Faludy-inspirációk

A szakfilozófusok többnyire más véleményen vannak — de a filozófia iránt érdeklődő embernek, még ha balszerencséjére szakfilozófus is, igenis érdemes költőket olvasni. Olyan inspirációk, párhuzamosságok bukkannak elő, olyan gondolattömörítések születnek eszement verselőknél időnként, ami rendkívül érdekes lehet. (És sok filozófus is akadt azért, aki ki volt éhezve az irodalomra, és okult belőle, Arisztotelésztől Heideggerig.)

Faludy György magyar költő véleményem szerint az ez okból is olvasandók egyike. Nem mintha olyan kiemelkedő alkotónak tartanám — inkább nagyon is felemásnak. Nem kevés a remek verssora, versrészlete; igazán jól megcsinált versegésze azonban szerintem igen kevés akad. Tehát nem igazán nagy költő, a Villon-megbolondításai is jórészt csak szentimentális hókuszpókuszok: viszont ő maga baromira nagyszabású és izgalmas alak. A Pokolbéli víg napjaim pedig a megtörhetetlen, diadalmas élet, „csillag egy szeméttelepen”, mondhatná Heine; ilyet nem nagyon írtak magyar nyelven másikat. (De persze az nem vers. Hanem: önéletrajzi, mondjuk, hogy regény.)

Noteszlapok című kis gyűjteményét ezzel az aljegyzettel látta el: „(London, 1958–1963)”, mert akkor már megint emigrációban volt; ebből a ciklusból szedtem ki pár kis szilánkot. Megkommentálom őket.

Haladás

A fejlődés, mit Darwin, Hegel,
Marx s Ford ígért, megérkezett.
Tökéletesítjük a gépet,
nem az embert a gép helyett.
A roppant lakomán felesszük
a földet lábaink alatt,
meg az atmoszférát felettünk.
Az eresztékek inganak.
Energiát zabál és árut
okád a szörnyű szerkezet.
Egymást faljuk fel, ha tovább fut,
éhenhalunk, ha megreked.

Faludynak az 1956 utáni emigrációja többek közt azzal a felismeréssel járt, hogy a modern civilizáció fel fogja zabálni magát. (Közelről nézte, persze: de hát ezzel nem volt egyedül.) Az ember a külső, szervetlen testét, a gépi-mesterséges világot fejleszti maga körül, önmagáról azonban megfeledkezik. Faludy az ökológiai gondolkodást, a Római Klubot, a föld-űrhajó gondolatát messze megelőzve versbe-nyomatta-préselte ezeket a felismeréseit (rémképeit): ma már mindenki érti is őket, sőt kevesli, de akkor ő volt az ideges hülyegyerek. A paradoxont is látta és megfogalmazta persze; nézzétek csak a zárósorokat.

Olvassátok csak a költőket!
*
„Termelésből fakad a jólét.”
Ez ellen nincs instancia.
S mi fakad majd a szívdöglesztő
jólétből? Dekadencia.

Persze, gyenge kis csasztuska, ráadásul az előbbi témának egy részletét emeli ki: versként gyenge, gondolatként sem eredeti nagyon, persze, de azért csak jegyezzük meg.

*
A technokratát csak a pénz
érdekli: ez a jelleme.
Mindent legyárt, amit lehet
és semmit, amit kellene.

Mert hát mit kellene? Az kellett volna, lehet, amit már elszalasztottunk. Az lett volna a fontos. (Miért, a légkondicionáló talán nem fontos? — Hát fontos, persze, de lenne, ami fontosabb. Hamvas a Száz könyvben azt a brutális hasonlatot mondta erre, hogy volt egy idő, amikor az emberiségnek választania kellett Shakespeare és a szappan között. Választottunk, most már ne panaszkodjunk: testünk illatos, agyunk bűzlik, megérte, nyilván.)

*
Állásról, üzletről, zabáról
s autókról fecsegünk egymásnak.
Csak barbároknak nincsen múltjuk,
csak tegnap nélkül nincsen másnap.
Arra sodródunk egyenest,
hol fajtánknak még sírt sem ásnak,
és abból sem lesz haladás,
ha vége van a haladásnak.

Csak barbároknak nincsen múltjuk — és ezen a hiányon nem biztos, hogy segít, ha kitalálunk magunknak mindenféle múltpótlékokat, meg alternatív múltakat.


A század filozófusai

Heidegger?
Nyelvi epilepszia.
Nekem nem kell se este,
se reggel.

Faludy Heideggert nem szerette, szofistának tartotta. Volt ezzel így más is. Cioran is folyton Heidegger nyelvmágiájáról beszélt, amivel elfedi a meztelenségét, tartalmi ürességét. Majd meglátjuk, van-e tartalom Heideggerben: de ha van, ha nincs, kell, hogy mi találjunk benne, ha le akarunk érettségizni.

Russell a matematikában
kereste a bölcsészetet.
De tévedett.

(Ezt a jobb időkre tettem ide. Russell elsősorban matematikus volt, logikai pozitivista. Remek filozófiatörténetét csak mellesleg, fél kézzel írta.)

Dewey mondja: a tudomány
ne legyen moralista.
Így lett a tudós piszkos,
az atombomba tiszta.

Dewey az amerikai pragmatikus filozófia igazán fontos képviselője. A kontinentális filozófia (a miénk) azonban gyanakodva tekint rá, rendszeridegen számára (számunkra). A pragmatizmusból, tehát abból a filozófiából, amely szerint a hasznos-praktikus-gyakorlatias cselekedetek a fontosak és csakis azokból tanulunk, valóban következik némiképp, hogy a tudománynak, amely kétségkívül hasznos dolog, erkölcsi következményeit nem kell firtatni. Faludy ezt a hozzáállást helyteleníti, és ez korrekt. És még érdekes is: közeli rokona volt ugyanis Szilárd Leó, a híres fizikus, akinek a tiszta elméletek piszkos felhasználásával szintén volt (kellett, hogy legyen) némi érintkezése, bármilyen remek egyed volt is egyébként.


Ráció és empíria

Az átkos középkorban
azok a régi bárgyúk
hunyt szemmel gondolkodtak.
Milyen a mi korunk?
Szemünket tágra tártuk,
de nem gondolkodunk.

Empirista-tapasztalati kor a miénk: igen, árad belénk a világ, és ezerszer annyi impulzus ér bennünket kikerülhetetlenül, mint nagyszüleinket. Többet látunk a világból? Darabra nyilván. És mélyebben is látunk?


Marx sírjánál

Megcsaltak és csalók elporladt szentje!
Az ipari forradalom ad ennünk,
nem te.

Itt az ideológus ellen beszél, az önjelölt megváltó ellen. Nem híve feltétlenül az ipari civilizációnak, ezt láttuk. De a megváltókat sem szereti, és Marxban világéletében azt látta, ráadásul folyton gyötörték, halálra üldözték a nevében tevékenykedő erőszakszervek. De való igaz: a szocializmus is részben a kapitalizmusból élt, nem a saját erőforrásaiból. Abból maradéktalanul sosem sikerült, az csak éhenhalós kommunizmusokhoz volt elég.

Egyesült Államok

Kacatgyűjtés az életünk.
A városok szétesnek.
És annyi villanyt égetünk,
hogy egyre setétebb lesz.

Ady az első világháborúban írta: „Komám, eltévedtünk. / Nagy ez a sötétség. / Felgyújtottuk a világot / s nem látunk egy lépést.” Ez a vers az Adyénak egy (gyengébb, de korszerűbb) változata.


Németország

Néhány hónapja újra láttam
s megrándítottam vállamat.
Utoljára Weimar alatt
éltem Berlinben, mielőtt
a náci dögvész rászakadt.
Később vágóhíd lett s romhalmaz.
Ma már üzleti vállalat.

Történelem, dióhéjban. Fontos szelet. Még ha ma épp egy kicsit nyögvenyelősebb üzleti vállalat is. (De azért még ne temessük.)


Birkbeck Road 62.

Kis házunk címe. Itt lakunk.
Bútorunk ócska holmi,
de van sok könyvünk. Olvasunk;
több nem kell. Boldogak vagyunk,
hogy élhetünk s tanulhatunk.
Lenni; nem birtokolni.

Nem való azért ez a hozzáállás mindenkinek, nem is ajánlom feltétlenül. De azért tudatosítandó a kis szürke agysejtjeinkben, hogy mennyire birtoklás-centrikus a világunk. És észre sem vesszük, hogy mi magunk is a birtoklás gesztusaival élünk. Ha kell, ha nem. (HVG-címlap volt, ha emlékeztek, az idei karácsonykor, amikor már dübörgött a válság: bevásárlókocsi, benne becsomagolt Magyarország, a felirat: Hitel, remény, szeretet, amilyen szellemes, épp olyan elkeserítő, mert a vásárlási kimutatások igazolták, hogy tényleg így volt.)