A téma most is Platón és Szókratész; csak ezúttal az irodalom oldaláról. Szókratón/1 (mint téma), Szókratón/2 (mint alkotó és mint ihletforrás) a világirodalom legfontosabb alakjai közé tartoznak. Ebben a megállapításban nincs semmi túlzás: tény. Elmondható róluk, amit Babits szonettje állít Homéroszról (a teljes költeményt idézem), hogy mostanra beléjük ivódott két és fél ezer év összes műélvezete:
Ó könyv, amelybe ezrek álma révedt!
Dús serleg, melyet Héphaisztosz gyártott
s amelybe ajkat hajdan annyi mártott,
hogy száz király szájíze beleévedt.
Téged miként a jó bort lassu évek
minden század külön zamattal áldott.
Kit új korokba küldtek régi révek,
aranyhajó! rozsda neked nem ártott.
Im új korlát nyilt ős pályánk előtt
s Prométheusz fiának szárnya nőtt,
leget hadarva gúnyol agg vitorlát:
de téged, Kor hajósa, a gonosz
horgaselméjű ősz király Kronosz
legebb tengerben visz, hol semmi korlát.
*
Szerb Antal magyar író, esszéista, irodalomtörténész, mániákus olvasó, álmatlanság-bűvész és éjszakai bagoly (szerintem Kazinczy és Osvát után a leginkább irodalom-irritált alak a magyar kultúrában) 40 éves korában írta meg a teljes világirodalom történetét, de korábban, 33 évesen már a magyar irodalomról is elmesélte a legfontosabb szépségeket.
Szerb Antal mindkét könyve kulturális alapkönyv, gyönyörű szöveg és nagy mese, túlzás nélkül maga a nagy narratíva; csak hát már nem olvassák, mert vastag és sok benne a név meg az idegen szó. És sajnos a neten sincsenek fent, nyilván mert még jogdíjakat kaszálnak az örökösök a nyomtatott könyvek után, amelyek valahogy azért mégis csak fogyogatnak. Pedig fent kellene lenniük: és ha a negyedik-ötödik találat Szerb szövege lehetne Adyról, Villonról vagy Donne-ról, neadjisten Nietzschéről, akinek szintén egy egész portrét szentelt a világirodalomtörténetében, akkor talán a diákok is értelmesebb szövegeket találnának ott, és talán néha még utána is olvasnának ennek-annak. (Na, most én is rajongó, platónos szöveget nyomtam. De szégyellem is magam érte nagyon.)
Én ide most felteszem a Platón-fejezetet; nagyon más, mint a filozófiatörténeti megközelítés, és mégse idegen; az ideatan, a fölfelé-törekvés, az eszménykeresés, a tökéletesség igézete valóban a platóni mentalitás lényege, ezeket pedig Szerb remekül megfogalmazza; a filozófusi fontoskodás viszont inkább leszűkíti, mint kiteljesíti ezeknek a dolgoknak az értelmezését. Olvassuk hát most Szerb Antalt.
„Az első rétorok, a szofisták, egyúttal filozófusok is voltak, legalábbis annak tartották magukat. Filozófiájuk a beszéd filozófiája: ők eszméltek rá a szavak fontosságára, majd a szavak önállóságára, és végül is az újítás lázában eltúlozva felfedezésüket, azt tanították, hogy minden csak szó. Csak szó az isten, csak szó a sors, csak szó az erény; az ember csinálja ezeket, amikor beszél róluk, de éppúgy alkothatna ellentétes értelmű szavakat; minden relatív, „az ember a mértéke mindennek” — tanította Prótagoras (480-411).
Ez a mitikus görög világkép teljes destrukciója. A görög az első kultúra, amely az intenzív gondolkodás folytán eljutott az önmaga megsemmisítéséhez, felásta maga alatt a talajt, elpusztította gyökereit, a mítoszt. De mikor ez bekövetkezett, a görög szellemben még annyi életerő lakott, hogy az elrágott gyökerek helyébe újakat tudott ereszteni. A görög szellem belső újjászületése Sókratés nevéhez fűződik. Sókratés (469-399) maga nem írt. Az irodalomban nem mint szerző, hanem mint téma szerepel. Alakját ketten is megörökítették, Xenophón és Platón.
A két alak nem azonos. Xenophón (kb. 430-355), az írással szórakozó exhadvezér Apomneumataiban, Sókratesi Emlékezetességeiben, meg tudta ragadni Sókratés párbeszélő módszerét, amely a mai olvasónak sokszor nagyon is hosszadalmas emléket állított Sókratés polgári erkölcsösségéről, de nyomát sem találjuk a nagy filozófiai rendszernek, amelyet Platón Sókratés szájába adott.
Xenophón két másik művel is él az irodalmi tudatban: Anabasis c. hadvezéri emlékiratával, amelyben tízezer görög katona útját írja le Ázsiába és vissza; és KyrupaideiájávaI, Kyros perzsa király gyermekkoráról szóló regényes történetével, amellyel a nevelés számára akart irányelveket rajzolni.
Filozófusnak nem elég okos, történetírónak nem elég alapos, de írónak kitűnő. Személyének báját, sokrétű elevenségét, igazi athéni mivoltát törés nélkül át tudja vinni művészetébe, ezért élvezetes olvasmány, amit ír.
És most hátra van még Platón, a görög filozófia és a görög prózaírás legkiemelkedőbb szelleme.
Azt a platóni gondolatot, amely az egész irodalomra irányítóan hatott, röviden így lehetne összefoglalni: világunk csak vetülete, árnyképe egy másik világnak, az ideák örök és változatlan világának. Barlangban ülünk — mondja híres hasonlatában — háttal a barlang kijáratának, a barlang előtt tűz ég és a barlang előtt elmenők árnyékát ráveti a barlang falára: ennyit látunk mi a világból. De a világ sokkal több, mint amennyit véges érzékeinkkel felfogunk, véges szavainkkal kifejezhetünk, a világon túl és mégis a világban benne laknak az örök ideák. Az igazi szépség, az igazi jóság és igazság, az igazi értelem és jelentőség a dolgok mögött van; ezen a világon minden csak árnya és jelképe valami mögötte levő Teljesebbnek. Ha szeretünk valakit, mondja a platóni szerelemtan, rajta keresztül vágyunk a transzcendensbe fut, a szeretett lényben a mögötte levő örök Szépséget imádjuk.
A platóni filozófia az írók és művészek természetes filozófiája, benne találja meg az író és művész életének értelmét: megragadni és ábrázolni a világ mögött lévő világot, a dolgok igazi jelentőségét. Minden alkotó platónista, akár tudja, akár nem. Szerelemtana pedig két évezred szerelmi költészetének filozófiai alapja maradt.
Platón nemcsak mint gondolkozó, hanem mint alkotó is elévülhetetlen. Párbeszédei sokszor nagyon aprólékosak, az ember nem mindig érti, miért kérdezősködik annyit Sókratés, ahelyett, hogy megmondaná, mit akar. De felejthetetlen szépségűek a szituációk, amelyekbe párbeszédeit beállítja. Az a reggel, amikor Sókratés a kis Phaidrosszal az Ilissos-patak partján sétál, majd megpihen egy platánfa alatt és a hűs vízbe lógatja lábát, a görög tavasz legcsodálatosabb emléke. A halál minden rettenetessége és a bölcs minden sorsot leverő daca benne borzong abban a másik, hideg és sötét hajnalban, amikor Kritón felkeresi Sókratést a börtönben és rá akarja beszélni, hogy megszökjék a halálbüntetés elől (Phaidón). És minden éjszakák éjszakája az a bölcsen mámoros éjszaka, mikor Agathónnál lakomára (Symposion) gyűlnek össze a válogatott athéniek, Alkibiadés fáklyásokkal és táncosnőkkel ront be és elmondja Sókratés dicséretét és végül már csak ketten vannak ébren, Sókratés és Aristophanés, és Sókratés még mindig józanul magyarázza, hogy a jó komédiaíró jó tragédiaíró is kell hogy legyen. Ezen az éjszakán mondta el Sókratés, hogy mi a szépség és mi a szerelem... Érezzük, ez az éjszaka az emberiség egyik legnagyobb éjszakája volt.
Ezek Platón irodalmi szempontból legkiemelkedőbb párbeszédei: a Phaidros, amelyben szerelemtanát fejleszti tovább; a Phaidón, a lélek halhatatlanságáról; és a Symposion mindenekfölött. Művészi szempontból mögöttük áll a hosszadalmas Állam, amelyben Platón a mítoszról, az irodalomról és a zenéről való felfogását fejti ki. Csodálatos paradoxon, hogy Platón, a művészek filozófusa, a művészetről és az irodalomról igen alacsony véleményt táplált. Eszményi államából kitiltaná a zene nagy részét, mert elpuhít, és a költészet nagy részét, mert hamis mesékkel félrevezeti az ifjúságot és letéríti az erény útjáról. Csak akkor ad nekik helyet, ha férfias polgárokat nevelnek. De a gyermekeket mesék helyett inkább matematikával szórakoztatná.
Itt számol le Platón a mítosszal is. Homéros, mondja, és nyomában a többi költő az isteneket mindenféle gyarló és megvetendő tulajdonsággal ruházta fel. Márpedig ha az istenek ennyire emberiek volnának, nem volnának istenek. A költők tehát hazudnak és hazugságra nincs szükség.
De ugyanaz a Platón, aki a görög istenvilágra és mítoszra a végső, halálos csapást mérte, új istentant és új mitológiát teremtett, egy olyan hitvilágot, amely a kereszténységbe beágyazva, mindmáig él és uralkodik. Az istenek emberszabású képét összerombolta, de trónjukra odaültette helyettük az istenit, a végtelen eszményt az ideák piramisának ormán, amit Jóságnak nevez. A Jóságot, amely éppúgy átjárja világunkat és értelemmel tölti el, mint hajdan a homérosi istenek.
És a mítosztól sem tudott megszabadulni. Inkább művész volt, mint tudós, gondolatai a legfelsőbb magasságokban mindig képekbe öltöztek, legmerészebb gondolatait maga teremtette mítoszokban fejezte ki. A barlang mítosza, amelyet már említettünk, a hermaphrodita mulatságos és szomorú története, amelyet Aristophanés szájába ad, a lélek mint kocsivezető és a lelkek aláhullásának látomása a Phaidrosban... a nagy homérosi mítoszokkal egyformán szépek és elmúlhatatlanok.”
Ó könyv, amelybe ezrek álma révedt!
Dús serleg, melyet Héphaisztosz gyártott
s amelybe ajkat hajdan annyi mártott,
hogy száz király szájíze beleévedt.
Téged miként a jó bort lassu évek
minden század külön zamattal áldott.
Kit új korokba küldtek régi révek,
aranyhajó! rozsda neked nem ártott.
Im új korlát nyilt ős pályánk előtt
s Prométheusz fiának szárnya nőtt,
leget hadarva gúnyol agg vitorlát:
de téged, Kor hajósa, a gonosz
horgaselméjű ősz király Kronosz
legebb tengerben visz, hol semmi korlát.
*
Szerb Antal magyar író, esszéista, irodalomtörténész, mániákus olvasó, álmatlanság-bűvész és éjszakai bagoly (szerintem Kazinczy és Osvát után a leginkább irodalom-irritált alak a magyar kultúrában) 40 éves korában írta meg a teljes világirodalom történetét, de korábban, 33 évesen már a magyar irodalomról is elmesélte a legfontosabb szépségeket.
Szerb Antal mindkét könyve kulturális alapkönyv, gyönyörű szöveg és nagy mese, túlzás nélkül maga a nagy narratíva; csak hát már nem olvassák, mert vastag és sok benne a név meg az idegen szó. És sajnos a neten sincsenek fent, nyilván mert még jogdíjakat kaszálnak az örökösök a nyomtatott könyvek után, amelyek valahogy azért mégis csak fogyogatnak. Pedig fent kellene lenniük: és ha a negyedik-ötödik találat Szerb szövege lehetne Adyról, Villonról vagy Donne-ról, neadjisten Nietzschéről, akinek szintén egy egész portrét szentelt a világirodalomtörténetében, akkor talán a diákok is értelmesebb szövegeket találnának ott, és talán néha még utána is olvasnának ennek-annak. (Na, most én is rajongó, platónos szöveget nyomtam. De szégyellem is magam érte nagyon.)
Én ide most felteszem a Platón-fejezetet; nagyon más, mint a filozófiatörténeti megközelítés, és mégse idegen; az ideatan, a fölfelé-törekvés, az eszménykeresés, a tökéletesség igézete valóban a platóni mentalitás lényege, ezeket pedig Szerb remekül megfogalmazza; a filozófusi fontoskodás viszont inkább leszűkíti, mint kiteljesíti ezeknek a dolgoknak az értelmezését. Olvassuk hát most Szerb Antalt.
„Az első rétorok, a szofisták, egyúttal filozófusok is voltak, legalábbis annak tartották magukat. Filozófiájuk a beszéd filozófiája: ők eszméltek rá a szavak fontosságára, majd a szavak önállóságára, és végül is az újítás lázában eltúlozva felfedezésüket, azt tanították, hogy minden csak szó. Csak szó az isten, csak szó a sors, csak szó az erény; az ember csinálja ezeket, amikor beszél róluk, de éppúgy alkothatna ellentétes értelmű szavakat; minden relatív, „az ember a mértéke mindennek” — tanította Prótagoras (480-411).
Ez a mitikus görög világkép teljes destrukciója. A görög az első kultúra, amely az intenzív gondolkodás folytán eljutott az önmaga megsemmisítéséhez, felásta maga alatt a talajt, elpusztította gyökereit, a mítoszt. De mikor ez bekövetkezett, a görög szellemben még annyi életerő lakott, hogy az elrágott gyökerek helyébe újakat tudott ereszteni. A görög szellem belső újjászületése Sókratés nevéhez fűződik. Sókratés (469-399) maga nem írt. Az irodalomban nem mint szerző, hanem mint téma szerepel. Alakját ketten is megörökítették, Xenophón és Platón.
A két alak nem azonos. Xenophón (kb. 430-355), az írással szórakozó exhadvezér Apomneumataiban, Sókratesi Emlékezetességeiben, meg tudta ragadni Sókratés párbeszélő módszerét, amely a mai olvasónak sokszor nagyon is hosszadalmas emléket állított Sókratés polgári erkölcsösségéről, de nyomát sem találjuk a nagy filozófiai rendszernek, amelyet Platón Sókratés szájába adott.
Xenophón két másik művel is él az irodalmi tudatban: Anabasis c. hadvezéri emlékiratával, amelyben tízezer görög katona útját írja le Ázsiába és vissza; és KyrupaideiájávaI, Kyros perzsa király gyermekkoráról szóló regényes történetével, amellyel a nevelés számára akart irányelveket rajzolni.
Filozófusnak nem elég okos, történetírónak nem elég alapos, de írónak kitűnő. Személyének báját, sokrétű elevenségét, igazi athéni mivoltát törés nélkül át tudja vinni művészetébe, ezért élvezetes olvasmány, amit ír.
És most hátra van még Platón, a görög filozófia és a görög prózaírás legkiemelkedőbb szelleme.
Azt a platóni gondolatot, amely az egész irodalomra irányítóan hatott, röviden így lehetne összefoglalni: világunk csak vetülete, árnyképe egy másik világnak, az ideák örök és változatlan világának. Barlangban ülünk — mondja híres hasonlatában — háttal a barlang kijáratának, a barlang előtt tűz ég és a barlang előtt elmenők árnyékát ráveti a barlang falára: ennyit látunk mi a világból. De a világ sokkal több, mint amennyit véges érzékeinkkel felfogunk, véges szavainkkal kifejezhetünk, a világon túl és mégis a világban benne laknak az örök ideák. Az igazi szépség, az igazi jóság és igazság, az igazi értelem és jelentőség a dolgok mögött van; ezen a világon minden csak árnya és jelképe valami mögötte levő Teljesebbnek. Ha szeretünk valakit, mondja a platóni szerelemtan, rajta keresztül vágyunk a transzcendensbe fut, a szeretett lényben a mögötte levő örök Szépséget imádjuk.
A platóni filozófia az írók és művészek természetes filozófiája, benne találja meg az író és művész életének értelmét: megragadni és ábrázolni a világ mögött lévő világot, a dolgok igazi jelentőségét. Minden alkotó platónista, akár tudja, akár nem. Szerelemtana pedig két évezred szerelmi költészetének filozófiai alapja maradt.
Platón nemcsak mint gondolkozó, hanem mint alkotó is elévülhetetlen. Párbeszédei sokszor nagyon aprólékosak, az ember nem mindig érti, miért kérdezősködik annyit Sókratés, ahelyett, hogy megmondaná, mit akar. De felejthetetlen szépségűek a szituációk, amelyekbe párbeszédeit beállítja. Az a reggel, amikor Sókratés a kis Phaidrosszal az Ilissos-patak partján sétál, majd megpihen egy platánfa alatt és a hűs vízbe lógatja lábát, a görög tavasz legcsodálatosabb emléke. A halál minden rettenetessége és a bölcs minden sorsot leverő daca benne borzong abban a másik, hideg és sötét hajnalban, amikor Kritón felkeresi Sókratést a börtönben és rá akarja beszélni, hogy megszökjék a halálbüntetés elől (Phaidón). És minden éjszakák éjszakája az a bölcsen mámoros éjszaka, mikor Agathónnál lakomára (Symposion) gyűlnek össze a válogatott athéniek, Alkibiadés fáklyásokkal és táncosnőkkel ront be és elmondja Sókratés dicséretét és végül már csak ketten vannak ébren, Sókratés és Aristophanés, és Sókratés még mindig józanul magyarázza, hogy a jó komédiaíró jó tragédiaíró is kell hogy legyen. Ezen az éjszakán mondta el Sókratés, hogy mi a szépség és mi a szerelem... Érezzük, ez az éjszaka az emberiség egyik legnagyobb éjszakája volt.
Ezek Platón irodalmi szempontból legkiemelkedőbb párbeszédei: a Phaidros, amelyben szerelemtanát fejleszti tovább; a Phaidón, a lélek halhatatlanságáról; és a Symposion mindenekfölött. Művészi szempontból mögöttük áll a hosszadalmas Állam, amelyben Platón a mítoszról, az irodalomról és a zenéről való felfogását fejti ki. Csodálatos paradoxon, hogy Platón, a művészek filozófusa, a művészetről és az irodalomról igen alacsony véleményt táplált. Eszményi államából kitiltaná a zene nagy részét, mert elpuhít, és a költészet nagy részét, mert hamis mesékkel félrevezeti az ifjúságot és letéríti az erény útjáról. Csak akkor ad nekik helyet, ha férfias polgárokat nevelnek. De a gyermekeket mesék helyett inkább matematikával szórakoztatná.
Itt számol le Platón a mítosszal is. Homéros, mondja, és nyomában a többi költő az isteneket mindenféle gyarló és megvetendő tulajdonsággal ruházta fel. Márpedig ha az istenek ennyire emberiek volnának, nem volnának istenek. A költők tehát hazudnak és hazugságra nincs szükség.
De ugyanaz a Platón, aki a görög istenvilágra és mítoszra a végső, halálos csapást mérte, új istentant és új mitológiát teremtett, egy olyan hitvilágot, amely a kereszténységbe beágyazva, mindmáig él és uralkodik. Az istenek emberszabású képét összerombolta, de trónjukra odaültette helyettük az istenit, a végtelen eszményt az ideák piramisának ormán, amit Jóságnak nevez. A Jóságot, amely éppúgy átjárja világunkat és értelemmel tölti el, mint hajdan a homérosi istenek.
És a mítosztól sem tudott megszabadulni. Inkább művész volt, mint tudós, gondolatai a legfelsőbb magasságokban mindig képekbe öltöztek, legmerészebb gondolatait maga teremtette mítoszokban fejezte ki. A barlang mítosza, amelyet már említettünk, a hermaphrodita mulatságos és szomorú története, amelyet Aristophanés szájába ad, a lélek mint kocsivezető és a lelkek aláhullásának látomása a Phaidrosban... a nagy homérosi mítoszokkal egyformán szépek és elmúlhatatlanok.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése