Arisztotelész
Platón tanítványaként, de ugyanakkor ellenlábasaként szerzett magának hírnevet. Makedóniai Fülöp nevelőnek hívta fia, Alexandrosz mellé. Ezután Athénben élt, maga is filozófiai iskolát alapított. Rendkívül sokoldalú, több tudományterületet megalapozó gondolkodó volt (logika, esztétika, lélektan stb.). Kétségbevonta Platón ideatanát, igyekezett adatokból, konkrétumokból kiindulni. (Empirizmus.) Politikaelméletében is elvetette az utópizmust. Etikai elmélete, mely a boldogságot tekinti alapértéknek, nagy jelentőségű. — Sándor halála után bölcs óvatossággal elhagyta Athént, hiszen ott Alexandrosz híveként és kegyeltjeként megtorlástól tarthatott.
Életműve hiányosan maradt az utókorra, a megmaradt szövegek sem megbízhatók. Írásait a középkorban főleg arab filozófusok forgatták és értelmezték. Szent Tamás építette be az arisztotelészi elveket a keresztény teológiába, így vált Arisztotelész afféle filozófiai istenné, a Filozófussá.
A filozófiáról:
„Az emberek ugyanis most is, meg régen is a csodálkozás következtében kezdtek filozofálni. Kezdetben a hozzájuk legközelebb eső csodálatos dolgokon álmélkodtak eI, majd lassanként tovább mentek ezen az úton és nagyobb dolgok felől is kezdtek kérdéseik lenni, így például a Holdnak változásai felől, s a Napnak és csillagoknak járása és a mindenség keletkezése felől. A kételkedő és csodálkozó ember pedig tudatlannak érzi magát — ezért a mítoszkedvelő valahogyan filozófus, mert a mítosz is csodálatos eseményekből áll — s mivel azért filozofál, hogy a tudatlanságból kiszabaduljon, világos, hogy az első filozófusok is a tudományt a tudás kedvéért keresték, s nem belőle fakadó más egyéb haszonért. Ezt különben maga a tény is bizonyítja. A tudásnak ez a fajtája ugyanis akkor kezdődött, amikor már az élet kényelmére és élvezetére szükséges dolgok csaknem mind megvoltak. Világos tehát, hogy ezt a tudományt nem valami más haszonért keressük, hanem azért, mert ahogy szabadnak azt az embert mondjuk, aki önmagáért van és nem másért, úgy a tudományok közül is egyedül ez a szabad, mert egyedül ez van önmagáért.”
A filozófus és az első filozófia:
„Először is azt tartjuk, hogy a bölcs mindent tud, már amennyire lehetséges, anélkül azonban, hogy az egyes esetekről mindről tudna. Aztán meg azt tartjuk bölcsnek, aki a nehéz és az embernek nem könnyen megismerhető dolgokat tudja megismerni. Az érzékelés nem számítható ide, mert ez mindnyájunknak közös birtoka, s ezért könnyű és a bölcsességhez nincsen köze. Továbbá minden tudományban az a bölcsebb, aki szabatosabb tudással rendelkezik és jobban tud másokat az okokra tanítani. S a tudományok közül is inkább a bölcsesség az, amelyet önmagáért és a tudás kedvéért óhajtunk, mint amelyet a belőle fakadó egyéb eredmények miatt keresünk; s az uralkodó tudomány magasabb rendű a szolgáló tudománynál, mert a bölcsnek nem kapnia, hanem adnia kell a parancsot, s nem ő tartozik másnak engedelmeskedni, hanem őt kell követni a kevésbé bölcsnek.
Ilyen és ennyi a mi nézetünk tehát a bölcsességről és a bölcsekről.
Ami mármost e tételekből a mindentudóságra vonatkozik, az szükségképpen abban az emberben található meg, aki legnagyobb mértékben van az általánosról szóló tudomány birtokában — ez ugyanis bizonyos módon mind tudja az alapul szolgáló fogalmakat. De persze éppen ezt a legnehezebb tudni az embernek, tudniillik a legáltalánosabbat, hiszen ez esik az érzékletektől legtávolabb. Legszabatosabbak viszont azok a tudományok, amelyek különösen a végső alapelvek (próton) tudományai. A kevesebb elvből kiinduló tudományok ugyanis szabatosabbak, mint azok, amelyek még egyéb bővülést is szenvednek; így például az aritmetika szabatosabb, mint a geometria.
Sőt mások tanítására is az a tudomány alkalmas, amely az okokat vizsgálja; ugyanis azok tanítanak igazán, akik minden egyes dolognak megmondják az okát. Az önmagáért való tudás és megértés pedig a legnagyobb mértékben, legbiztosabban megszerezhető ismeret tudományának jut osztályrészül. Mert aki a tudást a tudás kedvéért választja, az főképp azt fogja választani, amelyik leginkább mondható tudománynak; ez pedig a legbiztosabban megszerezhető ismeret tudománya. Legbiztosabb ismeretek pedig az elvek s az okok, mert általuk és belőlük ismerjük meg a többi dolgokat, nem pedig ezeket az alájuk tartozók útján.
S a tudományok között mindig azé a vezető szerep és az áll a szolgáló tudomány fölött, amelyik fe1ismeri, hogy mi a cél, amiért mindent cselekedni kell. Ez pedig minden dologban a Jó — és általában az egész természetben a legfőbb Jó.”
A metafizika természete: a négy ok:
„Világos, hogy nekünk az eredeti és első okok tudományát kell megszereznünk, mert hiszen akkor mondjuk egy tárgyra nézve, hogy tudásunk van róla, amikor abban a hitben vagyunk, hogy egészen a végső okáig ismerjük. Okról azonban négyféle értelemben szoktunk beszélni. Először oknak mondjuk a lényeget és a mivoltot, mert a ’miért’-et mindig az okfejtés utolsó tagjáig szoktuk visszavezetni, már pedig az első ’miért’ egyúttal ok és kezdet, azaz elv; másodszor oknak mondjuk az anyagot és a szubsztrátumot; harmadszor a mozgás megindítóját; s negyedszer a vele éppen ellentétes okot: a mozgás végét és a jót mint célt, amely felé minden történés és mozgás irányul.”
A metafizika természete: az első filozófia:
„Ha tehát nem volna más va1óság a természet szerint alakultakon kívül, akkor a természettudomány volna az első tudomány; ha azonban van valami mozdulatlan szubsztancia, akkor ennek tudománya előbb való és ez az első, azaz általános filozófia, olyan értelemben, hogy első: s így a létezőről, amennyiben létező, ennek feladata vizsgálódni, abban is, hogy micsoda és abban is, hogy mint létezőt miféle határozmányok illetik meg.”
A mozdulatlan mozgatóról:
„Isten úgy mozgatja a világot, mint a szeretett tárgy mozgatja a szerelmest.”
ARISZTOTELÉSZ POLITIKAELMÉLETE
Közösség és közjó. Polisz:
„Minthogy minden városállamban egy bizonyos fajta közösséget ismerhetünk fel, s minden közösség nyilván valami közjó megvalósítására alakult (mert hiszen az emberek mindent a jónak látszó cél érdekében tesznek), világos, hogy noha mindezek valami jó elérésére törekszenek, a legfőbb jó elérésére elsősorban mégis az a legfelsőbbrendű közösség törekszik, amely a többit mind magában foglalja. Ez pedig az, amit városállamnak nevezünk, vagyis az állami közösség.”
Előrelátás és vezetés:
„Akiben megvan az előrelátás képessége, az természetszerűen vezetésre és parancsolásra hivatott; aki pedig csupán a parancsnak testi erővel való teljesítésére képes, az alárendeltségre és szolgaságra való; s így úrnak és szolgának ugyanaz az érdeke. Természettől eredő megkülönböztetés van a nő és a szolga közt (…). A barbároknál az asszony és a szolga együvé van sorolva. Ennek az az oka, hogy nincs köztük természetszerű vezető elem, hanem az ő közösségük csupán nő- és férfiszolgákból alakul ki; ezért mondják a költők: ’rendjén van, hogy barbárnak hellén az ura’ mert hisz barbár és szolga természetszerűen ugyanaz.”
Autarkeia. Zoon politikon:
„A több faluból álló közösség a városállam, amely — hogy úgy mondjam — már eléri a teljes, önmagában való elegendőség (autarkeia) szintjét, s míg létrejöttének célja az élet, fennmaradásának célja a boldog élet. Így tehát minden városállam a természet szerint létezik, csakúgy, mint a legalsóbb fokú kőzösségek. A végső céljuk ezeknek ugyanis a városállam; márpedig a végső cél a természetes állapot, amelyre minden egyes jelenség eljut létrejöttének befejezésével, és ezt az állapotát nevezzük természetesnek — pl. az emberét, a lóét, a családét. Ezen túl pedig a végső cél, vagyis a legföbb jó: az autarkeia, ami a végső cél és a legfőbb jó egyaránt. Mindebből tehát világos, hogy a városállam természetszerű, s hogy az ember természeténél fogva állami életre hivatott élőlény, s hogy az államon kívül élő ember is természet szerint, nem pedig véletlen folytán vagy satnyább, vagy erősebb, mint más ember.”
A polisz elsőbbsége:
„Sőt a természetnél fogva az állam a háznépnél és mindegyikünknél előbbre való. Hiszen az egész szükségszerűen előbbre való, mint a rész: ha megsemmisítem az egészet, nem marad meg se kéz, se láb, legfeljebb hasonlat formájában, mintha pl. azt mondanám: ’kőkéz’; csak ha az eredetit szétromboltam, beszélhetek ilyenről, hisz minden dolgot megvalósulása és lehetősége határoz meg; ha már egyszer valami nem ilyen minőségű, arról nem is mondhatom, hogy még mindig ugyanaz — legfeljebb, hogy névleg hasonló. Világos, hogy a városállam természet szerint előbbre való, mint az egyes ember; ha ez utóbbi külön-külön nem tud önmagának megfelelni, csak úgy viszonylik az egészhez, mint minden egyéb rész; viszont aki nem képes a társas egyesülésre, vagy akinek autarkeiája folytán semmire sincs szüksége, az nem része az államnak, akárcsak az állat vagy az isten. Természetünknél fogva törekszünk az ilyen közösségre; aki pedig ezt elsőnek megalkotta, az a legnagyobb áldás forrása. Mert valóban, miként — ha a tökéletesség fokát elérte — a legkülönb teremtmény minden élőlény közt az ember, de ha eltér a törvénytől és a jogtól, akkor mindennél alábbvaló. Azonban a legveszedelmesebb az az igazságtalanság, amelyiknek fegyvere van: márpedig az ember veszedelmes fegyverekkel születik, amelyek arra szolgálnak, hogy ésszel és erénnyel éljen, de éppen ezeket lehet az ellentétes célokra is a legjobban felhasználni. S így az ember erény híján a legelvetemültebb és legvadabb, s a nemi élvezetben és evésben a legaljasabb lény. Viszont az igazságosság az állami életben gyökerezik; mert a jog nem más, mint az állami közösség rendje; márpedig a jog szabja meg az igazságot.”
Problémafelvetés: természetes-e a rabszolgaság?
„Egyesek ti. úgy vélik, hogy az úr uralkodásának a szolga felett valamilyen tudománya van, és ugyanilyen létezik a családfői, a szolgatartó urasági, az állampolgári és királyi hivatásban is, amint azt már a bevezetésben említettük, de vannak mások, akik az úr és a szolga viszonyát természetellenesnek tartják. Mert úgy vélik, hogy csak törvény szerint szolga az egyik ember, és a másik szabad, a természet szerint nincs köztük különbség. Ezért nem is igazság ez, hanem erőszak.”
Alkotmányformák:
„Ezen megállapítások után folytatólag az alkotmányformákat vizsgáljuk meg, hogy hányféle van és melyek azok; elsőként a helyeseket, mert ha ezeket meghatároztuk, felismerhetővé lesznek a korcs formák is. Mármost, amennyiben az alkotmány ugyanazt jelenti, mint a kormányzás, ez pedig a városállamban a legfőbb hatalom, akkor a hatalom szükség szerint lehet egy ember, néhány vagy sok személy; ha az az egyetlen ember, azok a néhányan vagy sokan a közérdek szerint uralkodnak, keletkeznek szükségképpen a helyes alkotmányok; azok meg, melyek amaz egyetlen ember, ama néhány vagy sokak érdekéhez igazodnak, a korcs formák. Mert hiszen vagy nem kell polgárnak neveznünk azt, aki abban részt vesz, vagy pedig részesednie kell az előnyökben is. Szokás szerint azt a monarchiát, amely a közérdekre tekintettel van, királyságnak, azt a kormányzatot, amely keveseknek, de egynél többnek adja a hatalmat, arisztokráciának nevezzük (akár azért, mert itt a legjobbak uralkodnak, akár mert benne minden úgy történik, amint a városállam és annak tagjai szempontjából a legjobb); végre mikor a nép gyakorolja az államhatalmat a közjó érdekében, azt valamennyi alkotmány közös nevével politeiának nevezzük. (S ez rendjén is van: mivel lehetséges, hogy egy vagy néhány ember erényeivel kitűnik; de ha számuk nagyobb, ez már nehéz annak, aki az erény szempontjából a tökéletességet akarja elérni, s még leginkább a harciasságtól várhatjuk ezt, mert hiszen ez szokott a tömegben megnyilvánulni; ezért az ilyen alkotmányban a legfőbb hatalmat a harcosok gyakorolják, s mindazok részesülnek benne, akiknek kezében fegyver van.) Az említett alkotmányok korcs alakjai pedig: a királyságé a türannisz (zsarnokság), az arisztokráciáé az oligarchia, és a politeiáé a demokrácia. A türannisz olyan monarchia, mely csak az egyeduralkodó érdekéért van, míg az oligarchia a vagyonosok, a demokrácia pedig a vagyontalanok érdekéért: a közösség érdekéhez egyikük sem igazodik.”
Kik legyenek a politika szereplői?
„Mint ahogy az orvost csak az orvos ítélheti meg, általában az embereket is azoknak kellene megítélniük, akik egy színvonalon állnak velük... Nem alkalmazható-e ugyanez az elv a választásokra is? Mert helyesen csak az választhat, aki tudással rendelkezik: a geometria tudósa például helyesen választ a geometria dolgaiban; vagy a kormányos a hajózás dolgaiban... Így tehát sem a tisztviselők választását, sem felelősségre vonását nem szabad a tömegre bízni.”
Platón tanítványaként, de ugyanakkor ellenlábasaként szerzett magának hírnevet. Makedóniai Fülöp nevelőnek hívta fia, Alexandrosz mellé. Ezután Athénben élt, maga is filozófiai iskolát alapított. Rendkívül sokoldalú, több tudományterületet megalapozó gondolkodó volt (logika, esztétika, lélektan stb.). Kétségbevonta Platón ideatanát, igyekezett adatokból, konkrétumokból kiindulni. (Empirizmus.) Politikaelméletében is elvetette az utópizmust. Etikai elmélete, mely a boldogságot tekinti alapértéknek, nagy jelentőségű. — Sándor halála után bölcs óvatossággal elhagyta Athént, hiszen ott Alexandrosz híveként és kegyeltjeként megtorlástól tarthatott.
Életműve hiányosan maradt az utókorra, a megmaradt szövegek sem megbízhatók. Írásait a középkorban főleg arab filozófusok forgatták és értelmezték. Szent Tamás építette be az arisztotelészi elveket a keresztény teológiába, így vált Arisztotelész afféle filozófiai istenné, a Filozófussá.
A filozófiáról:
„Az emberek ugyanis most is, meg régen is a csodálkozás következtében kezdtek filozofálni. Kezdetben a hozzájuk legközelebb eső csodálatos dolgokon álmélkodtak eI, majd lassanként tovább mentek ezen az úton és nagyobb dolgok felől is kezdtek kérdéseik lenni, így például a Holdnak változásai felől, s a Napnak és csillagoknak járása és a mindenség keletkezése felől. A kételkedő és csodálkozó ember pedig tudatlannak érzi magát — ezért a mítoszkedvelő valahogyan filozófus, mert a mítosz is csodálatos eseményekből áll — s mivel azért filozofál, hogy a tudatlanságból kiszabaduljon, világos, hogy az első filozófusok is a tudományt a tudás kedvéért keresték, s nem belőle fakadó más egyéb haszonért. Ezt különben maga a tény is bizonyítja. A tudásnak ez a fajtája ugyanis akkor kezdődött, amikor már az élet kényelmére és élvezetére szükséges dolgok csaknem mind megvoltak. Világos tehát, hogy ezt a tudományt nem valami más haszonért keressük, hanem azért, mert ahogy szabadnak azt az embert mondjuk, aki önmagáért van és nem másért, úgy a tudományok közül is egyedül ez a szabad, mert egyedül ez van önmagáért.”
A filozófus és az első filozófia:
„Először is azt tartjuk, hogy a bölcs mindent tud, már amennyire lehetséges, anélkül azonban, hogy az egyes esetekről mindről tudna. Aztán meg azt tartjuk bölcsnek, aki a nehéz és az embernek nem könnyen megismerhető dolgokat tudja megismerni. Az érzékelés nem számítható ide, mert ez mindnyájunknak közös birtoka, s ezért könnyű és a bölcsességhez nincsen köze. Továbbá minden tudományban az a bölcsebb, aki szabatosabb tudással rendelkezik és jobban tud másokat az okokra tanítani. S a tudományok közül is inkább a bölcsesség az, amelyet önmagáért és a tudás kedvéért óhajtunk, mint amelyet a belőle fakadó egyéb eredmények miatt keresünk; s az uralkodó tudomány magasabb rendű a szolgáló tudománynál, mert a bölcsnek nem kapnia, hanem adnia kell a parancsot, s nem ő tartozik másnak engedelmeskedni, hanem őt kell követni a kevésbé bölcsnek.
Ilyen és ennyi a mi nézetünk tehát a bölcsességről és a bölcsekről.
Ami mármost e tételekből a mindentudóságra vonatkozik, az szükségképpen abban az emberben található meg, aki legnagyobb mértékben van az általánosról szóló tudomány birtokában — ez ugyanis bizonyos módon mind tudja az alapul szolgáló fogalmakat. De persze éppen ezt a legnehezebb tudni az embernek, tudniillik a legáltalánosabbat, hiszen ez esik az érzékletektől legtávolabb. Legszabatosabbak viszont azok a tudományok, amelyek különösen a végső alapelvek (próton) tudományai. A kevesebb elvből kiinduló tudományok ugyanis szabatosabbak, mint azok, amelyek még egyéb bővülést is szenvednek; így például az aritmetika szabatosabb, mint a geometria.
Sőt mások tanítására is az a tudomány alkalmas, amely az okokat vizsgálja; ugyanis azok tanítanak igazán, akik minden egyes dolognak megmondják az okát. Az önmagáért való tudás és megértés pedig a legnagyobb mértékben, legbiztosabban megszerezhető ismeret tudományának jut osztályrészül. Mert aki a tudást a tudás kedvéért választja, az főképp azt fogja választani, amelyik leginkább mondható tudománynak; ez pedig a legbiztosabban megszerezhető ismeret tudománya. Legbiztosabb ismeretek pedig az elvek s az okok, mert általuk és belőlük ismerjük meg a többi dolgokat, nem pedig ezeket az alájuk tartozók útján.
S a tudományok között mindig azé a vezető szerep és az áll a szolgáló tudomány fölött, amelyik fe1ismeri, hogy mi a cél, amiért mindent cselekedni kell. Ez pedig minden dologban a Jó — és általában az egész természetben a legfőbb Jó.”
A metafizika természete: a négy ok:
„Világos, hogy nekünk az eredeti és első okok tudományát kell megszereznünk, mert hiszen akkor mondjuk egy tárgyra nézve, hogy tudásunk van róla, amikor abban a hitben vagyunk, hogy egészen a végső okáig ismerjük. Okról azonban négyféle értelemben szoktunk beszélni. Először oknak mondjuk a lényeget és a mivoltot, mert a ’miért’-et mindig az okfejtés utolsó tagjáig szoktuk visszavezetni, már pedig az első ’miért’ egyúttal ok és kezdet, azaz elv; másodszor oknak mondjuk az anyagot és a szubsztrátumot; harmadszor a mozgás megindítóját; s negyedszer a vele éppen ellentétes okot: a mozgás végét és a jót mint célt, amely felé minden történés és mozgás irányul.”
A metafizika természete: az első filozófia:
„Ha tehát nem volna más va1óság a természet szerint alakultakon kívül, akkor a természettudomány volna az első tudomány; ha azonban van valami mozdulatlan szubsztancia, akkor ennek tudománya előbb való és ez az első, azaz általános filozófia, olyan értelemben, hogy első: s így a létezőről, amennyiben létező, ennek feladata vizsgálódni, abban is, hogy micsoda és abban is, hogy mint létezőt miféle határozmányok illetik meg.”
A mozdulatlan mozgatóról:
„Isten úgy mozgatja a világot, mint a szeretett tárgy mozgatja a szerelmest.”
ARISZTOTELÉSZ POLITIKAELMÉLETE
Közösség és közjó. Polisz:
„Minthogy minden városállamban egy bizonyos fajta közösséget ismerhetünk fel, s minden közösség nyilván valami közjó megvalósítására alakult (mert hiszen az emberek mindent a jónak látszó cél érdekében tesznek), világos, hogy noha mindezek valami jó elérésére törekszenek, a legfőbb jó elérésére elsősorban mégis az a legfelsőbbrendű közösség törekszik, amely a többit mind magában foglalja. Ez pedig az, amit városállamnak nevezünk, vagyis az állami közösség.”
Előrelátás és vezetés:
„Akiben megvan az előrelátás képessége, az természetszerűen vezetésre és parancsolásra hivatott; aki pedig csupán a parancsnak testi erővel való teljesítésére képes, az alárendeltségre és szolgaságra való; s így úrnak és szolgának ugyanaz az érdeke. Természettől eredő megkülönböztetés van a nő és a szolga közt (…). A barbároknál az asszony és a szolga együvé van sorolva. Ennek az az oka, hogy nincs köztük természetszerű vezető elem, hanem az ő közösségük csupán nő- és férfiszolgákból alakul ki; ezért mondják a költők: ’rendjén van, hogy barbárnak hellén az ura’ mert hisz barbár és szolga természetszerűen ugyanaz.”
Autarkeia. Zoon politikon:
„A több faluból álló közösség a városállam, amely — hogy úgy mondjam — már eléri a teljes, önmagában való elegendőség (autarkeia) szintjét, s míg létrejöttének célja az élet, fennmaradásának célja a boldog élet. Így tehát minden városállam a természet szerint létezik, csakúgy, mint a legalsóbb fokú kőzösségek. A végső céljuk ezeknek ugyanis a városállam; márpedig a végső cél a természetes állapot, amelyre minden egyes jelenség eljut létrejöttének befejezésével, és ezt az állapotát nevezzük természetesnek — pl. az emberét, a lóét, a családét. Ezen túl pedig a végső cél, vagyis a legföbb jó: az autarkeia, ami a végső cél és a legfőbb jó egyaránt. Mindebből tehát világos, hogy a városállam természetszerű, s hogy az ember természeténél fogva állami életre hivatott élőlény, s hogy az államon kívül élő ember is természet szerint, nem pedig véletlen folytán vagy satnyább, vagy erősebb, mint más ember.”
A polisz elsőbbsége:
„Sőt a természetnél fogva az állam a háznépnél és mindegyikünknél előbbre való. Hiszen az egész szükségszerűen előbbre való, mint a rész: ha megsemmisítem az egészet, nem marad meg se kéz, se láb, legfeljebb hasonlat formájában, mintha pl. azt mondanám: ’kőkéz’; csak ha az eredetit szétromboltam, beszélhetek ilyenről, hisz minden dolgot megvalósulása és lehetősége határoz meg; ha már egyszer valami nem ilyen minőségű, arról nem is mondhatom, hogy még mindig ugyanaz — legfeljebb, hogy névleg hasonló. Világos, hogy a városállam természet szerint előbbre való, mint az egyes ember; ha ez utóbbi külön-külön nem tud önmagának megfelelni, csak úgy viszonylik az egészhez, mint minden egyéb rész; viszont aki nem képes a társas egyesülésre, vagy akinek autarkeiája folytán semmire sincs szüksége, az nem része az államnak, akárcsak az állat vagy az isten. Természetünknél fogva törekszünk az ilyen közösségre; aki pedig ezt elsőnek megalkotta, az a legnagyobb áldás forrása. Mert valóban, miként — ha a tökéletesség fokát elérte — a legkülönb teremtmény minden élőlény közt az ember, de ha eltér a törvénytől és a jogtól, akkor mindennél alábbvaló. Azonban a legveszedelmesebb az az igazságtalanság, amelyiknek fegyvere van: márpedig az ember veszedelmes fegyverekkel születik, amelyek arra szolgálnak, hogy ésszel és erénnyel éljen, de éppen ezeket lehet az ellentétes célokra is a legjobban felhasználni. S így az ember erény híján a legelvetemültebb és legvadabb, s a nemi élvezetben és evésben a legaljasabb lény. Viszont az igazságosság az állami életben gyökerezik; mert a jog nem más, mint az állami közösség rendje; márpedig a jog szabja meg az igazságot.”
Problémafelvetés: természetes-e a rabszolgaság?
„Egyesek ti. úgy vélik, hogy az úr uralkodásának a szolga felett valamilyen tudománya van, és ugyanilyen létezik a családfői, a szolgatartó urasági, az állampolgári és királyi hivatásban is, amint azt már a bevezetésben említettük, de vannak mások, akik az úr és a szolga viszonyát természetellenesnek tartják. Mert úgy vélik, hogy csak törvény szerint szolga az egyik ember, és a másik szabad, a természet szerint nincs köztük különbség. Ezért nem is igazság ez, hanem erőszak.”
Alkotmányformák:
„Ezen megállapítások után folytatólag az alkotmányformákat vizsgáljuk meg, hogy hányféle van és melyek azok; elsőként a helyeseket, mert ha ezeket meghatároztuk, felismerhetővé lesznek a korcs formák is. Mármost, amennyiben az alkotmány ugyanazt jelenti, mint a kormányzás, ez pedig a városállamban a legfőbb hatalom, akkor a hatalom szükség szerint lehet egy ember, néhány vagy sok személy; ha az az egyetlen ember, azok a néhányan vagy sokan a közérdek szerint uralkodnak, keletkeznek szükségképpen a helyes alkotmányok; azok meg, melyek amaz egyetlen ember, ama néhány vagy sokak érdekéhez igazodnak, a korcs formák. Mert hiszen vagy nem kell polgárnak neveznünk azt, aki abban részt vesz, vagy pedig részesednie kell az előnyökben is. Szokás szerint azt a monarchiát, amely a közérdekre tekintettel van, királyságnak, azt a kormányzatot, amely keveseknek, de egynél többnek adja a hatalmat, arisztokráciának nevezzük (akár azért, mert itt a legjobbak uralkodnak, akár mert benne minden úgy történik, amint a városállam és annak tagjai szempontjából a legjobb); végre mikor a nép gyakorolja az államhatalmat a közjó érdekében, azt valamennyi alkotmány közös nevével politeiának nevezzük. (S ez rendjén is van: mivel lehetséges, hogy egy vagy néhány ember erényeivel kitűnik; de ha számuk nagyobb, ez már nehéz annak, aki az erény szempontjából a tökéletességet akarja elérni, s még leginkább a harciasságtól várhatjuk ezt, mert hiszen ez szokott a tömegben megnyilvánulni; ezért az ilyen alkotmányban a legfőbb hatalmat a harcosok gyakorolják, s mindazok részesülnek benne, akiknek kezében fegyver van.) Az említett alkotmányok korcs alakjai pedig: a királyságé a türannisz (zsarnokság), az arisztokráciáé az oligarchia, és a politeiáé a demokrácia. A türannisz olyan monarchia, mely csak az egyeduralkodó érdekéért van, míg az oligarchia a vagyonosok, a demokrácia pedig a vagyontalanok érdekéért: a közösség érdekéhez egyikük sem igazodik.”
Kik legyenek a politika szereplői?
„Mint ahogy az orvost csak az orvos ítélheti meg, általában az embereket is azoknak kellene megítélniük, akik egy színvonalon állnak velük... Nem alkalmazható-e ugyanez az elv a választásokra is? Mert helyesen csak az választhat, aki tudással rendelkezik: a geometria tudósa például helyesen választ a geometria dolgaiban; vagy a kormányos a hajózás dolgaiban... Így tehát sem a tisztviselők választását, sem felelősségre vonását nem szabad a tömegre bízni.”
*
„Aristotelés olyan átfogó és spekulatív, mint senki más, jóllehet nem rendszeresen jár el.”
(Hegel)
AZ ETIKÁRÓL
„Térjünk most vissza az általunk keresett jóra, s lássuk, hogy mi is hát az a jó? Először is nyilvánvaló, hogy a különböző cselekvésekben és mesterségekben más és más: más az orvostudományban, más a hadtudományban, de éppúgy más a többi tudományban is. De hát akkor külön-külön mindegyikben mi a jó? Mert az, aminek az érdekében minden egyebet cselekszenek; mégpedig: az orvostudományban az egészség, a tudományban a győzelem, az építészetben az épület stb., minden cselekvésben és elhatározásban a végcél, hiszen minden egyebet ennek érdekében teszünk. Ha tehát van valami, ami az összes cselekedet végcélja, akkor csakis ez lehet a cselekvéssel elérhető jó; ha pedig több ilyen cél van, akkor ezek együttvéve. Következtetésünk tehát kerülő úton megint csak ugyanoda érkezik. De próbáljuk meg ezt még világosabban kifejteni. Minthogy kétségkívül többféle cél lehetséges, viszont ezek némelyikét, például a gazdagságot, a fuvolát, s általában az eszközöket, csupán más célokért választjuk: világos, hogy nem lehet mindegyikük tökéletes cél, márpedig a legfőbb jónak tökéletesnek kell lennie. Ha tehát csupán egyetlenegy valami lehet tökéletes, akkor bizonyára ez az, amit keresünk; ha pedig több ilyen is van, akkor az, amelyik valamennyi közt a legtökéletesebb. Mármost, amit önmagáért igyekszünk elérni, azt mindig tökéletesebbnek nevezzük, mint azt, amire csak másért törekszünk; viszont amit sohasem másért választunk, azt feltétlenül tökéletesebbnek nevezzük, mint azt, amit nemcsak magáért, hanem másért is választunk; egyetemes értelemben tökéletesnek pedig azt nevezzük, amit mindig csupán önmagáért és sohasem másért választunk. Ilyennek mondhatjuk legelsősorban a boldogságot, mert ezt mndig csupán önmagáért választjuk, sohasem másért. Viszont a kitüntetést, a gyönyört, az észt és minden erényt — igaz — önmagukért is keressük, mert még ha semmi előny sem származnék belőlük, akkor is óhajtanók; de keressük azokat a boldogságért is, mert úgy érezzük, hogy általuk leszünk boldogok. Viszont a boldogságot sohasem ezek kedvéért, s általában sohasem másért választjuk… Egyszóval: a boldogság tökéletes és önmagában elégséges valami, s egyben minden cselekvésnek a végcélja.”
NÉHÁNY VÉLEMÉNY ARISZTOTELÉSZ UTÓKORÁBÓL
„Micsoda csőcselék-lelkület, kiáltja tehát /Gassendi/ méltatlankodva az aristotelikusoknak, hogy az ember oly dolgokban, amelyek nem a vallásra, ahol persze az értelmet a hitnek való engedelmességre kell szorítani, hanem a természetre vonatkoznak, eme vagy ama filozófus tekintélyének vesse alá szellemét! És micsoda renyheség, hogy ahelyett, hogy a magunk szemével, csak Aristoteles szemével lássunk, és ahelyett, hogy magát a természetet, csak Aristotelesnek a természetről szóló műveit tanulmányozzuk! És micsoda kishitűség, hogy ne bízzunk saját erőinkben és képességeinkben, hogy azt. higgyük, a természet kimerült egy lángelmében, ennélfogva többé nem embereket, hanem már csak majmokat tud létrehozni, mint hogyha a természet nem mindig ugyanaz maradna, tehát nem tudna még ma is nagy szellemeket termelni csakúgy, mint azelőtt.”
(Feuerbach Gassendiről — a méltatlankodóról — és Arisztotelészről. 19. század közepe)
„Arisztotelész, Aquinói Tamás, Hegel — ez a három gondolkodó szolgaságba taszította a szellemet. A zsarnokság legrosszabb formája a rendszer, a filozófiában csakúgy, mint minden egyébben.”
(Cioran. 20. század vége)
„Arisztotelész egyszerre a tényekhez legjobban kötődő és ugyanakkor a legmetafizikusabb szellem. Szigorú logikus, de mindig éber realista is lévén, minden nehézség nélkül alkalmazkodik annak követelményeihez, ami van, és gondolkodásában összegyűjti — anélkül, hogy bármit is erőszakkal eltorzítana — a lét minden változatát, olyan szellemi erővel és szabadsággal, amelyet csak Aquinói Szent Tamás tiszta hite és angyali ereje fog túlszárnyalni. De mindez a gazdagság az elvek fényében van elrendezve, az értelem által rögzítve, osztályozva, kimérve és irányítva; és ez a bölcsesség, a még teljesen emberi bölcsesség műve, ame!y azonban magasra jurva egyetlen pillantással átfogja a dolgok teljességét.
De Arisztotelész gondolkodása nem annyira szélességében, mint inkább mélységében kiterjedt. Nem sokat törődik azzal, hogy láttassa tanrendszere arányait és nagy egységeit; mindenekelőtt azt törekszik megragadni tökéletesen biztos módszerrel és hibátlan pontossággal, ami egy adott megismerendő természetben a legeredetibb, a legbelsőbb, a legsajátosabb. Így nemcsak az emberi tudományt rendszerezi, s nemcsak a logika, a biológia, a pszichológia, a természetfilozófia, a metafizika, az etika és a politika alapjait rakja le, hanem kicsiszoIta egy sereg definíció és pontos ítélet gyémántjait is, amelyeken a valóság tüze fénylik.
Habozás nélkül ki kell jelentenünk, hogy Arisztotelész teljesen egyedülálló a filozófusok között, lángelméje, tehetsége, művei révén. Természetes, hogy ami szép, az nehéz, s ami nehéz, az ritka. De ha egy önmagában véve is és a körülményeket tekintve is rendkívül nehéz műről van szó, akkor is elképzelhető, hogy akad legalább egy valaki, aki megvalósítja. Másrészt egy jól megszerkesztett épület rendszerint nem több, hanem egyetlen építész tervei szerint épül. Ha tehát az emberi bölcsességnek vagy filozófiának megfelelően szerkesztett épületként kellett létrejönnie, arra volt szükség, hogy az alapokat hosszú történeti előkészítés után egy valaki rakja le. Ezekre az alapokra mesterek ezrei helyezhetik el a maguk részét is, mert a tudomány csak az emberi nemzedékek közös erőfeszítésével növekszik és sohasem lesz befejezett. De csak egyetlen főépítész kell hozzá.
Ezért, a hibák, tökéletlenségek és hiányosságok ellenére, amelyek jelzik nála az emberi értelem korlátait, Arisztotelész az igazi Filozófus, mint ahogy Szent Tamás a Teológus.”
(Jacques Maritain teológus — 20. század közepe)
„Bármely jelentős filozófus, de kiváltképp Arisztotelész tárgyalásakor két dolgot kell feltétlenül figyelembe venni: az elődeihez, ill. a követőihez való viszonyát. Az előbbi tekintetben Arisztotelész óriási érdemekkel dicsekedhet, de legalább ilyen mértékben negatív hatást könyvelhetünk el neki az utóbbiban — bár ezekért követői legalább annyira felelősek, mint maga Arisztotelész. Ő a görög gondolkodás kreatív periódusának végén született, és halála után jó kétezer évet kellett várni arra, hogy a világ ismét egy olyan filozófust produkáljon, aki valamennyire is hozzá mérhető. E hosszú időszak végefelé tekintélyét szinte már ugyanúgy nem vonták kétségbe, mint az egyházét, mind a tudomány, mind a filozófia terén. Ugyanakkor a 17. század elejétől úgyszólván minden komolyabb újításnak meg kellett küzdenie valamilyen arisztotelészi tantétellel; a logikában ez még ma is így van. El kell viszont ismerni, hogy ha valamely más elődje (talán az egy Démokritosz kivételével) szerzett volna az övéhez hasonló tekintélyt, az legalább ilyen káros következményekkel járt volna. Ha igazságosak akarunk lenni vele szemben, akkor mindenekelőtt el kell felejtenünk túlzott posztumusz hírnevét, de az ugyanilyen túlzott posztumusz elmarasztalást is, amelyet éppen az előbbi váltott ki.”
(Bertrand Russell)
„Aristotelés olyan átfogó és spekulatív, mint senki más, jóllehet nem rendszeresen jár el.”
(Hegel)
AZ ETIKÁRÓL
„Térjünk most vissza az általunk keresett jóra, s lássuk, hogy mi is hát az a jó? Először is nyilvánvaló, hogy a különböző cselekvésekben és mesterségekben más és más: más az orvostudományban, más a hadtudományban, de éppúgy más a többi tudományban is. De hát akkor külön-külön mindegyikben mi a jó? Mert az, aminek az érdekében minden egyebet cselekszenek; mégpedig: az orvostudományban az egészség, a tudományban a győzelem, az építészetben az épület stb., minden cselekvésben és elhatározásban a végcél, hiszen minden egyebet ennek érdekében teszünk. Ha tehát van valami, ami az összes cselekedet végcélja, akkor csakis ez lehet a cselekvéssel elérhető jó; ha pedig több ilyen cél van, akkor ezek együttvéve. Következtetésünk tehát kerülő úton megint csak ugyanoda érkezik. De próbáljuk meg ezt még világosabban kifejteni. Minthogy kétségkívül többféle cél lehetséges, viszont ezek némelyikét, például a gazdagságot, a fuvolát, s általában az eszközöket, csupán más célokért választjuk: világos, hogy nem lehet mindegyikük tökéletes cél, márpedig a legfőbb jónak tökéletesnek kell lennie. Ha tehát csupán egyetlenegy valami lehet tökéletes, akkor bizonyára ez az, amit keresünk; ha pedig több ilyen is van, akkor az, amelyik valamennyi közt a legtökéletesebb. Mármost, amit önmagáért igyekszünk elérni, azt mindig tökéletesebbnek nevezzük, mint azt, amire csak másért törekszünk; viszont amit sohasem másért választunk, azt feltétlenül tökéletesebbnek nevezzük, mint azt, amit nemcsak magáért, hanem másért is választunk; egyetemes értelemben tökéletesnek pedig azt nevezzük, amit mindig csupán önmagáért és sohasem másért választunk. Ilyennek mondhatjuk legelsősorban a boldogságot, mert ezt mndig csupán önmagáért választjuk, sohasem másért. Viszont a kitüntetést, a gyönyört, az észt és minden erényt — igaz — önmagukért is keressük, mert még ha semmi előny sem származnék belőlük, akkor is óhajtanók; de keressük azokat a boldogságért is, mert úgy érezzük, hogy általuk leszünk boldogok. Viszont a boldogságot sohasem ezek kedvéért, s általában sohasem másért választjuk… Egyszóval: a boldogság tökéletes és önmagában elégséges valami, s egyben minden cselekvésnek a végcélja.”
NÉHÁNY VÉLEMÉNY ARISZTOTELÉSZ UTÓKORÁBÓL
„Micsoda csőcselék-lelkület, kiáltja tehát /Gassendi/ méltatlankodva az aristotelikusoknak, hogy az ember oly dolgokban, amelyek nem a vallásra, ahol persze az értelmet a hitnek való engedelmességre kell szorítani, hanem a természetre vonatkoznak, eme vagy ama filozófus tekintélyének vesse alá szellemét! És micsoda renyheség, hogy ahelyett, hogy a magunk szemével, csak Aristoteles szemével lássunk, és ahelyett, hogy magát a természetet, csak Aristotelesnek a természetről szóló műveit tanulmányozzuk! És micsoda kishitűség, hogy ne bízzunk saját erőinkben és képességeinkben, hogy azt. higgyük, a természet kimerült egy lángelmében, ennélfogva többé nem embereket, hanem már csak majmokat tud létrehozni, mint hogyha a természet nem mindig ugyanaz maradna, tehát nem tudna még ma is nagy szellemeket termelni csakúgy, mint azelőtt.”
(Feuerbach Gassendiről — a méltatlankodóról — és Arisztotelészről. 19. század közepe)
„Arisztotelész, Aquinói Tamás, Hegel — ez a három gondolkodó szolgaságba taszította a szellemet. A zsarnokság legrosszabb formája a rendszer, a filozófiában csakúgy, mint minden egyébben.”
(Cioran. 20. század vége)
„Arisztotelész egyszerre a tényekhez legjobban kötődő és ugyanakkor a legmetafizikusabb szellem. Szigorú logikus, de mindig éber realista is lévén, minden nehézség nélkül alkalmazkodik annak követelményeihez, ami van, és gondolkodásában összegyűjti — anélkül, hogy bármit is erőszakkal eltorzítana — a lét minden változatát, olyan szellemi erővel és szabadsággal, amelyet csak Aquinói Szent Tamás tiszta hite és angyali ereje fog túlszárnyalni. De mindez a gazdagság az elvek fényében van elrendezve, az értelem által rögzítve, osztályozva, kimérve és irányítva; és ez a bölcsesség, a még teljesen emberi bölcsesség műve, ame!y azonban magasra jurva egyetlen pillantással átfogja a dolgok teljességét.
De Arisztotelész gondolkodása nem annyira szélességében, mint inkább mélységében kiterjedt. Nem sokat törődik azzal, hogy láttassa tanrendszere arányait és nagy egységeit; mindenekelőtt azt törekszik megragadni tökéletesen biztos módszerrel és hibátlan pontossággal, ami egy adott megismerendő természetben a legeredetibb, a legbelsőbb, a legsajátosabb. Így nemcsak az emberi tudományt rendszerezi, s nemcsak a logika, a biológia, a pszichológia, a természetfilozófia, a metafizika, az etika és a politika alapjait rakja le, hanem kicsiszoIta egy sereg definíció és pontos ítélet gyémántjait is, amelyeken a valóság tüze fénylik.
Habozás nélkül ki kell jelentenünk, hogy Arisztotelész teljesen egyedülálló a filozófusok között, lángelméje, tehetsége, művei révén. Természetes, hogy ami szép, az nehéz, s ami nehéz, az ritka. De ha egy önmagában véve is és a körülményeket tekintve is rendkívül nehéz műről van szó, akkor is elképzelhető, hogy akad legalább egy valaki, aki megvalósítja. Másrészt egy jól megszerkesztett épület rendszerint nem több, hanem egyetlen építész tervei szerint épül. Ha tehát az emberi bölcsességnek vagy filozófiának megfelelően szerkesztett épületként kellett létrejönnie, arra volt szükség, hogy az alapokat hosszú történeti előkészítés után egy valaki rakja le. Ezekre az alapokra mesterek ezrei helyezhetik el a maguk részét is, mert a tudomány csak az emberi nemzedékek közös erőfeszítésével növekszik és sohasem lesz befejezett. De csak egyetlen főépítész kell hozzá.
Ezért, a hibák, tökéletlenségek és hiányosságok ellenére, amelyek jelzik nála az emberi értelem korlátait, Arisztotelész az igazi Filozófus, mint ahogy Szent Tamás a Teológus.”
(Jacques Maritain teológus — 20. század közepe)
„Bármely jelentős filozófus, de kiváltképp Arisztotelész tárgyalásakor két dolgot kell feltétlenül figyelembe venni: az elődeihez, ill. a követőihez való viszonyát. Az előbbi tekintetben Arisztotelész óriási érdemekkel dicsekedhet, de legalább ilyen mértékben negatív hatást könyvelhetünk el neki az utóbbiban — bár ezekért követői legalább annyira felelősek, mint maga Arisztotelész. Ő a görög gondolkodás kreatív periódusának végén született, és halála után jó kétezer évet kellett várni arra, hogy a világ ismét egy olyan filozófust produkáljon, aki valamennyire is hozzá mérhető. E hosszú időszak végefelé tekintélyét szinte már ugyanúgy nem vonták kétségbe, mint az egyházét, mind a tudomány, mind a filozófia terén. Ugyanakkor a 17. század elejétől úgyszólván minden komolyabb újításnak meg kellett küzdenie valamilyen arisztotelészi tantétellel; a logikában ez még ma is így van. El kell viszont ismerni, hogy ha valamely más elődje (talán az egy Démokritosz kivételével) szerzett volna az övéhez hasonló tekintélyt, az legalább ilyen káros következményekkel járt volna. Ha igazságosak akarunk lenni vele szemben, akkor mindenekelőtt el kell felejtenünk túlzott posztumusz hírnevét, de az ugyanilyen túlzott posztumusz elmarasztalást is, amelyet éppen az előbbi váltott ki.”
(Bertrand Russell)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése