyi kiváló ember fölött mondtak már el ostobaságból). Ez a barát kerülte az efféle korlátolt közhelyeket: abból indult ki, hogy az, akit most temetnek, naná hogy nagy volt és kiváló. De nem ezt tekintette az ő sorsában, pályájában a legfontosabbnak. Hanem egyfajta nemzet- és sorsértelmezést adott. És beszámolt arról a kivételes esetről, hogy Magyarország, szokása ellenére, egyetlen esetben kegyelmet adott egy fiának. Sőt. A Hazám (József Attila) hetedik szonettje az ő esetében beteljesült. Szívbe fogadták. Ez mifelénk egyenesen csoda; hogyan lehetséges?
06. (harc) Eredetileg irodalomtörténeti jellegű szöveg: háttérgondolatok Moliére Tartuffe-jéhez. Valójában, szándéka szerint, helyzetelemzés. Mégpedig egy emberi-alkotói határszituáció értelmezése: valaki mindent kockára tesz, hogy olyan helyzetbe kerülhessen, amelyben minden tette kiélesedik, valamiképpen valóságossá válik. Ennek következtében pedig nem csak valóságossá, hanem tökéletesen levadászhatóvá is válik a cselekvő. Kiszolgáltatja magát. Mint a Hamletben. Miféle helyzet ez? Miért tesz bárki ilyet? Mi magyarázza? És hogyan viszonyulhatunk hozzá?
07. (két sorban) Ennél tömörebben látleletezni már nehéz. Viszont nagyon igényelné a szöveg az értelmezést. És az érett hozzáállást. Ha van.
08. (börtön) Príma magyar fotós írta ezt; olyan, aki folyton a nehézéletűeket fotózza. Színészeket, táncosokat. Meg mindenféle hitüldözötteket. Na meg bányászokat, melósokat — amíg voltak. Egy ideje az emberhiányos terepekre szakosodott. Azt vette észre, hogy az ember akkor is ott van, ha nincs. És a börtönnel kapcsolatban észrevett még valamit. Ő tényleg végigjárta a magyarországi börtönöket. Szörnyűséges állapotokkal találkozott. Mások, hallomásból, úgy vélik, hogy a rabok folyton színes tévét néznek és egyéb kedvezményekben részesülnek — és háborognak, merthogy ők közben gályázni kényszerülnek. Nos, ebben a vitában mond ez a szöveg valami nagyon sarkosat. Meg kellene érteni, és aztán kezdeni vele valamit. Persze akár haragudni is.
09. (mit tudsz) Író, költő, drámaíró ismert és agyonidézett korai verse. Koan lenne? Enigma? Vagy mifene? Túl sok mindenről szól? Nem is szól semmiről? Aki az utolsóval ért egyet, na ő ne erről írjon. Mert nem tud majd mit.
10. (hatalom) Elias Canetti (lásd bárhol!) regény- és egyéb író 1960-ban megjelentette főművét, amely viszont nem regény, hanem valami egész más. A lényeg, hogy az olyan tömeg viselkedéséről szól, amely erős hatalmi térbe kerül. Európa akkor egy-két ilyesfélére még emlékezett. A bázisszöveg természetesen nem Canettié, hanem egy az ő könyvét elemző szerzőé: és önmagában is érthető. Nagyon is. Lehetetlen, hogy ne tudjon rá bármelyikőtök reflektálni. Borzasztóan erős képek ezek.
11. (papiros) Magyar író, filozófus ötlete. Ha ma élne, nyilván vincseszterekről és dévédékről beszélne meg mágneses viharokról — de a lényeg ugyanaz lenne. Ennyi az egész hatalom? A biztonság? A tudás? A bármi? Nagyon a hónunk alá kellene szorítanunk azt a laptopot, nehogy baj legyen!
12. (favágó) Nehéz szöveg. Szóval csak módjával, óvatosan. Egy nagyon ezoterikus, nagyon elvont és ugyanakkor rendkívül merész, szinte gátlástalan filmrendező szövege. A tradíciókhoz való egyik lehetséges viszonyról beszél. Ebből a viszonyból egy különös pillanatban, talán játékból mozgalmat is akart szervezni (ez lett volna a TRATRA), de aztán ez valahogy elakadt. A mozgalom hangulatát viszont elég plasztikusan érzékelteti a szöveg. Nem könnyű. Csak erős beleérzőknek!
13. (munkagyűlölet) Babitsnak van egy verse a munka pusztító és a dologtalanság nemesítő voltáról; Szabó Lőrincnek meg van nagyon sok (legalábbis az első feléről). Ez a szerző azonban még a 19. században lázadt fel a munka (bérmunka? rabszolgamunka? agysorvasztó munka?) ellen; a pofátlan szabadverseny első hőskorában. (A második most van, mifelénk mindenképpen.) Mi ez? Vicc vagy komoly? Kerüljem el a munkát, ha tehetem? Tényleg? A munka nem emberi tapasztalat? Nem emberré tesz? Régen ezt nyomatták! - Szóval: vicc ez? Anarchizmus? Vagy csak valakinek bilibe lóg a keze?
14. (hit és káosz) Hoppá, még egy színész; csak ez nem magyar. Most játszott papot, és ennek kapcsán erkölcsről, vallásról, végső dolgokról, egyszóval: a jót és a rosszat érintő témákról kérdezték. Érdekeseket mond, de (szerintem hálistennek) nem akarja megmondani a frankót. Sok irányba el lehet indulni, ha ezt választjátok.
2. A DOLGOZATOKRÓL, ÁLTALÁBAN
A dolgozatok műfaja: esszé. Ez jelen esetben azt jelenti, hogy
megformált,
jól tagolt,
a kiválasztott szövegből kiinduló, azt értelmezgető,
a szubjektivitást, a személyes állásfoglalást sem nélkülöző, a tévedés lehetőségét is bekalkuláló,
kellemesen olvasható szövegeket kellene írnotok.
Azt ajánlom tehát, írásotokat (az alapszöveggel együtt) olvastassátok el másokkal is, lehetőleg persze olyanokkal, akikben kellő érzékenységet is feltételeztek. Na meg némi humán műveltséget. — A terjedelem: nagyjából 3 gépelt oldal, a szokásos paraméterekkel: másfeles sortávolság, 12-es betűméret, A/4-es papírméret.
Természetesen kézzel írott szövegeket is elfogadok, az olvashatóságra azonban törekedjetek, főképp azért, mert a rosszul olvasható szöveg eleve gyengébbnek tűnik. (Sokkal gyengébbnek. Nem vicc.)
Az írásokat nem elektronikusan, hanem nyomtatva kérem. Ennyit érjen meg nektek.
Értékelés: hagyományosan, 1-5 közötti skálán történik. Minden dolgozatra személyes véleményt szoktam írni, néha nem is rövidet. (Hátha még segíteni is tudok ezzel egyeseknek: az irodalom érettségi is hasonló jellegű, csak persze kicsit kötöttebb és szabálykövetőbb.)
Határidő: nos, kétféle határidő van. Az alap-határpont március 8-a (kedd), a szünet előtti utolsó tanítási nap. Az ekkor beadott írásokat érdemük szerint bírálom el.
Létezik egy előrehozott dátum is: ez február 28-a, hétfő, 14 óra. Aki eddig az időpontig beadja a dolgozatát, az is megkapja természetesen a pontos értékelést és az érdemjegyet. Viszont egy jeggyel jobbat kap aztán a dolgozatra. Ennek az az oka, hogy szeretném, ha az írások nagy részét már a szünet előtt ki tudnám javítani; és úgy gondolom, hogy ami nekem ebben előny, az a beadóknak hátrány, hiszen jobban kell sietniük. Jogosnak találom tehát a pozitív diszkriminációt. (De hülye kifejezés!)
(Megjegyzés: természetesen aki bead egy üres lapot, vagy valami odakent összevisszaságot, az nem fog automatikusan kettest kapni: erre az egyre senki se számítson. Becsületes, komoly munkákról beszéltem.)
Hát jó munkát!
Oravecz Barna
A szöveg (a szövegleírásokat és a dátumokat leszámítva) teljesen megegyezik az első félévivel. De a biztonság kedvéért álljon csak itt újra.
1. ISMERTETŐK
Talán felháborodtok, de a szövegek szerzőjét eltitkolom. Ezt azért teszem, mert régi tapasztalat, hogy az ember legelőször külső támpontokat keres, és ha megtalálta őket (vagy megajándékozzák vele), akkor azokat tízből kilencszer összetéveszti a valóságos tartalommal. Elkezd készből dolgozni, tákolni, mindenfélét összelopkodni, és még csak nem is veszi észre, mit művel: azt hiszi, hogy dolgozik. Hogy így kell dolgozni. Hogy a dolgozás ilyen. Pedig csak anyagot gyűjtött a gondolkodásához. (Amit viszont nem fog elvégezni.) — Jelen esetben azonban csak a szövegre magára tudtok majd támaszkodni. Ez tényleg nehézség, de valójában, mint mondtam, előny; mert muszáj lesz eltűnődni azon, amivel épp foglalkoztok.
Azzal a félelemmel pedig, hogy így esetleg teljesen félreért valamit az ember, nem kell foglalkozni. Ennyire önbizalomhiányosnak nem érdemes lenni. Goethe azt mondja a Faustban, hogy a helyes kezdés az, hogy becsületesen kell foglalkozni minden adott témával, és nem hókuszpókuszolni, csillogni-villogni akarni. („Becsületes sikerre adj! / Csörgősipkás bolond ne légy! / Az értelem s ép gondolat / így könnyűszerrel színre lép.”) Színre fog lépni valóban, nem kell ezen aggódni. — Sőt, még az esetleges tévutakon is látszik, hogy milyen igaz törekvés volt a mélyén. És azt a magamfajta tanár igyekszik méltányolni.
Nos, akkor a szövegekről:
01. (A vágyak idomítása) Létezik a filozófia környékén egy falvédő-műfaj is, ordas nagy közhelyeket és általánosságokat szoktak ott kerekre csiszolni. Ezek afféle „nagy mondatok”, és általában emlékkönyvekben és ballagási meg gyászszalagokon kötnek ki. Ez itt egy ilyen szimpla borzalom-szövegnek tűnik, híres költő írta mellesleg. Aki talál benne mást is, mint hangzatosságokat, jutalmat érdemel.
02. (kasztrendszer) Pár éves észrevétel: és nem biztos, hogy az észrevevőnek igaza van. De mi van, ha mégis? Az észrevevő nem társadalomtudós, csupán egy okos színész: húsz éve épp ő mondta, kiabálta el a rendszerváltás tizenkét pontját. Méretes egyenlőtlenségek végéről volt szó akkor, a Magyar Televízió székháza előtt. Pontosabban arról, hogy véget kell vetni nekik, mármint az elvtársuralomnak. Aztán ugyanaz a színész villámgyorsan észlelte, hogy mindössze gengszterváltás történt. (Így mondta.) Most meg már itt vannak szerinte az új típusú bemerevedések, kasztképződmények. Persze csak ha igaz. De mi van, ha igaz?
03. (mesterséges) Mi a baj a mai emberutódok felnövekedésével? Miért nem sikerül a dolog úgy, mint régen? Miért nem sikerül olyan sokszor egyáltalán? Miért van, hogy mintha a legjobb szándékok, a legkülönbözőbb próbálkozások is ugyanúgy csődhöz vezetnének? Miért nem tudjuk kitalálni és üzemképesen működtetni az embernevelést? Mi lehet benne olyan baromi nehéz? Primitívebb viszonyok közt, kevésbé kifinomult embereknek — az elődeinknek — ez gyakrabban sikerült. A szöveg szerzője gyermekpszichológus, a modern iskolák híve, gyerekbarát, nádpálcaellenes. Technikás, tapasztalt, vállalkozó szellemű fazon. És (a „mit tegyünk” tekintetében) tanácstalan.
04. (performansz) Azt gondolom, így kell színikritikát írni. Legyen az egész ilyen érzékletes. Ilyen hajlékony, részletes. Exponálja erőteljesen a helyzetet. Aztán részletezze csak. Észrevétlenül növelje a feszültséget. Tegyen kíváncsivá szép lassan az ábrázolt helyzeten túl arra is, mire akar kifutni. Hogy már várjuk a poént, a csavart, ami mindezek után is érjen csak váratlanul. — Szóval úgy, mint itt. A csavar, a váratlan fordulat jelen esetben egy ellentmondás tudatosítása. Korunk kettős kényszeréről beszél a szöveg, a szépség kapcsán. De tényleg létező ez a kényszer? Honnan fakad? A korból vagy belőlünk? Kell tenni ellene? És lehet? Jópár kérdés, és akadna talán még ezeknél izgalmasabb is.
05. (sírbeszéd) Tavalyelőtt nyáron meghalt egy nagyszabású ember. Barátja elmondta koporsója fölött a maga halotti beszédét. Nem ám azt, ami azzal kezdődik, hogy „nem volt nagy és kiváló” (amit annyi kiváló ember fölött mondtak már el ostobaságból). Ez a barát kerülte az efféle korlátolt közhelyeket: abból indult ki, hogy az, akit most temetnek, naná hogy nagy volt és kiváló. De nem ezt tekintette az ő sorsában, pályájában a legfontosabbnak. Hanem egyfajta nemzet- és sorsértelmezést adott. És beszámolt arról a kivételes esetről, hogy Magyarország, szokása ellenére, egyetlen esetben kegyelmet adott egy fiának. Sőt. A Hazám (József Attila) hetedik szonettje az ő esetében beteljesült. Szívbe fogadták. Ez mifelénk egyenesen csoda; hogyan lehetséges?
06. (harc) Eredetileg irodalomtörténeti jellegű szöveg: háttérgondolatok Moliére Tartuffe-jéhez. Valójában, szándéka szerint, helyzetelemzés. Mégpedig egy emberi-alkotói határszituáció értelmezése: valaki mindent kockára tesz, hogy olyan helyzetbe kerülhessen, amelyben minden tette kiélesedik, valamiképpen valóságossá válik. Ennek következtében pedig nem csak valóságossá, hanem tökéletesen levadászhatóvá is válik a cselekvő. Kiszolgáltatja magát. Mint a Hamletben. Miféle helyzet ez? Miért tesz bárki ilyet? Mi magyarázza? És hogyan viszonyulhatunk hozzá?
07. (két sorban) Ennél tömörebben látleletezni már nehéz. Viszont nagyon igényelné a szöveg az értelmezést. És az érett hozzáállást. Ha van.
08. (börtön) Príma magyar fotós írta ezt; olyan, aki folyton a nehézéletűeket fotózza. Színészeket, táncosokat. Meg mindenféle hitüldözötteket. Na meg bányászokat, melósokat — amíg voltak. Egy ideje az emberhiányos terepekre szakosodott. Azt vette észre, hogy az ember akkor is ott van, ha nincs. És a börtönnel kapcsolatban észrevett még valamit. Ő tényleg végigjárta a magyarországi börtönöket. Szörnyűséges állapotokkal találkozott. Mások, hallomásból, úgy vélik, hogy a rabok folyton színes tévét néznek és egyéb kedvezményekben részesülnek — és háborognak, merthogy ők közben gályázni kényszerülnek. Nos, ebben a vitában mond ez a szöveg valami nagyon sarkosat. Meg kellene érteni, és aztán kezdeni vele valamit. Persze akár haragudni is.
09. (mit tudsz) Író, költő, drámaíró ismert és agyonidézett korai verse. Koan lenne? Enigma? Vagy mifene? Túl sok mindenről szól? Nem is szól semmiről? Aki az utolsóval ért egyet, na ő ne erről írjon. Mert nem tud majd mit.
10. (hatalom) Elias Canetti (lásd bárhol!) regény- és egyéb író 1960-ban megjelentette főművét, amely viszont nem regény, hanem valami egész más. A lényeg, hogy az olyan tömeg viselkedéséről szól, amely erős hatalmi térbe kerül. Európa akkor egy-két ilyesfélére még emlékezett. A bázisszöveg természetesen nem Canettié, hanem egy az ő könyvét elemző szerzőé: és önmagában is érthető. Nagyon is. Lehetetlen, hogy ne tudjon rá bármelyikőtök reflektálni. Borzasztóan erős képek ezek.
11. (papiros) Magyar író, filozófus ötlete. Ha ma élne, nyilván vincseszterekről és dévédékről beszélne meg mágneses viharokról — de a lényeg ugyanaz lenne. Ennyi az egész hatalom? A biztonság? A tudás? A bármi? Nagyon a hónunk alá kellene szorítanunk azt a laptopot, nehogy baj legyen!
12. (favágó) Nehéz szöveg. Szóval csak módjával, óvatosan. Egy nagyon ezoterikus, nagyon elvont és ugyanakkor rendkívül merész, szinte gátlástalan filmrendező szövege. A tradíciókhoz való egyik lehetséges viszonyról beszél. Ebből a viszonyból egy különös pillanatban, talán játékból mozgalmat is akart szervezni (ez lett volna a TRATRA), de aztán ez valahogy elakadt. A mozgalom hangulatát viszont elég plasztikusan érzékelteti a szöveg. Nem könnyű. Csak erős beleérzőknek!
13. (munkagyűlölet) Babitsnak van egy verse a munka pusztító és a dologtalanság nemesítő voltáról; Szabó Lőrincnek meg van nagyon sok (legalábbis az első feléről). Ez a szerző azonban még a 19. században lázadt fel a munka (bérmunka? rabszolgamunka? agysorvasztó munka?) ellen; a pofátlan szabadverseny első hőskorában. (A második most van, mifelénk mindenképpen.) Mi ez? Vicc vagy komoly? Kerüljem el a munkát, ha tehetem? Tényleg? A munka nem emberi tapasztalat? Nem emberré tesz? Régen ezt nyomatták! - Szóval: vicc ez? Anarchizmus? Vagy csak valakinek bilibe lóg a keze?
14. (hit és káosz) Hoppá, még egy színész; csak ez nem magyar. Most játszott papot, és ennek kapcsán erkölcsről, vallásról, végső dolgokról, egyszóval: a jót és a rosszat érintő témákról kérdezték. Érdekeseket mond, de (szerintem hálistennek) nem akarja megmondani a frankót. Sok irányba el lehet indulni, ha ezt választjátok.
2. A DOLGOZATOKRÓL, ÁLTALÁBAN
A dolgozatok műfaja: esszé. Ez jelen esetben azt jelenti, hogy
megformált,
jól tagolt,
a kiválasztott szövegből kiinduló, azt értelmezgető,
a szubjektivitást, a személyes állásfoglalást sem nélkülöző, a tévedés lehetőségét is bekalkuláló,
kellemesen olvasható szövegeket kellene írnotok.
Azt ajánlom tehát, írásotokat (az alapszöveggel együtt) olvastassátok el másokkal is, lehetőleg persze olyanokkal, akikben kellő érzékenységet is feltételeztek. Na meg némi humán műveltséget. — A terjedelem: nagyjából 3 gépelt oldal, a szokásos paraméterekkel: másfeles sortávolság, 12-es betűméret, A/4-es papírméret.
Természetesen kézzel írott szövegeket is elfogadok, az olvashatóságra azonban törekedjetek, főképp azért, mert a rosszul olvasható szöveg eleve gyengébbnek tűnik. (Sokkal gyengébbnek. Nem vicc.)
Az írásokat nem elektronikusan, hanem nyomtatva kérem. Ennyit érjen meg nektek.
Értékelés: hagyományosan, 1-5 közötti skálán történik. Minden dolgozatra személyes véleményt szoktam írni, néha nem is rövidet. (Hátha még segíteni is tudok ezzel egyeseknek: az irodalom érettségi is hasonló jellegű, csak persze kicsit kötöttebb és szabálykövetőbb.)
Határidő: nos, kétféle határidő van. Az alap-határpont március 8-a (kedd), a szünet előtti utolsó tanítási nap. Az ekkor beadott írásokat érdemük szerint bírálom el.
Létezik egy előrehozott dátum is: ez február 28-a, hétfő, 14 óra. Aki eddig az időpontig beadja a dolgozatát, az is megkapja természetesen a pontos értékelést és az érdemjegyet. Viszont egy jeggyel jobbat kap aztán a dolgozatra. Ennek az az oka, hogy szeretném, ha az írások nagy részét már a szünet előtt ki tudnám javítani; és úgy gondolom, hogy ami nekem ebben előny, az a beadóknak hátrány, hiszen jobban kell sietniük. Jogosnak találom tehát a pozitív diszkriminációt. (De hülye kifejezés!)
(Megjegyzés: természetesen aki bead egy üres lapot, vagy valami odakent összevisszaságot, az nem fog automatikusan kettest kapni: erre az egyre senki se számítson. Becsületes, komoly munkákról beszéltem.)
Hát jó munkát!
Oravecz Barna
2011. február 3., csütörtök
Második félévi esszétémák
01. A vágyak idomítása
„Ne mondj le semmiről: mert ki amiről lemondott, abban elszáradt. De kívánságaid rabja se legyél.
Visszafojtott szenvedélyekkel vánszorogni éppoly keserves, mint szabadjára eresztett szenvedélyek közt morzsolódni.
Ha vágyaidat kényezteted: párzanak és fiadzanak. Ha vágyaidat megölöd: kísértetként visszajárnak. Ha vágyaidat megszelídíted: igába foghatod őket és sárkányokkal szánthatsz és vethetsz, mint a tökéletes hatalom maga.
Legtöbb ember, ha véletlenül megpillantja saját mélységének valamely szörnyetegét, irtózattal visszalöki a homályba; ezentúl a szörny még-nyugtalanabb és lassanként megrepeszti a falat. Ha meglátod egyik-másik szörnyedet, ne irtózz és ne ijedj és ne hazudj önmagadnak, inkább örülj, hogy felismerted; gondozd, mert könnyen szelidül és derék háziállat lesz belőle.
Jó és rossz tulajdonságaid alapjában véve nincsenek. Ápolt tulajdonságaid jók; becézett, vagy elhanyagolt tulajdonságaid rosszak.”
02. kasztrendszer
„Nemcsak évszázadot, hanem évezredet is váltottunk. Egészen más problémák vannak már az előtérben. Miközben azt gondolom, hogy ezek azért jórészt álproblémák. A megszerezhetőség áll most mindennek a középpontjában. Nem a megszerezhető tudás, nem a megszerezhető tapasztalat, hanem a megszerezhető pénz. Hogy mondjam, hogy ne legyen nagyon bonyolult? Van olyan, ami megszerezhető és nem vág vissza. Most, amit nem tudsz megszerezni, az visszavág. Akkor te most egy alantasabb kasztba kerülsz: ha nincsen olyan lakásod, ha nincs olyan autód, ha nincsenek olyan barátaid, ha nem abba az étterembe jársz, ha nem azt a fajta órát hordod. Bekasztosodott Magyarország. És nagyon nehéz volt elképzelni, hogy itt a demokrácia tizenvalahányadik évében kasztrendszer lesz. Ide jutottunk el. Mert itt nem társadalmi osztályok vannak, hanem kasztrendszer. Erre senki nem számított.”
03. mesterséges
„Igazából nincs nevelés, csak együttélés van a gyerekkel. Régen, még az emberiség hatalmas tömege lényegében falusi körülmények között élt. Nos falusi körülmények között egyrészt ott van a nagy udvar, a kert, a széles utca, a patakpart, a mező, tehát a mozgás lehetősége. De nemcsak a mozgási lehetőségük volt más a hajdani gyerekeknek, de körülöttük egy átlátható világ volt. Anyám kimegy és behozza a tyúkok alól a tojást; anyám megfeji a tehenet és behozza a tejet; apám elveti a búzamagot, abból először növény, majd fehér liszt lesz, anyám gyúrja, dagasztja a tésztát, kemencébe veti és kész a kenyér, lángos. Ez egy átlátható világ volt, látta a gyermek, hogy miből mi lesz és hogyan, rengeteg utánozható tevékenység zajlott körülötte, amit a gyermekek imádtak is utánozni. Tehát egy egész más élet volt, nem volt munkára nevelés, munka volt, és tevékenység volt. Utánozható tevékenység. És volt kedély, ráérés. Voltak olyan évszakok, amikor nagy volt a munkaláz, de volt olyan évszak is, amikor ráértek az emberek. Egész más világ volt. Most egy átláthatatlan világ veszi körül a gyerekeket. Mit csinál édesanyád egész nap? Elmegy a dolgozóba. Mit csinál a dolgozóban? Felhív engem telefonon. Mert ugye a gyermek ennyit tapasztal az anya tevékenységéből. Magyar vizsgálat egyébként, amelyik ezeket így kimutatta. Honnan van a tej? A tej a zacskóból van. Tájékozottabb gyerek szerint csövekből jön a tej, látta a tévében. Tehát egy nagyon furcsa helyzetbe került az emberiség, ezzel együtt a gyerek. Amennyire vissza tudunk tekinteni – 30 ezer, 300 ezer évet –, az emberiség körülményei nem nagyon változtak. Most, 150–250 év alatt irtózatosan sokat változtak. És ami régen ösztönösen történt, azt ma tudatosan kellene valahogy csinálnunk, és itt van a probléma. Ezért van az, hogy annyi szó van arról, hogy miként kell csinálni, mégis rosszul csináljuk.”
04. performansz
„A színpadi akciók részéhez tartozik még egy furcsa sztriptiz, ehhez azonban ugorjunk vissza a performansz elejére. Mit látunk? Elegáns nő érkezik a lépcsőn, a közönség sorai közül. Sajátságos, magasra tűzött tupír-haj-boglya, bokáig érő, fekete kabát, arany magassarkú szandál. Hangsúlyos entrée. Levonul a lépcsőn, kabátját ráteríti a színpadon álló két szék egyikére. A kabát alatt sima fehér póló, farmer. A nő leül, lábát keresztbe veti.
„Ne mondj le semmiről: mert ki amiről lemondott, abban elszáradt. De kívánságaid rabja se legyél.
Visszafojtott szenvedélyekkel vánszorogni éppoly keserves, mint szabadjára eresztett szenvedélyek közt morzsolódni.
Ha vágyaidat kényezteted: párzanak és fiadzanak. Ha vágyaidat megölöd: kísértetként visszajárnak. Ha vágyaidat megszelídíted: igába foghatod őket és sárkányokkal szánthatsz és vethetsz, mint a tökéletes hatalom maga.
Legtöbb ember, ha véletlenül megpillantja saját mélységének valamely szörnyetegét, irtózattal visszalöki a homályba; ezentúl a szörny még-nyugtalanabb és lassanként megrepeszti a falat. Ha meglátod egyik-másik szörnyedet, ne irtózz és ne ijedj és ne hazudj önmagadnak, inkább örülj, hogy felismerted; gondozd, mert könnyen szelidül és derék háziállat lesz belőle.
Jó és rossz tulajdonságaid alapjában véve nincsenek. Ápolt tulajdonságaid jók; becézett, vagy elhanyagolt tulajdonságaid rosszak.”
02. kasztrendszer
„Nemcsak évszázadot, hanem évezredet is váltottunk. Egészen más problémák vannak már az előtérben. Miközben azt gondolom, hogy ezek azért jórészt álproblémák. A megszerezhetőség áll most mindennek a középpontjában. Nem a megszerezhető tudás, nem a megszerezhető tapasztalat, hanem a megszerezhető pénz. Hogy mondjam, hogy ne legyen nagyon bonyolult? Van olyan, ami megszerezhető és nem vág vissza. Most, amit nem tudsz megszerezni, az visszavág. Akkor te most egy alantasabb kasztba kerülsz: ha nincsen olyan lakásod, ha nincs olyan autód, ha nincsenek olyan barátaid, ha nem abba az étterembe jársz, ha nem azt a fajta órát hordod. Bekasztosodott Magyarország. És nagyon nehéz volt elképzelni, hogy itt a demokrácia tizenvalahányadik évében kasztrendszer lesz. Ide jutottunk el. Mert itt nem társadalmi osztályok vannak, hanem kasztrendszer. Erre senki nem számított.”
03. mesterséges
„Igazából nincs nevelés, csak együttélés van a gyerekkel. Régen, még az emberiség hatalmas tömege lényegében falusi körülmények között élt. Nos falusi körülmények között egyrészt ott van a nagy udvar, a kert, a széles utca, a patakpart, a mező, tehát a mozgás lehetősége. De nemcsak a mozgási lehetőségük volt más a hajdani gyerekeknek, de körülöttük egy átlátható világ volt. Anyám kimegy és behozza a tyúkok alól a tojást; anyám megfeji a tehenet és behozza a tejet; apám elveti a búzamagot, abból először növény, majd fehér liszt lesz, anyám gyúrja, dagasztja a tésztát, kemencébe veti és kész a kenyér, lángos. Ez egy átlátható világ volt, látta a gyermek, hogy miből mi lesz és hogyan, rengeteg utánozható tevékenység zajlott körülötte, amit a gyermekek imádtak is utánozni. Tehát egy egész más élet volt, nem volt munkára nevelés, munka volt, és tevékenység volt. Utánozható tevékenység. És volt kedély, ráérés. Voltak olyan évszakok, amikor nagy volt a munkaláz, de volt olyan évszak is, amikor ráértek az emberek. Egész más világ volt. Most egy átláthatatlan világ veszi körül a gyerekeket. Mit csinál édesanyád egész nap? Elmegy a dolgozóba. Mit csinál a dolgozóban? Felhív engem telefonon. Mert ugye a gyermek ennyit tapasztal az anya tevékenységéből. Magyar vizsgálat egyébként, amelyik ezeket így kimutatta. Honnan van a tej? A tej a zacskóból van. Tájékozottabb gyerek szerint csövekből jön a tej, látta a tévében. Tehát egy nagyon furcsa helyzetbe került az emberiség, ezzel együtt a gyerek. Amennyire vissza tudunk tekinteni – 30 ezer, 300 ezer évet –, az emberiség körülményei nem nagyon változtak. Most, 150–250 év alatt irtózatosan sokat változtak. És ami régen ösztönösen történt, azt ma tudatosan kellene valahogy csinálnunk, és itt van a probléma. Ezért van az, hogy annyi szó van arról, hogy miként kell csinálni, mégis rosszul csináljuk.”
04. performansz
„A színpadi akciók részéhez tartozik még egy furcsa sztriptiz, ehhez azonban ugorjunk vissza a performansz elejére. Mit látunk? Elegáns nő érkezik a lépcsőn, a közönség sorai közül. Sajátságos, magasra tűzött tupír-haj-boglya, bokáig érő, fekete kabát, arany magassarkú szandál. Hangsúlyos entrée. Levonul a lépcsőn, kabátját ráteríti a színpadon álló két szék egyikére. A kabát alatt sima fehér póló, farmer. A nő leül, lábát keresztbe veti.
Később: a póló alatt fekete alsónemű. A fekete alsónemű alatt a táncosnő teste.
A performer azután ott áll pucéran, szemben állva és szembenézve a közönséggel, olyan kiállással és pillantással, hogy nem is merjük igazán megnézni, pedig idomaira festőien esik a fény. A hosszú póz után filmszínész-gesztusok blokkja következik, csupa olyan mozdulat, amely a saját test megérintéséről szól (idézetként Uhlich legelső saját előadásából): az ujjhegyek összeillesztésétől a mellkasra tett kézig, a homlok óvatos megérintésétől a testhez emelt karokig. A teátrális gesztusok meztelen testtel groteszkül, néha komikusan hatnak. Fesztelen-meztelen telefonálás, az intim hatás még erősebb, és a néző már nemcsak hallgatózó, hanem leselkedő szomszédnak is érzi magát.
A performansz legemlékezetesebb jelenete, mikor az előadó teljes boldog meztelenségében, arany szandálban, Vivaldi Tél-jének első tételére magára szór egy doboz hintőport. Agyonjátszott klasszikushoz agyonjátszott Hófehérke-sztájl: mehr als genug, több mint elég. A testre szórt fehér por a púdert idézi, a vakító fehér bőrt, az évszázadokon át kötelező európai szépségideált. Az előadó magasra tupírozott, púdertől deresedő frizurája a 18. század francia divatjára emlékeztet – ám gyakorlatilag minden korok szépségelőírásainak nevetségességét mutatja fel. Száll a fehér por-púder a színpadon a dobozból és a test felületéről, minden mozdulatnál nyomot hagy a levegőben. Az aktusban feltűnik a halál, illetve a temetés mozzanata is: behavazódik a test, eltűnik szemünk elől az eleven: porcelánbabák fehérsége világít helyette. És jelenti még ez a gesztus az elkendőzést, az alakoskodást, a szerepjátszást is – az előadó így kozmetikát, halált és színházat fog össze egyetlen metaforában. Dühödt porszórása végül groteszk táncba fut: mikor a Vivaldi-zene az ideges, emelkedő hegedűrezgésekhez ér, megragadja saját testét, és kezével ő is rezegtetni kezdi azon tájait, ahol a rezgés a legjobban látható, vagyis ahol van mit: a zenéhez igazodó koreográfiában, ritmusban saját teltségeit. Kézzel rezegtetett felsőcomb, has, mell és csípő; lebegtetett, púdert porló fehér hátsó, "oh, Szépség, csodaszörny, rémítő, üde, szent": Baudelaire el lett volna ragadtatva.
Doris Uhlich performansza a szépség kapcsán napjainknak azt a kettős kényszerét ütközteti, amely a "légy egyedi" parancsával egyidejűleg a szépséget mint uniformitást kínálja fogyasztói elé. Rossz szokás, hagyjuk abba, hagyjátok abba! – szól a felhívás.”
05. sírbeszéd
„Még azt akarom mondani, Tamás, de feltétlenül, hogy az is ritka benned, hogy te meglelted a hazádat. Közülünk hányan mondhatják el magukról ezt ebben a majdhogynem ellenségesen rideg, nehéz, kicsi hazában? Emlékszem rád huszonévesen, mikor összeismerkedtünk, még te is számkivetve érezted magad itt. Sármos ifjonc, akinek felkínálkozó mosolyát durva visszautasításokkal viszonozták. Érzékenykedtél, megsértődtél. Sokat beszéltél nekem a sértődéseidről. Első nyugati utadon majdnem Franciaországban maradtál, és csak azért jöttél haza, hogy nálunk énekelj és közönség elé állhass. És egyszer csak megszerettek itt téged.
Az egyik magyar költő azt írta: "Szertenézett s nem lelé honját a hazában". És a másik, a legnagyobb sóvárgók egyike: "Íme, hát megleltem hazámat." De ezt gúnyos keserűséggel írta, mint ez köztudott. Én viszont, aki láttam, hány remek ember hal meg hiábavalóan, végre állíthatom valakiről, terólad, Tamás, hogy téged itt befogadtak. Szeretnek és szeretni fognak. Erdélytől Kanadáig és az Egyesült Államokig, ahol csak magyar szórványok élnek, mindenhol boldog örömmel fogadtak téged. Erdélyben például, hazaérve mesélted nekem, egy zsúfolásig telt völgykatlanban ezzel állított mikrofon elé egyszer egy idős férfi: Itt van Cseh Tamás, az igazmondó énekes. Jól van, Tamás, és jó lesz. Kinek mondhatott másnak még ilyen szavakat? Senki másnak.”
06. harc
„A klasszicizmus épp ebben az időben, az érett Moliere-darabok évtizedében merevedett rendszerré. Jöttek sorban a nagy kanonizátorok, ismerjük is a nevüket… Biztos vagyok benne, hogy Moliere lazán undorodva nézte a folyamatot. Nem jó buli, gondolta: hűvös, mesterkélt, merev, szabályos, méltóságteljes lesz lassan minden, egyszóval épp olyan hazug és élettelen, mint az udvari és lassan polgári élet, amelyből vétetett. De valamilyen nyelven mégis csak beszélni kell, és errefelé ezt értik. Megtanulta hát. Istenien tanulékony volt.
Megtanulta a hármasegységet, azt, hogy semmi csúnyaságot színpadon nem mutatunk, hogy illetlen szót ki nem ejtünk, hogy csengő-bongó rímes alexandrinokban beszélünk. Mármint ha muszáj. Megtanulta az összes hókuszpókuszt, és ha kellett, önmagukkal csinált hülyét belőlük.
De csak ha kellett. Hamar kiderült ugyanis, hogy neki elnézik, ha megszegi a formálódó normákat. Hát ha valaki a király barátja… Meg ha ekkora ász… „A nagy Terentius örökségét a vásári komédiás, Tabarin mesterségével vegyíti”, zengte a szaktekintély, és a szaktekintélyek (szakfelügyelők) korában ez elég is volt. Már persze ha a darab mindössze házinyúlra lőtt, ha nem nagyvadakra támadt — de Moliere számára a nagyvadak becserkészése és leterítése nélkül nem lett volna teljes az élet. Nem azért tornászta fel magát a vidéki haknikról a fény városaiba, hogy aztán ne csináljon semmit. Megírta tehát egyebek mellett a Tartuffe-öt, harcolt, hamiskodott, bevállalt, továbbírt, benyalt, egyszóval mindent elkövetett, hogy színpadra, nyilvános nagyszínpadra vihesse. Hogy onnan lenézve lássa: a nagyvad, a félelmetes francia katolikus egyház kimúlt. Vagy inkább, hiszen dehogyis volt ő hülye: hogy legalább zavarba jött. Vagy: hogy legalább megrezzent. Vagy… Azt hiszem, valójában csak egyet akart. Felmenni a színpadra, és onnan lenézni: „Uraim, ismerjük egymást. Ismernek engem, ismerem magukat. Önök minden nap a szószéken mennydörögnek a magamfajta ’szabadgondolkodók’ ellen, de a színpadon ma én állok. Tudom, hogy nem lesz megbocsátás, annyi baj legyen.”
Lenézni arra, aki nálunk sokkal hatalmasabb, és nem fog megbocsátani soha, pedig csak egy kis pondró, és mostantól ezt mindenki más is tudni fogja: van ennél hatalmasabb érzés? Ezért érdemes éveket harcolni, mindent, de mindent kockára tenni. Moliere-nek érdemes volt. Óriási érzés.
Nézzünk hát le vele az ellenségre. Nézzünk le Tartuffe-re és a feketeruhás, szenteltvizes csődületre, amelyből vétetett. Nézzük a dolgot Moliere szemével, hogy aztán a magunk szemével is megnézhessük. Mert mindez ma is van (nem vallási értelemben mondom), csak még kevésbé vicces.”
07. két sorban
„Az ember biztonságra és bizonyosságra vágyik. Egy napon rájön, hogy úgysem kapja meg. Ha ekkor ki tudja kerülni a cinizmus, a fanatizmus és a közöny csapdáit, akkor ugyan nagyon magányos lesz, de nagyon erős."
08. börtön
„A magyarországi börtönöket járom végig. Hűvös, távolságtartó, már-már esztétizáló képekben mutatom be az építészeti sajátosságokat, és ugyanakkor a fogva tartás napi gyakorlatához tartozó tárgyi világot. Érzelgősség nélkül szeretném érzékeltetni elemi felháborodásomat azon, hogy elismerve a társadalom önvédelmének jogosságát, a kirótt büntetéshez adott esetben fogalmilag nem tartozó módon milyen körülmények között lehet embereket fogva tartani. Tisztában vagyok azzal, hogy a társadalom teherbíró képessége véges. Mégis: egy olyan totális rendszerben, mint az ítéletvégrehajtás, a totálisan kiszolgáltatott emberrel szemben nincs helye olyan gazdasági racionalitásnak, mely nem a törvény által kiszabott minimum megadásából indul ki. Minden felelőtlen intézkedés a büntetés-végrehajtás legfontosabb célját, az elítélt visszavezetését a társadalomba veszélyezteti felelőtlenül, érzéketlenül.
Hangsúlyozom: a képeken elhatározottan nincs ember. A távollevő nyoma – Derrida-i fogalommal: trace – hitelesíti számomra jelenlétét…”
09. mit tudsz
„Aki tudja, ugyanazt tudja.
Aki nem tudja, nem tud semmit.
Aki tudja, mind beledöglik.
Aki nem tudja, nem is élt semmit.”
10. hatalom
„Mi a hatalom legelemibb megnyilvánulása? Canetti válasza: hogy bekebelezi a másikat. Mi kell a bekebelezéshez? Száj. És mi kell a megemésztéshez? Fogak, amelyek őrölnek. A fogak akkor jók, ha simák, kemények, ellenállók - és attól hatékonyak, hogy rendet alkotnak. Simaság és rend nélkül a hatalom nem tudna megszilárdulni. Amit a fogak megőrölnek, az a szájüregbe kerül - ami börtön. Ugyancsak a hatalom elengedhetetlen eszköze. A szájüregből a következő állomás a torok, amely elnyel - ahogyan a hatalom is elnyeli az alattvalót. A gyomorban pedig a táplálék megemésztődik, s a test itt végképp magáévá és bensővé teszi azt, ami korábban még idegen volt tőle. A végső termék a bélsár, ahol teljes az eggyé válás: „Semmi se lehetett az embernek annyira tulajdona, mint az, ami már csak bélsár." Az ember és az ürüléke közötti viszony Canetti számára a hatalom működésének az analógiája: „A hatalom megragad egy idegen testet, fölaprítja, bekebelezi, aztán magához hasonítja magában, és csakis ez a folyamat élteti."
09. mit tudsz
„Aki tudja, ugyanazt tudja.
Aki nem tudja, nem tud semmit.
Aki tudja, mind beledöglik.
Aki nem tudja, nem is élt semmit.”
10. hatalom
„Mi a hatalom legelemibb megnyilvánulása? Canetti válasza: hogy bekebelezi a másikat. Mi kell a bekebelezéshez? Száj. És mi kell a megemésztéshez? Fogak, amelyek őrölnek. A fogak akkor jók, ha simák, kemények, ellenállók - és attól hatékonyak, hogy rendet alkotnak. Simaság és rend nélkül a hatalom nem tudna megszilárdulni. Amit a fogak megőrölnek, az a szájüregbe kerül - ami börtön. Ugyancsak a hatalom elengedhetetlen eszköze. A szájüregből a következő állomás a torok, amely elnyel - ahogyan a hatalom is elnyeli az alattvalót. A gyomorban pedig a táplálék megemésztődik, s a test itt végképp magáévá és bensővé teszi azt, ami korábban még idegen volt tőle. A végső termék a bélsár, ahol teljes az eggyé válás: „Semmi se lehetett az embernek annyira tulajdona, mint az, ami már csak bélsár." Az ember és az ürüléke közötti viszony Canetti számára a hatalom működésének az analógiája: „A hatalom megragad egy idegen testet, fölaprítja, bekebelezi, aztán magához hasonítja magában, és csakis ez a folyamat élteti."
…ez a vízió csakis a huszadik században érhette Canettit, aki ez esetben nem a hatalomról írt, hanem a hatalom gyomrából nézett kifelé, annak ürülékeként. Canetti a hatalom egzakt történeti elemzése helyett a hatalom egzisztenciális tapasztalatát nyújtja át az olvasónak. A magam részéről nem tudományos elemzőkkel hasonlítanám őt össze, hanem Kafkával.”
11. papiros
„Papiros, papiros. A kormányrendelet, a vers, a regény, a szerelmeslevél, az adó, a pénz, a sajtó, a plakát, mind papiros. Papiros a tudomány, a történet, papirossal van tele a hivatal, az egyetem, az iskola, a sok irattár mind akta és akta, és a posta papirost szállít, és a háborút papirossal csinálják, és a békét papirosra kötik, és a számlákat és a halottak listáját papirosra írják, és papirossal fizetnek, mondd, mi lenne, ha valamely elemi változás következtében a földön minden papiros egy perc alatt fellobbanna és elégne? Nem lenne többé se regény, se társadalomtudomány, se költészet, se propaganda, se püspöki pásztorlevél, se sajtó, se szerződés, se könyvtár, sem akta. Boldogtalan lennék, vagy végre boldog? Elvégre minden kotta és minden költemény és a fegyházakban az ítéletek elégnének, az adásvételi szerződések és a telekkönyv és a katonai behívók és a keresztlevelek és a doktori diplomák és a díszpolgári oklevelek és a kinevezések és az igazolványok és a vasúti és a hajójegyek, mi lenne az emberrel, mi lenne velem? A börtönök kiürülnének, az államok felbomlanának, nem kellene iskolába és hivatalba járni, a katonák eltűnnének, a tulajdon megszűnne, nem lenne törvény, pénz, a bankokat bezárnák, az utcán nem üvöltene a rikkancs, a tudósok tökhülyén bámulnának egymásra, a miniszterek azt kérdeznék, hát ez volt az egész hatalom, papiros? Amikor ez először eszembe jutott, félni kezdtem. Mindaz, amit életemben komolyan vettem, néhány lap papiroson van. Az életmű elporladna. Másnap már nem féltem. Vesszen! Fáj? Nagyon. Sok év munkája. De mit nyernék! Erre gondolj.”
12. favágó
„Van egy magatartásmód, egy kicsit nevetséges, kicsit tragikus, nagyon előkelő. Rendkívül kifejlesztett, de némiképp egyoldalú képességek jellemzik, akár az afgán agárt. Ennek a mentalitásnak az előkelősége ugyanabból ered, amiből bizonytala nsága: a fajta érzetéből. Mivel mégsem agárról, hanem művészetről van szó, a fajta ez esetben nem jelent mást, mint mindazoknak a művészelődöknek a sorát, akiket megismert, tudományát átérezte és kipróbálta, akikkel intenzívebben rokonult, mint a vér szerinti elődeivel. A tudat óriási emlékanyagot kumulál, és ezzel rendkívüli képessége ket fejleszt, de rendkívüli bizonytalanságot is, mert minél mélyebb a múlt, annál élesebb a kétely a jelen és a jövő értelmében.
Aki először vág fejszét a fába, még hiheti, hogy ettől az egész erdő kidől. Aki ismeri a fejsze súlyát, a fák görcseit, az évszakokat, azaz a favágás művészetét, annak minden csapása a tökéletesség érzetét kelti a szemlélőben, s ugyanakkor valami könnyű szomorúságot, mint a hajnali pára. „Kinek-kinek az ethosza a maga számára daimon” – mondja Herakleitosz, s ez azt jelenti, hogy egyszer minden tudat felnő a végzetéig…
Minden tradícióban van valami érték, van benne örökérvényű, és ez az, ami benne beteljesíthetetlen. A TRATRA (az ultratradicionalizmus) voltaképpen ennek a beteljesíthetetlennek a Don Ouijote-ja; s igaza van, amikor minden ígéretet arra akar kényszeríteni, hogy valósággá váljon, de rettenetesen téved, amikor azt hiszi, hogy a valóságot bármiféle azonos¬ítási kísérlet maradásra bírhatja. Igyekezete vagy drámába vezet, vagy groteszkbe, s az egyetlen kiút belőle az út nyilvántartása, a párhuzamos önszemlélet — az irónia és a humor.”
13. munkagyűlölet
„A tőkés társadalomban a munka az oka minden szellemi degenerálódásnak, minden szervi elkorcsosulásnak. Csak nézzük meg a nemes vadembert, akit a kereskedelem misszionáriusai és a vallás kereskedői még nem rontottak meg kereszténységgel, szifilisszel és a munka dogmájával, utána pedig nézzük meg a mi nyomorúságos gépkiszolgálóinkat. Ha civilizált Európánkban újra fel akarjuk lelni az ember veleszületett szépségének nyomait, akkor olyan népek körében kell keresnünk, ahol a gazdasági előítéletek még nem irtották ki a munka gyűlöletét. Spanyolország, amely — sajna! — degenerálódik, még mindig büszkélkedhet azzal, hogy kevesebb gyára van, mint nekünk börtönünk és kaszárnyánk; a művész azonban elgyönyörködhet a vakmerő andalúziaiban, aki barna, mint a gesztenye, egyenes és hajlékony, mint az acélpenge, s az ember szíve megremeg a koldust hallván, aki csodás redőkben viseli capa-ját, s amigónak mondja Ossun hercegeit. A spanyol számára, akiben a primitív állatiasság még nem sorvadt el, a munka minden rabszolgaságok legrosszabbika. A görögök, nagy korszakukban, szintén csak megvetést tartogattak a munka számára; csak a rabszolgáknak volt szabad dolgozniuk; a szabad ember mindössze testgyakorlatokat és szellemi játékokat ismert. S ez volt az az időszak, amelyben Arisztotelész, Pheidiasz, Arisztophanész népe élt és lélegzett; ezek voltak azok az idők, amikor Marathónnál egy maroknyi vitéz szétverte Ázsia hordáit, melyet nem sokkal utóbb Sándor meghódított. Az ókori filozófusok a munka megvetését tanították, a munkát a szabad ember lefokozásának tartották, a költők a semmittevésről daloltak, az istenek ajándékáról…
Krisztus a Hegyibeszédben a semmittevést hirdette: "Vegyétek eszetekbe a mező liliomait, mi módon növekednek: nem munkálkodnak, és nem fonnak. De mondom néktek, hogy Salamon minden dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül egy. "
Jehova, a szakállas arcú és szőrös szívű isten az eszményi lustaság legfőbb példáját adta imádóinak: hat napi munka után mindörökre nyugalomba vonult.”
14. hit és káosz
„Nem vagyok teológus, fogalmam sincs, miben higgyek. A pap, akit ebben a filmben játszom, a hit és az ateizmus között vergődik. Én csak azt tudom, hogy mindannyiunkban ott lapul a sötétebbik énünk, és kizárólag a saját döntésünk, hogy a jót vagy a rosszat hívjuk elő magunkból. Ez különösen a mai korban nagyon veszélyes, mert most sokan hangoztatják, hogy a kezükben a fáklya. A mi szakmánkban is, és tágabb értelemben, a politikában is tartok az ilyen emberektől. Mert az a meggyőződésem, hogy fogalmunk sincs semmiről. Jacob Bronowski, a híres lengyel matematikus és író a BBC számára készült „Az ember felemelkedése” című dokumentumfilmjében azt mondta, ha egyszer az emberiség eljut oda, hogy számokra képes redukálni az embert, akkor Auschwitzig meg sem áll – az egész családja odaveszett Auschwitzban. Az új filmemben az a kedvenc mondatom: a szkeptikusokkal és az ateistákkal az a baj, hogy megszállottan keresik az igazságot, csak abba nem gondolnak bele, mi lesz, ha megtalálják? Rengeteget olvasok, főleg ebben a témakörben. Hogy hiszek-e az ördögben? Nem. Abban hiszek, hogy aki képtelen levetkőzni a sértettségét és folyamatosan bosszút forral, az a káosszal kacérkodik. Erre mindenki hajlamos, de ha kollektíve hagyjuk elszabadulni az ördögöt, magunkat is, a világot is szétromboljuk. Carl Gustav Jung szerint, aki nem gyűri le magában az ördögöt, úgy jár, mint Friedrich Nietzsche. És csak az szabad, aki elfogadja, hogy nem halhatatlan.”
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)