A filozofálás egyik legfontosabb forrása a reflexiós igény, így tanuljuk: összegyűlnek az ismeretek, de még inkább az egymással rosszul megférő világmagyarázatok, a gyakran összebékíthetetlen-szépséges értelmezések, és akkor nincs más lehetőségünk, el kell kezdeni agyalni rajtuk. Reflexió. Időnként egy-egy korszak mintha másból sem állna, mint felgyülemlett reflexiós kényszerből, az nem is szokott mindig jól végződni.
Németh László a 30-as évek elején, a nagy válság időszakában, az őrületeket megelőző anyagi-szellemei megroppanásban világosan érzékelte, hogy kora, a modern polgári kor, épp ilyen reflexiókényszeres időszak. És azt is gondolta, hogy nem fogja tudni magát értelmesen feloldani: nem tud majd semmi tartalmasat-életeset kitalálni. Semmi morál, semmi emberiesség, semmi kifinomodottság. Helyette barbár, primitív, lebutított, ideologikus magyarázatok jönnek, és ezek a gondolatmenetek ezért töltött fegyverekben végződnek majd: a világ egymásnak esik. Így is lett, második világháború. Miért? Mert eltévedtünk a gondolatainkban. Vigyázat! A reflexiós korok hol Kantokat és Hegeleket szülnek, hol egyszerre lépő csürhéket. De szólaljon meg most már a szerző:
„Minden kor túlozza saját jelentőségét, minden kor zavarosabbnak képzeli magát elődeinél. Ha egy nagy ember meghal, csodálkoznak, hogy milyen világos, kerek egész volt az élete. Ő azonban ellentmondások martalékának, zavarosnak érezte magát a szíve mélyén. Így vagyunk a korokkal is. A mult optikai csalódása a világosság, a jelené a zűrzavar. Ennek ellenére is úgy érzem, hogy akik ma napról napra toljuk életünket, egy példátlan történelmi látványnak vagyunk tanúi, s ez a látvány egyre hatalmasabb lesz és félelmetesebb. A tizenkilencedik század olyan erős volt és olyan egységes, hogy nem akadt egész ellenfele. Mindenki csak egy ponton támadt, s most, hogy ezek az ellenerők vele és egymással döntő harcba elegyedtek, gondolatoknak és jelszavaknak olyan örvénylésére számíthatunk, amilyenre a történelemben kevés példa van.
A kor zavarát az egyszerű polgár a saját tisztázatlan fogalmaival mérheti. A kényszerűség és a szokás megtanítják rá, hogy a földgolyónak ezen a pontján miről mit kell ma gondolnia. De oldjuk fel egy napra valamilyen varázsillattal e megszokás alól. Engedjük át agyát az ellentmondó véleményeknek: fogalmainak még az atomjai is táncolnak ebben a forgószélben. Attól a perctől, hogy az ébresztő óra felveri és zsibbadó testébe személyisége lassan visszatér, ezerfelől ostromolják ezt a személyiséget: Kelj fel, a társadalom gerince vagy! Kedved van felkelni, likvidálandó ember fajta vagy! Nem áldoztál eleget a köznek! A köz bolondja vagy! Túlfinomult vagy! Túltompa vagy! Kinn egy utca várja villamosokkal és munkanélküliekkel. Kétszáz év előtt nem volt villamos és nem volt munkanélküli. Melyik a maradandóbb vívmány? Nagyszerű a civilizáció, vagy szét kellene robbantani? Munkahelyén ostoba munka várja. Könnyű ez a munka vagy nehéz? Jó a munkamegosztás vagy rossz? Dilettánsok legyünk, vagy még inkább szakemberek? Tiszteljük a főnököt, vagy gyűlöljük? A tekintélyt kell tisztelni vagy az érdemet? A családja körében ebédel. Szentély a család vagy ősi barlang, melybe ő hozza haza a lebunkózott medvét? Erős törzsi ösztönökre kell építeni a társadalmat, vagy ezek az ösztönök rontják meg? Megszenteli a házasság a szerelmet, vagy elnyomja? A vallás azt mondja, hogy az erkölcstelenség megbosszulja magát. Az idegorvosok, hogy az erkölcs is megbosszulja magát. Ő neveli jól a fiát, vagy az államra kellene bíznia? Ráhagyhatja-e, amiért ő dolgozott, vagy sem? Cselédet tart. Rabszolgaság a szolgálat, vagy a természet rendje? A cseléd mögött cselédek milliói állnak, cselédnemzetek. Mennyire kell sajnálni őket, milyen áldozatot kell hozni értük? Nem alávalóság-e megállni egy ponton a részvétben? De köteles-e egy kivilágított kórház ablakai alatt a részvéttől meghalni? A kegyetlenség az erő vagy a szeretet az erő? Egy modern könyvet vesz a kezébe. Haszontalan finomkodás ez vagy remekmű? Megszólal a rádió. Miért tart rádiót? Mert kell neki, vagy mert gyártják? Mélyít az idő vagy sekélyít? Marosszéki táncok: helyi szín. Centralizáljunk vagy decentralizáljunk? Este sétát tesz, apjára gondol, aki ilyenkor föl-alá járt a tornácon, mellénye kivágásában a keze, szégyellte előttük, de ők tudták, hogy imádkozik. Sokszor ő is úgy érzi, hogy a földön nincs senki, akinek az életéről beszámoljon. Ő mégis úgy él, mintha felelős lenne valakinek. Nem lehetne megkeresni ezt a valakit? Mint gyermekbe beleoltották, hogy ez kötelessége. Mint ifjúba beleoltották, hogy ez babonás korok reflexe. Vannak írók, akik mindenestől felajánlották magukat az egyháznak s van ország, ahol államvallás az ateizmus. Micsoda kor ez, amely ily ellentéteket tűr meg egy pillanatban?
Szegény polgár, áldania kell szokásait és előítéletét, hogy a fogalmaknak ez a zavara el nem borítja az agyát. A kor agyát azonban el fogja borítani, a kor szeme vérben fog forogni. A kor nem állhat meg elmélkedése véres vitáiban, amíg valamiben meg nem állapodik.”
(Németh László: A huszadik század vezérjelenségei (részlet) — Tanu IV., 1933, 232-233)
Németh László a 30-as évek elején, a nagy válság időszakában, az őrületeket megelőző anyagi-szellemei megroppanásban világosan érzékelte, hogy kora, a modern polgári kor, épp ilyen reflexiókényszeres időszak. És azt is gondolta, hogy nem fogja tudni magát értelmesen feloldani: nem tud majd semmi tartalmasat-életeset kitalálni. Semmi morál, semmi emberiesség, semmi kifinomodottság. Helyette barbár, primitív, lebutított, ideologikus magyarázatok jönnek, és ezek a gondolatmenetek ezért töltött fegyverekben végződnek majd: a világ egymásnak esik. Így is lett, második világháború. Miért? Mert eltévedtünk a gondolatainkban. Vigyázat! A reflexiós korok hol Kantokat és Hegeleket szülnek, hol egyszerre lépő csürhéket. De szólaljon meg most már a szerző:
„Minden kor túlozza saját jelentőségét, minden kor zavarosabbnak képzeli magát elődeinél. Ha egy nagy ember meghal, csodálkoznak, hogy milyen világos, kerek egész volt az élete. Ő azonban ellentmondások martalékának, zavarosnak érezte magát a szíve mélyén. Így vagyunk a korokkal is. A mult optikai csalódása a világosság, a jelené a zűrzavar. Ennek ellenére is úgy érzem, hogy akik ma napról napra toljuk életünket, egy példátlan történelmi látványnak vagyunk tanúi, s ez a látvány egyre hatalmasabb lesz és félelmetesebb. A tizenkilencedik század olyan erős volt és olyan egységes, hogy nem akadt egész ellenfele. Mindenki csak egy ponton támadt, s most, hogy ezek az ellenerők vele és egymással döntő harcba elegyedtek, gondolatoknak és jelszavaknak olyan örvénylésére számíthatunk, amilyenre a történelemben kevés példa van.
A kor zavarát az egyszerű polgár a saját tisztázatlan fogalmaival mérheti. A kényszerűség és a szokás megtanítják rá, hogy a földgolyónak ezen a pontján miről mit kell ma gondolnia. De oldjuk fel egy napra valamilyen varázsillattal e megszokás alól. Engedjük át agyát az ellentmondó véleményeknek: fogalmainak még az atomjai is táncolnak ebben a forgószélben. Attól a perctől, hogy az ébresztő óra felveri és zsibbadó testébe személyisége lassan visszatér, ezerfelől ostromolják ezt a személyiséget: Kelj fel, a társadalom gerince vagy! Kedved van felkelni, likvidálandó ember fajta vagy! Nem áldoztál eleget a köznek! A köz bolondja vagy! Túlfinomult vagy! Túltompa vagy! Kinn egy utca várja villamosokkal és munkanélküliekkel. Kétszáz év előtt nem volt villamos és nem volt munkanélküli. Melyik a maradandóbb vívmány? Nagyszerű a civilizáció, vagy szét kellene robbantani? Munkahelyén ostoba munka várja. Könnyű ez a munka vagy nehéz? Jó a munkamegosztás vagy rossz? Dilettánsok legyünk, vagy még inkább szakemberek? Tiszteljük a főnököt, vagy gyűlöljük? A tekintélyt kell tisztelni vagy az érdemet? A családja körében ebédel. Szentély a család vagy ősi barlang, melybe ő hozza haza a lebunkózott medvét? Erős törzsi ösztönökre kell építeni a társadalmat, vagy ezek az ösztönök rontják meg? Megszenteli a házasság a szerelmet, vagy elnyomja? A vallás azt mondja, hogy az erkölcstelenség megbosszulja magát. Az idegorvosok, hogy az erkölcs is megbosszulja magát. Ő neveli jól a fiát, vagy az államra kellene bíznia? Ráhagyhatja-e, amiért ő dolgozott, vagy sem? Cselédet tart. Rabszolgaság a szolgálat, vagy a természet rendje? A cseléd mögött cselédek milliói állnak, cselédnemzetek. Mennyire kell sajnálni őket, milyen áldozatot kell hozni értük? Nem alávalóság-e megállni egy ponton a részvétben? De köteles-e egy kivilágított kórház ablakai alatt a részvéttől meghalni? A kegyetlenség az erő vagy a szeretet az erő? Egy modern könyvet vesz a kezébe. Haszontalan finomkodás ez vagy remekmű? Megszólal a rádió. Miért tart rádiót? Mert kell neki, vagy mert gyártják? Mélyít az idő vagy sekélyít? Marosszéki táncok: helyi szín. Centralizáljunk vagy decentralizáljunk? Este sétát tesz, apjára gondol, aki ilyenkor föl-alá járt a tornácon, mellénye kivágásában a keze, szégyellte előttük, de ők tudták, hogy imádkozik. Sokszor ő is úgy érzi, hogy a földön nincs senki, akinek az életéről beszámoljon. Ő mégis úgy él, mintha felelős lenne valakinek. Nem lehetne megkeresni ezt a valakit? Mint gyermekbe beleoltották, hogy ez kötelessége. Mint ifjúba beleoltották, hogy ez babonás korok reflexe. Vannak írók, akik mindenestől felajánlották magukat az egyháznak s van ország, ahol államvallás az ateizmus. Micsoda kor ez, amely ily ellentéteket tűr meg egy pillanatban?
Szegény polgár, áldania kell szokásait és előítéletét, hogy a fogalmaknak ez a zavara el nem borítja az agyát. A kor agyát azonban el fogja borítani, a kor szeme vérben fog forogni. A kor nem állhat meg elmélkedése véres vitáiban, amíg valamiben meg nem állapodik.”
(Németh László: A huszadik század vezérjelenségei (részlet) — Tanu IV., 1933, 232-233)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése