Az életet és a halált nem bírták elviselni

Nemes Nagy Ágnes két isten-verse

Ekhnáton jegyzeteiből

Valamit mégis kéne tennem,
valamit a gyötrelem ellen.
Egy istent kellene csinálnom,
ki üljön fent és látva lásson.

A vágy már nem elég,
nekem betonból kell az ég.
Hát lépj vállamra, istenem,
én fölsegítlek. Trónra bukva
támaszkodj majd néhány kerubra.
És fölruházlak én, ne félj,
ne lásson meztelen az éj,
a szenvedést kapcsold nyakadra,
mintha kerek vércsík fakadna,
s az legyen langyos köpenyed:
szerettem növényeidet.
S helyezd el ékszeres szivedben:
hogy igazságra törekedtem.

Ennyi elég is. Mondd ki: jó itt,
és tedd hatalmas funkcióid,
csak ülj és nézz örökkön át.
Már nem halaszthatlak tovább.

Nemes Nagy 1957 után, a Rákosi-szörnyűségek után, az új elviselhetetlenségekben, elképzeli magának a gyötrelem ellenszerét: elvégzi magában a nagy, figyelő-együttérző isten megteremtését. Ekkortól írja ugyanis Ekhnáton-ciklusát: rögzíti az ember vágyát arra, hogy „betonból legyen az ég”. Nemes Nagy egyébként református volt, de az is inkább csak kegyetlen hajthatatlanságában, engesztelhetetlen keménységében, mint tradicionálisan. Az irodalmárok úgy vélték, nagyjából e ciklussal le is zárult az ő nagy Isten-vívódása. Az összkiadásban azonban Lengyel Balázs rengeteg korábban meg nem jelent, NNÁ által fel nem vállalt költeményt hozott le. Ezért most az alábbi, tényleg döbbenetes prózaverset tekinthetjük „utolsó szónak”:

Istenről
Hiánybetegségeink legnagyobbika

Lásd be, Uram, így nem lehet. Így nem lehet teremteni. Ilyen tojáshéj-Földet helyezni az űrbe, ilyen tojáshéjéletet a Földre, és abba – felfoghatatlan büntetésként – tudatot. Ez túl kevés, ez túl sok. Ez mértéktévesztés, Uram.

Mért kívánod, hogy két tenyérrel átfogható, gyerekjáték-koponyánkba egy univerzumot gyömöszöljünk? Vagy úgy teszel velünk, mint a tölgy makkjával, amelybe egy teljes tölgyfát gyömöszöltél?

Nem bánnék soha úgy a kutyámmal, mint Te velem.

Léted nem tudományos, hanem erkölcsi képtelenség. Ilyen világ teremtőjeként létedet feltételezni: blaszfémia.

Legalább ne tettél volna annyi csalogatót a csapdába. Ne csináltál volna felhőt, hálát, aranyfejet az őszi akácnak. Ne ismernénk a vékony, zöldes, édes-édes ízt: a létét. Irtózatos a Te édes lépvessződ, Uram!

Tudod te, milyen a vércukorszint süllyedése? Tudod te, milyen a leukoplákia halvány kicsi foltja növőben? Tudod te, milyen a félelem? A testi kín? A becstelenség? Tudod-e, hány wattos fényerővel tündöklik a gyilkos?

Úsztál folyóban? Ettél citromalmát? Fogtál-e körzőt, téglát, cédulát? Van körmöd? Élő fára vésni véle, krikszkrakszokat hámló platánra, míg megy odafönt, megy-megy a délután? Van odaföntöd? Van neked fölötted?

Egy szót se szóltam.

Ez tehát egy kései Isten-megnyilvánulás. Isten, mint képtelenség, mint brutalitás.

Cioran azt mondta: ez a világ nem érdemli meg, hogy megismerjék.

Nemes Nagy meg: hogy nem érdemli meg, hogy megteremtsék. De az ember meg pláne nem érdemli meg, hogy őt megteremtsék: mert teljesíthetetlenségekre teremtik, és az nem fair.

Nemes Nagy erkölcsileg tartja minősíthetetlennek a teremtőt: de nem pusztán az általa ránk mért szenvedések okán.

(Ezt most meguntam. Majd egyszer folytatom. Emlékeztető magamnak.)