Faust

Ezúttal egy kis alapszöveg a németekhez, de egyben a középkorhoz, a romantikához, a német titanizmushoz: Goethe, Faust, nagymonológ. (Magas boltozatú, keskeny gótikus szoba.
Faust az írópolc előtti székben nyugtalanul ül) — Addig, hogy jön Wagner, a segédtanár (tanseg), és elkezd okulni vágyni, de rettenetesen, mint rendesen. — Az is egy jó rész egyébként, meg van benne írva a pedagógia (és a lényegátadás) összes reménytelensége. Pedig Wagner még akar is valamit. Sok nagy tányér puffasztott tudást. (Igaz, ettől még elviselhetetlenebb.)

A dőlt betűs részek az én megjegyzéseim. Sajnos, barbárul szétszakítják a szöveget. De mit lehet tenni?

FAUST
Ó jaj, a filozófiát,
a jog- s az orvostudományt
és - haj - a teológiát:
mind buzgón búvároltam át.

Az a fikció a műben, hogy ez egy középkorvégi történe:, a tudáseszmény még skolasztikus jellegű. Amit tudni szoktak akkoriban, azok a felsoroltak. Faust tudja is őket nagyon, sőt még mást is, mégis…

S most mégis így állok, tudatlan,
mint amikor munkába fogtam.
Címem magiszter, sőt több: doktor úr,
s tíz éve már, hogy álnokul,
orránál fogva vezetgetem
egész tanítványseregem -
s látom, semmit sem tudhatunk mi!
Ettől fog szívem elhamuhodni.
Bár jártasabb volnék egynémely gazoknál,
orvos-, professzor-, írók-, papoknál.
Szorongás, kétely engem nem gyötörget,

Faust nem szkeptikus. Pontos nemtudás az övé. — Nem tudom, pedig fontos lenne. Csak olyasmiket tudok, ami nem jó semmire. A hasznos tudás hiánya. Újkori felismerések. Bacon. Descartes.

s nem félelmes a Pokol, sem az Ördög,

Faust hitetlen. Úgy értem, a hit által nincs vezérelve. Számára nagyon is létezik a transzcendens szféra, az ördög megjelenésén se csodálkozik (mint Luther, akivel a figuráját Goethe kicsit össze is csúsztatja, aki hozzávágta az ólálkodó ördöghöz a tintatartóját), csak épp nem érdekli, fontosabb dolga van. Esetleg máris ismeri a róla szóló, épp most íródó mű végét is, amit én tíz éve egy haikuban így foglaltam össze:

Sátánnal szerződsz,
ha nincs hited. Kefélsz, ölsz.
Simán mennybe jutsz.

minden örömtől-fosztottságom innét:
nem hiszem, tudnék valamit is még,
s azt sem, hogy tanítani tudnám
az embert, térítvén s megjavítván.

Szókratész ismételgette, hogy az emberek tudatlanságból művelnek rosszat. Meg kell nekik mondani a miheztartást, és akkor helyesen fognak cselekedni. (Etikai racionalizmus.) Faust lehet, hogy hinne ebben, csak hát nem létező tudásra nem lehet tanítani. Ez a gondja.

Aztán meg se pénz, se vagyon,
se hír, se földi hatalom.
Így élni már eb sem kívánna,
ezért adtam fejem a mágiára,

A mágikus tudás igénybevétele, amivel Faust a mű fikciója szerint valóban rendelkezik (az más kérdés, meddig juttatja el az a tudás) nem annyira középkori, mint inkább reneszánsz jellegű próbálkozás. Faustban több réteg is ott van: skolasztika, reneszánsz humanizmus, reneszánsz misztika, reformáció, színtiszta, kanos, hedonista pogányság. (Elképesztő, hogy Goethe ebből a keverékből épkézláb első részt tudott csinálni. És korántsem meglepő, hogy végül nem tudott zárt teljességet. Az még neki se mehetett. Mint töredék, a Faust csoda. Mint műegész, katasztrófa.)

hogy szellem-száj, szellem-erő
nem egy titkát tárná elő,
s ne kelljen izzadván beszélnem
arról, amit nem értek én sem;
s miktől együtt van a világ,
megismerjek minden csodát,
s mint már titkos erőkre látó,
ne legyek többé betűrágó.

A misztikát választja. A nem evilági erőket. Jöhet Mefisztó, a szövetség a lélekben már elő van készítve. A betű (szentírás) elutasítva. (Érdekes, és ellentmond ennek, hogy hat jelenettel később János evangéliumát kezdi fordítani Faust. De hogy! És miért! És miféle értelmezést ad a dolognak!)

Ó, vajha hánytorgásaim
utólszor látnád, Holdvilág,
te, ki oly sok éjfélen át
tekingetél e polcra ím,
majd könyvek és papír felett,
orcád, bús társam, megjelent.
Ah, bár inkább hegy tetején
járhatnék fényed szőnyegén,
szállnék barlangba szellemekkel,
vagy réten, ha fényed ott dereng fel,
s a tudomány dohát ledobva
éppé fürödném harmatodba'!

Itt is a telihold dalai íródnának. Remegnek a fényhullámok! És ez a most érkező jövő itt is meredek. (Aki nem érti, nem hallgatott elég Cseh Tamást.)

Jaj, ebben az elátkozott
odúban meddig kuksolok?
Ide az ég szent fénye is
festett ablakszemen esik.
Tetőig ér a könyvrakás,
mit féreg rág s a por elás,
s füstös papírlapok fedik
falát a mennyezetig.
S a sok polc lombikkal tele:
tudásom minden számszere
s az ősök limloma kivált -
világod ihol! Micsoda világ!

S aztán még kérded, hogy szived
melledben mélyen mért sajog?
S mik szegik életkedvedet,
mily érthetetlen bánatok?
Az élő természet helyett,
hová az Úr tett emberül,
füst és penész az életed,
csontváz, koponya vesz körül.

Nagy jelenet lesz, amikor Faust Wagnerrel elhagyja a dohos iskolát, és — húsvét van, tavasz, feltámadás — kimegy a természetbe és az emberek közé, nézni a templomokból kiszálló embereket, a parasztmenyországot.

El innen! Tágas a világ!
Vedd Nostradamus nagy művét,
- merő titokzatos csodák -
kalauzul ez nem elég?

EZ az a Nostradamus. Ismerik régen.

Megösmersz csillag-útakat
s ha Természet tanít, ne félj,
erőd lesz, hogy megértsd magad:
szellem szellemhez mit beszél.
Mit ér, ha szikkadt agyvelőd
itt szent jeleket fejteget:
körém, ti szellemek előbb,
s ha hallotok, feleljetek!

(A könyvet kinyitja, s megpillantja
a Makrokozmosz jelét)

Hah! Már láttán is mily gyönyörüség
szalad végig tüstént érzékeimben!
Az élet szent, ifjonti örömét
érzem pezsdülni minden idegemben.
E jelt talán istenség irta le,
bensőm zajgását csillapítja
szegény szivem örömre nyitja,
s rejtelmes hatóereje
a létnek titkait mind megvilágosítja!
Isten vagyok? A fény kitölt!
Im, e világos, tiszta jelben
a működő Természetet láthatja lelkem,
s most értem meg csupán, mit mond a bölcs:
"A szellemek világa nyitva,
tenlelked zárt; szived meredt.
Fel hát, diák, s a hajnalpírba
füröszd meg földi kebledet."

(Vizsgálja a jelt)

Hogy átsző mindent az Egész!
Egyik a másban hat s tenyész!
S az ég erői itt hogy fel- s leszállnak,
nyujtván aranyvedert egymásnak!
Áldásárasztó suhanással
csapatjuk égből földre szárnyal
s mindent betölt harmóniával.

Mily színjáték! De jaj, az, semmi más!
Hol kaplak el, Természet, óriás?
Hol kebleid? Minden élet forrása,
amelyen csügg a föld és a menny,
szikkadt lelkem odaeseng -
itatsz, buzogsz, s e sóvárgás hiába?

(A könyvet bosszúsan másutt üti fel,
s megpillantja a földszellem képletét)

De mily más módon hat rám ez a jel!
Közel vagy, Szelleme a Földnek;
erőim, érzem, egyre nőnek;
s testem, mint új bortól, tüzel.
Világba lépni kél bennem merészség,
s viselni már a Föld kínját s örvendezését,
magam viharokkal veretni,
s kétségbe süllyedő hajón sem esni.
Felettem elborul -
a hold elrejtezik -
kihúny a lámpa -
köd száll! Vörös sugár cikázik
fejem körül. A bolt
hideg borzongást permetez,
és rám tapad!
Érzem, te vagy, igézett földöntúli lény!
Tárd fel magad.
Mily sajgás szivem közepén!
Új ámulatokra
vár minden idegem sajogva!
Egész szivem immár neked ajánlva!
Kell! Jönnöd kell! Bár életem az ára!

(A könyvet felragadja, s rejtelmesen
elrebegi a szellemidéző igét.
Vörös láng cikázik, s megjelenik benne
a Szellem, visszataszító alakban)

SZELLEM
Ki szólit?

FAUST
(elfordulva)
Szörnyű rémalak!


SZELLEM
Oly nagy erővel szolitottál,
szféráimban nyugton se hagytál,
és most? -

FAUST
Jaj! Csak ne lássalak!

SZELLEM
Repesve vágytál látni engem,
hallani hangom, nézni arcomat,
rám esdeklésed hatva hat,
hát itt vagyok! - Emberfeletti ember,

Ez az a szöveghely, ahol Goethe, pontosabban a Földszellem, az Übermensch szót használja, sajnos gúnyból, fölénnyel, Faustra. Innen vette át Nietzsche, csak persze másképp értelmezte.

miért vacogsz tehát? S miért nem hallom szavad?
Hol a kebel, amely egész világokat
teremtett, hordott, s azzal kérkedett el,
hogy egyrangú velünk, a szellemekkel?
Hol vagy, te Faust, akinek hangja szólt,
s erős akarata belémhatolt?
Te? Kire még rá sem lehellek,
és máris minden ize reszket,
kunkorgó, gyáva nyű csupán?

FAUST
Tőled féljek, lángból kibomló?
Faust volnék, Faust, hozzád hasonló.

SZELLEM
Az életárban, tettek viharán
lényem fel- s lejár,
ide-oda száll.
Születés, halál,
apály s dagály:
cserélve érlelt
örökös élet!
És zúg a szövőszék, az idő, s azon én
igy dolgozom Isten eleven köpenyén.

FAUST
Véled magam, ki átszaladsz
világokon, egynek érzem, te Szellem!

SZELLEM
Azzal vagy egy, kit megragadsz,
velem nem! (Eltűnik)

Ez a döntő üzenet szerintem. Azzal vagy egy, kit megragadsz. A többi képzelgés. — Vajon a fausti emberiség mit ragadott meg végül abból, amit, úgy vél, de már nem sokáig, hogy ural? Ha Goethe feltámadna és körülnézne, nyilván lenne véleménye, mindig is volt. Kíváncsi vagyok, hogy vélekedne. Tudni vélem, de kíváncsi vagyok.

Erről írnék még itt. De mindjárt áramszünet lesz nálunk, sajnos, úgyhogy feltöltöm inkább.

FAUST
(összeroskad)
Nem veled?
Kivel?
Isten képmása, én, én:
s még veled sem egy!

(Kopognak)

Halál! Tudom, famulusom kopog.
Befellegzett már boldog perceimnek!
Hogy egy csúszó-mászó zavarja így meg
e látomás-áramlatot!