Ez egy nagyon fontos szöveg, nagyon sokat segíthet. Elvileg ismeritek: félévkor ebből a bevezetőből írtunk az órákon szövegtesztet. De alighanem elkallódott már azóra ez a pár oldal. És hát csak legyen meg.
Bertrand Russell: A nyugati filozófia története
BEVEZETÉS
Az életről és a világról való, ún. „filozófiai” fogalmaink két tényezőből erednek: egyrészt öröklött vallási és etikai meggyőződésünkből, másrészt valami olyanfajta vizsgálódásból, amelyet a szó legtágabb értelmében „tudományosnak” nevezhetnénk. Az egyes filozófusok tevékenységében — bár eltérő mértékben, de bizonyos formában — mindkét tényező jelenléte megfigyelhető, és ez ad sajátos karaktert filozófiájuknak.
A „filozófia” szót egyesek tágabb, mások szűkebb értelemben használják. Szándékom szerint én meglehetősen tágan kívánom értelmezni, s mindjárt el is mondom, miért.
A filozófia az én értelmezésem szerint valamiféle közbülső helyet foglal el a teológia és a természettudomány között. A teológiához annyiban hasonlít, hogy olyan, az anyaggal kapcsolatos spekulációkat foglal magába, amelyeket a tudomány még nem igazolt, annyiban viszont a tudományhoz húz, hogy inkább az értelemre apellál, semmint a hagyományon vagy a reveláción alapuló tekintélyre. Minden határozott tudás — meggyőződésem szerint — a tudomány körébe utalandó; viszont minden, a határozott tudáson túlmenő dogmát a teológiához kell sorolni. A teológia és a természettudomány között van azonban egy senki földje, amely támadásoknak van kitéve mindkét részről: ez a filozófia. A tudomány szinte a gondolkodó elméket foglalkoztató egyetlen kérdésre sem tud választ adni, míg a teológusok hitelvű válaszai ma már nem olyan meggyőzőek, mint az elmúlt évszázadokban voltak. Vajon a világ valóban szellemre és anyagra oszlik-e, és ha igen, mi a szellem és mi az anyag? A szellem alárendelt szerepet játszik-e az anyaggal szemben, vagy külső erők irányítják azt? Egységes-e a világ és van-e célja? Halad-e valamiféle végcél felé? Valóban vannak-e természeti törvények, vagy csak mi hiszünk a létezésükben, velünk született rendszeretetünk okán? Az-e az ember, aminek a csillagász látja: parányi szén-víz vegyület, amely egy kicsiny, jelentéktelen bolygón éli hétköznapi életét? Vagy éppenséggel az-e, aminek Hamlet tekinti? Esetleg egyszerre mindkettő? Létezik-e külön méltó és méltatlan életmód, vagy mindenfajta élet egyszerűen hiábavaló? Ha van méltó élet, miben is áll az és hogyan érhetjük el? Öröknek kell-e lennie a jónak, hogy érdemes legyen a követésre, vagy elég-e, ha csak törekszünk rá, bár a világ könyörtelenül a megsemmisülés felé halad? Létezik-e bölcsesség, vagy pusztán az ostobaság legkifinomultabb formája az, ami annak látszik? Ezekre a kérdésekre nem adnak választ tudományos kísérletek. A teológiák ugyan feleletet ígértek, de ezek túlságosan sarkosra alakultak: a mai gondolkodás gyanúperrel él irántuk. Nos, hát ilyen kérdések tanulmányozása — ha nem is megválaszolása — a filozófia feladata.
De miért is kell feltenni megválaszolhatatlan kérdéseket? — vetheti ellen az olvasó. Erre felelhetek úgy is, mint történész és úgy is, mint a kozmikus magány rettenetével farkasszemet néző magánember.
A történész válasza — képességeimtől telhetően — kiviláglik a mű során. Mióta az ember képes az öncélú spekulációra, tetteit jó néhány fontos szempontból a világról és az emberi életről, a mi a jó és mi a rossz kérdésre alkotott elméletei határozták meg. Ez ma ugyanúgy igaz, mint az előző korokban. Egy korszak vagy nemzet megértéséhez mindenekelőtt filozófiáját kell megértenünk, ehhez pedig bizonyos mértékig nekünk magunknak is filozófusoknak kell lennünk. Az ok-okozati viszony itt kölcsönös: az emberek életkörülményei nagyban meghatározzák filozófiájukat, de e filozófiák is jelentős mértékben formálják körülményeiket. Ez az évszázadokon át tapasztalható kölcsönhatás alkotja éppen az elkövetkezendő oldalak témáját.
Van azonban személyesebb válasz is. A tudomány megmondja, mit tudhatunk, tudásunk azonban csekély, s ha elfeledkezünk arról, mi mindent nem tudunk, érzéketlenné válhatunk sok olyasmi iránt, ami pedig rendkívül fontos. A teológia ezzel szemben azt a dogmatikus hitet sulykolja belénk, hogy azt is tudjuk, amit valójában nem tudhatunk, s ez agresszív türelmetlenséget kelt bennünk a világ iránt. Ambiciózus remények és eleven félelmek közepette nehéz ugyan elviselni a bizonytalanságot, de mégis csak együtt kell élnünk vele, ha nem akarunk a mesék vigasztalásához folyamodni. Nem szerencsés megfeledkeznünk sem a filozófia által felvetett kérdésekrő1, sem arról, hogy illúziókba ringatjuk magunkat, ha úgy véljük, kétségbevonhatatlan választ adtunk rájuk. A mai korban a filozófia tanulmányozásának talán éppen az a legfontosabb feladata, hogy megfogalmazza: miként lehet élni bizonyosság nélkül, de mégis úgy, hogy a kétkedés ne bénítsa meg létünket.
A teológiától különvált filozófia Görögországban alakult ki a Kr. e. 6. sz.-ban. Ókori függetlensége után a kereszténység felemelkedésével és Róma bukásával együtt ismét beleolvadt a teológiába. A következő jelentős időszakban, a 11-tő1 a 14. sz.-ig jobbára a katolikus egyház irányította, eltekintve néhány nagyobb szabású lázadástól, mint amilyen pl. II. Frigyesé volt (1195-1250).E korszaknak a reformációban kiteljesedő zűrzavar vetett véget. A harmadik periódusban, a 17. sz.-tól a jelenkorig terjedő időszakban — minden korábbinál nagyobb mértékben — a természettudomány játszott domináns szerepet; a hagyományos vallásos nézetek továbbra is fontosak maradtak, de már felmerült a szükség igazolásukra, ill. módosultak is, ha a tudomány feladta a leckét. E korszak filozófusai — katolikus szemmel nézve — aligha számítanak hívőknek, és gondolkodásukban valóban fontosabb szerepet is játszott a szekularizált állam, mint az egyház.
A társadalmi összetartás, ill. az egyén szabadsága — vallás és tudomány konfliktusának analógiájára — ugyancsak nehezen fért meg egymással a fenti korszakokban. Görögországban a társadalmi kohéziót a városállam iránti lojalitás biztosította; maga Arisztotelész sem talált ennél jobb államformát, holott az ő korára Nagy Sándor törekvései már ósdivá tették a polisz-eszményt. A város iránti elkötelezettség más-más mértékben kurtította az egyén szabadságát az egyes területeken: Spártában ugyanolyan kicsiny volt ez, mint a mai Németországban vagy Oroszországban; Athén virágzó korszakaiban viszont — eltekintve most az időről időre fellépő üldöztetésektől — az egyén rendkívüli szabadsággal bírt az állam korlátozó törekvéseivel szemben. A görög gondolkodásban egészen Arisztotelészig a polisz iránti vallásos és hazafias elkötelezettség dominált, etikai rendszereit a poliszpolgár életéhez szabták, komoly politikai elemekkel. Mikor a görögség előbb Makedónia, majd Róma függésébe került, ezek a függetlenség korára szabott elképzelések érvényüket vesztették. Ennek következtében részint érdektelenekké váltak, mivel megszakadt a hagyomány folytonossága, részint individualizálódtak és elvesztették társadalmi jellegüket. A sztoikus etika az erényes életet már a lélek és Isten kapcsolatában találta meg, nem a polgár és állama viszonyában. Ezzel voltaképpen előkészítette az utat a kereszténység számára, amely kezdetben a sztoicizmushoz hasonlóan apolitikus volt, hiszen követői fennállása első három évszázadában semmilyen mértékben nem befolyásolhatták a kormányzást. Hetedfél évszázadon át, Nagy Sándortól Constantinusig a társadalmi összetartást se nem a filozófia, se nem az antik lojalitás valamely formája biztosította, hanem az elnyomás, előbb a hadseregek, majd a civil államigazgatás közreműködésével; Róma hadseregei, útjai, törvénykezése és tisztségviselői hatalmas központosított államot hoztak létre és tartottak fenn. Mindehhez vajmi kevés köze volt a római filozófiának, már csak azért sem, mert nem létezett ilyen.
E hosszú időszak folyamán a szabadság korából örökölt görög eszmék fokozatos átalakuláson mentek keresztül. A régi ideák egy része, azok, amelyeket kifejezetten vallásosaknak tekinthetünk, viszonylag teret nyertek, míg mások, a racionalistábbak elsikkadtak, mivel már nem feleltek meg a korszellemnek. Hasonlóképpen nyirbálták meg később a pogány szerzők a görög hagyományt, míg az beleilleszkedhetett a keresztény tanításba.
A kereszténység terjesztett el egy fontos eszmét, mely implicite megvolt ugyan már a sztoicizmusban is, de ellenkezett az ókor általános felfogásával, azt nevezetesen, hogy az ember Isten iránti elkötelezettsége parancsolóbb, mint az állam iránti. Az „inkább engedelmeskedjünk Istennek, mint az embernek” eszme — ahogyan azt Szókratész és az apostolok megfogalmazták — túlélte Constantinus megtérését is, mivel az első keresztény császárok ariánusok voltak vagy az arianizmusra hajlottak. A katolikus császárok trónra lépésével érvényessége felfüggesztődött, látens formában megmaradt viszont a Bizánci Birodalomban, majd az annak nyomdokaiba lépő orosz birodalomban, mely a maga kereszténységét Konstantinápolyból eredeztette. Ugyanakkor Nyugaton — ahol Gallia egyes részeinek kivételével szinte mindenütt azonnal eretnek barbár hódítók váltották fel a katolikus császárokat — fennmaradt a vallási kötelezettség elsőbbsége a politikaival szemben, s bizonyos mértékig még ma is létezik.
A barbár támadások hat évszázadra véget vetettek Nyugat-Európa civilizációjának; Írországban ugyan eltengődött még a 9. sz.-ig, amikor is a dánok hódítása lerombolta, de megszűnte előtt még produkált egy nevezetes személyiséget, Scotus Eriugenát. A birodalom keleti felében a görög kultúra vértelenül, amolyan múzeumi formában fennállt egészen Konstantinápoly 1453-as elestéig, de a világ a képzőművészeti hagyományon és Justinianus római jogi kodifikációján kívül vajmi keveset profitált belőle.
A sötétség korában, az 5. sz. végétől a 11.sz. közepéig a nyugat-római világ számos érdekes változáson ment át. Az Isten vagy az állam iránti elkötelezettségnek a kereszténység által felvetett dilemmája az egyház és a király közti konfliktus alakját öltötte. A pápa egyházi igazságszolgáltatása kiterjedt Itáliára, Franciaországra, Spanyolországra, Nagy-Britanniára, Írországra, Németországra, Skandináviára és Lengyelországra. Az első időkben — Itália és Dél-Franciaország kivételével — püspökök és apátok tevékenysége fölötti ellenőrzése még meglehetősen csekély volt, de VII. Gergely korától (a 11. sz. vége) kezdve valóságossá és hatékonnyá vált. Ez időtől fogva a papság egész Nyugat-Európában egyetlen, Rómából irányított szervezetet alkotott, amely kiszámított és lankadatlan — sőt az 1300-as évekig rendszerint sikeres — harcot folytatott a világi uralkodókkal a hatalomért. Az egyház és az állam konfliktusa persze nemcsak a papság és a laikusok összeütközését jelentette, hanem a mediterrán világ és az északi barbárság konfliktusának kiújulását is. Az egyház szervezete a Római Birodalom egységét próbálta utánozni: liturgiája latin nyelvű volt, meghatározó személyiségei jobbára olaszok, spanyolok, délfranciák. Klasszikus nevelést kaptak — már amikor a nevelés egyáltalán újjáéledt; jogi, kormányzati elképzeléseik érthetőbbek lettek volna Marcus Aurelius számára, mint a kortárs uralkodóknak. Az egyház egyszerre jelentett kontinuitást a múlttal és volt a jelenkor legműveltebb intézménye.
Ezzel szemben a világi hatalmat olyan, teuton leszármazású királyok és bárók birtokolták, akik igyekeztek minél többet megőrizni a germán erdőkből magukkal hozott hagyományokból. Ettől a hagyománytól idegen volt az abszolút hatalom eszméje, s ezek a tettrekész hódítók nem is láttak benne mást, mint a számukra unalmas, fantáziátlan törvényesség megnyilvánulását. A királynak ugyan meg kellett osztania hatalmát a feudális arisztokráciával, de igényt formált rá, hogy időről időre háború, gyilkosság, rablás vagy erőszak formájában kitöltse szenvedélyét. Az uralkodók bűnbánatot is tarthattak, hiszen valóban istenfélők voltak, de hát a bűnbánat is egyfajta szenvedély. Az egyháznak sohasem sikerült úgy megreguláznia őket, ahogyan ma egy munkaadó — rendszerint sikerrel — kordában tartja alkalmazottait. Mire való volt a világ meghódítása, ha nem dorbézolhatnak, gyilkolhatnak, szerethetnek kedvükre? Ők, büszke lovagok seregeivel a hátuk mögött, miért is alázkodnának meg könyvemberek kényére, akik cölibátust fogadtak és még hadseregük sincs? Az egyházi rosszallás ellenére fenntartották a párviadal és az istenítéleti háború szokását, megteremtették a tornajátékokat és az udvari szerelmet; hébe-hóba, kellő haragjukban még azt is megengedték maguknak, hogy híres egyházi személyiségeket gyilkoljanak meg.
Bár a teljes fegyveres erő a királyok oldalán állt, rendszerint mégis az egyház győzedelmeskedett: ebben közrejátszott az, hogy a nevelés szinte kizárólag egyházi monopólium volt, hogy a királyok szinte szakadatlanul háborúkat folytattak egymás ellen, de főként az, hogy — néhány ember kivételével — az uralkodók és a nép is mélységesen meg volt győződve arról, hogy a hatalom kulcsa az egyház kezében van. Az egyház dönthette el, hogy egy király a mennyországba vagy a pokolba jut-e, de feloldozhatta az alattvalókat is az uralkodó iránti hűség alól, ösztönözve így a lázadást. Ugyanakkor mégis az egyház képviselte a rendet az anarchiával szemben, s ennek következtében sikerült megnyernie magának a frissen kibontakozó kereskedői réteg támogatását. Ez utóbbi szempontnak különösen döntő szerepe lett Itáliában.
Az egyháztól való — legalább részleges — függetlenség megőrzésére irányuló teuton törekvések nemcsak a politikában jelentek meg, hanem a művészetben, a verses regényben, a lovagiasságban és a háborúskodásban is; ezek — érthető módon — nem is voltak túlságosan intellektuális megnyilvánulások, hiszen a műveltség szinte teljesen a papságra korlátozódott. A középkor filozófiája nem is tükrözi híven a korszakot, mivel csak az egyik fél véleményét villantja föl. Létezett viszont egyházi körökben, főként a ferences barátok között egy olyan csoport, amely különféle okok miatt állandó összeütközésben állt a pápával. Itáliában egyébként a kultúra néhány évszázaddal korábban terjedt át a világi körökre, mint az Alpoktól északra. II. Frigyes kísérlete egy új vallás megteremtésére a legszélsőségesebb pápaellenességet képviseli; ugyanakkor Aquinói Tamás, aki a Nápolyi Királyságban, Frigyes koronabirtokán született, máig a pápai filozófia klasszikus megfogalmazójának számít. Mintegy ötven évvel később Dante lett az, aki eljutott a szintézisig és teremtette meg ezzel a teljes középkori eszmevilág egyetlen kiegyensúlyozott ábrázolását.
Dante után — részben politikai, részben intellektuális okok miatt — megbomlott a középkor filozófiai szintézise. Rövid létezése során a rendezett, miniatűr teljesség fokára jutott: amire a rendszer figyelme kiterjedt, azt mind gondosan beleillesztette nagyon is véges kozmosza többi elemei közé. Az egyházszakadás, a konciliárius mozgalom, a reneszánsz pápaság, majd annak nyomán a reformáció azonban megbontotta a kereszténység egységét és semmissé tette a pápa személyében összpontosuló kormányzás skolasztikus elméletét. A reneszánsz kor újfajta tudományossága nyomán — mely az antikvitástól a Föld alakjának megismeréséig terjedt — az emberek megcsömörlöttek a rendszerektől, s kezdték azokat szellemi börtönöknek érezni. A kopernikuszi világkép jelentősen csökkentette a Föld és az ember ázsióját ahhoz képest, amilyent a ptolemaioszi elmélet juttatott nekik. A tudósok körében az érvelés, elemzés, rendszerezés szellemi gyönyörűségét egészen másfajta gyönyörök váltották fel. A reneszánsz művészet maga ugyan még rendezett, de a gondolkodás már inkább a szabad és termékeny rendezetlenségben leli örömét. E tekintetben Montaigne a kor legtipikusabb képviselője.
A politika-elméletben — mint a művészet kivételével szinte minden más téren — teljes káosz következett be. A középkor — bármennyire zűrzavaros volt is a gyakorlatban — gondolkodásban a törvényességre és a politikai hatalom aprólékos pontosságú meghatározására törekedett. Szerinte végső soron minden hatalom Istentő1 ered: Ő juttatott ebből a pápának a vallási kérdésekben, ill. a császárnak a világi ügyekben. A 15. sz. folyamán azonban pápa is, császár is egyaránt elvesztették jelentőségüket; a pápa pusztán egy lett a hihetetlenül bonyolult és gátlástalan itáliai hatalmi harc résztvevői közül, míg a frissen létrejött francia, spanyol, angliai nemzeti monarchiák a maguk területén olyan hatalommal rendelkeztek, hogy egyszerűen nem engedtek beleszólást sem a pápának, sem a császárnak. A nemzetállam eszméje — főként a puskapor feltalálásának köszönhetően — olyan mély hatást tett az emberek gondolkodására és érzéseire, mint soha azelőtt, s ez egyre inkább kitörölte tudatukból a civilizáció egységébe vetett római hit maradékát is.
Ez a politikai zűrzavar tükröződik Machiavelli Fejedelmében. Vezérelv híján a politika leplezetlen hatalmi harccá fajul: A fejedelem arra ad agyafúrt tanácsokat, miként lehet sikerrel vívni e játszmát. Ami egyszer már megtörtént a görögség fénykorában, az ismétlődött meg a reneszánsz Itáliában is: megszűntek a tradicionális erkölcsi korlátok, mert kezdték őket babonáknak tekinteni. Az individuum — megszabadulva e béklyóktól — vállalkozókészségével és kreativitásával a szellem ritkán látott kivirágzását eredményezte, de az erkölcsi hanyatlás elkerülhetetlen következménye, az anarchia és a hazaárulások sora kollektív értelemben tehetetlenségre kárhoztatta az olaszokat, így a görögökhöz hasonlóan ők is kénytelenek voltak más népeknek meghódolni, amelyek ugyan náluk kevésbé civilizáltak voltak, de nem hiányzott belőlük a társadalmi kohézió.
Igaz, az eredmény nem volt olyan lesújtó, mint a görögök esetében, mert az újonnan hatalomra jutott nemzetek — a spanyolok kivételével — később ugyanúgy nagy teljesítményekre voltak képesek, mint korábban az olaszok.
A 16. sz.-tól az európai gondolkodás történetét a reformáció határozta meg. E sokrétű, bonyolult mozgalom sikerét különféle okok alapozták meg. Mindenekelőtt lázadást jelentett az északi népek részéről Róma egyeduralma ellen. A vallás volt az az erő, amely meghódította az Északot, de eközben valami jóvátehetetlen történt vele Itáliában; a pápaság mint intézmény továbbra is fennállt s hatalmas adót csikart ki Németországból és Angliából, de ezen országok népei már minden jámborságuk ellenére sem voltak képesek tisztelettel tekinteni a Borgiákra és Mediciekre, akik azt hirdették, hogy némi készpénz fejében hajlandók megmenteni a bűnös lelkeket a tisztítótűztől, majd ezt a pénzt erkölcstelenségekre és fényűzésre herdálták. Nemzeti, gazdasági és morális megfontolások egyaránt szerepet játszottak a Róma-ellenes lázadás megerősödésében. Ugyanakkor a fejedelmek is felismerték: ha saját birtokhatáraikon belül az egyház csupán nemzeti színekben van jelen, hatalmuk alá vonhatják azt, és így nagyobb befolyást szereznek országukban, mintha osztozniuk kellene a pápával. Éppen ebből a megfontolásból üdvözölte Európa északi részének legtöbb uralkodója Luther teológiai újításait.
A katolikus egyház három forrásból merített: szent története zsidó, teológiája görög, irányítási rendszere és kánonjoga — legalábbis áttételesen — római eredetű volt. A reformáció elvetette a római elemeket, mérsékelte a görög elemek hatását és jelentős mértékben hangsúlyozta a zsidó összetevőt. Ez utóbbi — kiegészülve a nacionalista törekvésekkel — fokozatosan lebontotta a társadalmi összetartás azon építményét, melyet korábban a Római Birodalom, majd az egyház emelt. A katolikus tanítás szerint az isteni kinyilatkoztatás nem ért véget a Szentírással, hanem az egyház intézménye révén tovább folytatódik, így az egyén saját nézeteit köteles ennek alárendelni. A protestánsok elutasították az egyház kinyilatkoztató szerepét, kizárólag a Bibliában keresték az igazságot, és annak értelmezését kinek-kinek saját belátására bízták. Ha ezek az emberi interpretációk eltérnek egymástól, akkor nem létezhet Istentől fölkent tekintély e viták eldöntésére. Tulajdonképpen az állam olyan jogot követelt magának, amely korábban az egyházat illette, ez azonban csak jogbitorlás volt részéről. A protestáns elmélet szerint nem lehet földi közvetítő a lélek és Isten között.
E változásnak fontos kihatásai voltak a későbbiekben. Az igazságot nem lehetett már tekintélyi alapon alátámasztani, hanem a belső meditációtól függött. A politikában hamarosan kialakult az anarchizmusra, a vallásban a miszticizmusra való hajlam, mely utóbbi mindig is nehezen volt beleilleszthető a katolicizmus kereteibe. Nem egyetlen protestantizmus jött létre, hanem szekták sokasága; nem egy filozófia szegült szembe a skolasztikával, hanem szinte annyi, ahány filozófus működött; nem egyetlen császár dacolt a pápával, mint a 13. sz.-ban, hanem nagyszámú eretnek uralkodó. A gondolkodásban és az irodalomban egyre nagyobb teret hódított a szubjektivizmus, mely eredetileg a szellemi szolgaságból való üdvös szabadulást célozta, de valójában a személyiség egészségtelen izolálódásának irányába hatott.
Az újkori filozófia Descartes-tal kezdődik, aki az alapvető bizonyosságot önmaga és gondolkodása létezésében vélte felfedezni és abból vonatkoztatott a külső világra. Ő azonban csak a kezdetét jelentette a Berkeleyn és Kanton át Fichtéig tartó fejlődésnek, aki már mindent az Én emanációjának tartott. Ez persze értelmetlenség; a filozófia azóta is állandó kísérleteket tesz, hogy e szélsőségtől megszabadulva a józan ész világában keressen menedéket.
A filozófiai szubjektivizmussal együtt járt a politikai anarchizmus. Már Luther életében tanítványainak egy kevéssé szívesen látott, sőt később kitagadott csoportja megalapította az anabaptizmust, és egy időre ez vált uralkodóvá Münster városában. Az anabaptisták elutasítottak minden törvényt, mondván, hogy a tisztességes embert minden pillanatban a Szentlélek vezérli, azt pedig nem lehet formulákkal szabályozni. Ebből az alapvetésből kiindulva eljutottak egészen a kommunizmus és a szexuális promiszkuitás gondolatáig; nem véletlen tehát, hogy hősies küzdelmük ellenére kiátkozás lett a sorsuk. Elméletük azonban átterjedt Hollandiára, Angliára és Amerikára is: történeti értelemben ez volt a kvékerizmus forrása. Az anarchizmusnak — immár a vallástól teljesen függetlenül — még erőszakosabb formája jelent meg a 19.sz.-ban; Oroszországban, Spanyolországban s kisebb mértékben Olaszországban jelentős sikereket ért el: nem ok nélkül ez ma az amerikai bevándorlási hivatal rémálma. Bár mai megjelenési formájában vallásellenes, sok mindent hordoz magával a korai protestantizmus szelleméből; alapjában véve csak annyi a különbség, hogy míg Luther a pápákra, addig ez a világi kormányzatokra zúdít össztüzet.
A korlátai közül kiszabadult szubjektivizmust mindaddig nem lehetett rendes medrébe visszaterelni, amíg ki nem tombolta magát. Az erkölcsi kérdésekben az egyén lelkiismeretére apelláló protestáns etika lényegében anarchikus hatású volt. A megszokás és hagyomány viszont rendelkezett még annyi erővel, hogy néhány, a münsterihez hasonló egyedi kitöréstől eltekintve, az etikai individualizmus hívei továbbra is a tradicionális erényekre buzdítottak. Ez azonban igen kényes egyensúlynak bizonyult. Már a 18. sz.-i „érzékenység”-kultusz megbontotta; ennek alapján valamely cselekedet nem jó következményei vagy az etikai rendszerrel való összhangja miatt váltott ki elismerést, hanem az őt inspiráló szenvedély okán. Ez a szemlélet alapozta meg a hőskultuszt, ahogyan az Carlyle-nál vagy Nietzschénél megjelent, ill. a céltól független hév byroni kultuszát.
A romantikus mozgalom a művészetben, irodalomban, sőt a politikában is szubjektív értékítéletet alkalmazott: az embereket nem úgy tekintette, mint valamely közösség tagjait, hanem mint a szemlélődés gyönyörködtető tárgyait. A tigris szebb, mint a bárány, de jobban szeretjük rácsok mögött tudni. A romantikus eltávolítja a rácsokat és gyönyörködve nézi, amint a tigris hatalmas ugrásokkal ráveti magát a bárányra és széttépi; arra buzdít, hogy mi magunk is képzeljük magunkat tigriseknek — de ez az eredmény egyáltalán nem szívderítő.
Az újkori szubjektivizmus józanabb formái más-más módon reagáltak a romanticizmusra; mindenekelőtt egy félig-meddig kompromisszumos filozófiával, a liberalizmussal, amely megpróbálta körülhatárolni a kormányzati és az egyéni szférát. Ez mai formájában Locke-kal kezdődik, aki egyaránt elutasítja a „rajongást”, az anabaptisták individualizmusát, de az abszolút tekintélynek és a hagyományoknak való vak engedelmeskedést is. Egy másik, még mélyrehatóbb lázadás az állam imádatának tanába torkollik, mely az államnak olyan szerepet tulajdonít, amilyent a katolicizmus korábban az egyháznak, ill. még inkább Istennek. Hobbes, Rousseau és Hegel jelentik ezen elmélet különböző fejlődési fokozatait, elméleteik megvalósítói pedig Cromwell, Napóleon, ill. a mai Németország. A kommunizmus elméletében ugyan távol áll e filozófiáktól, gyakorlatilag azonban az általa kialakított államalakulat nagyon is emlékeztet arra, amit az állam mindenekfelettvalóságának tana elképzelt.
E hosszú, a Kr. e. 600-tól napjainkig tartó fejlődés folyamán a filozófusok két csoportra oszlottak: egy részük megpróbálta szorosabbra fűzni a társadalmi köteléket, mások inkább ezek lazításán fáradoztak. E vitához természetesen további nézeteltérések is kapcsolódtak. A fegyelempártiak mindig valamilyen régi vagy új dogmarendszert hirdettek, így kisebb-nagyobb mértékben szükségképpen szembekerültek a tudománnyal, hiszen dogmáikat nem lehetett empirikus úton bizonyítani. Szinte mindannyian egyhangúlag azt hirdették, hogy nem a boldogság a legfőbb jó, hanem előbbre való a „nemesség”, a „heroizmus”. Ők az emberi természet irracionális vonásait hangsúlyozták, mert az értelemben látták a társadalmi kohézió legfőbb ellenségét. Velük szemben a szabadságpártiak a tudományosság, az utilitarizmus és a racionalizmus mellett kötelezték el magukat, elutasították a heves érzelmeket és a bigott vallásosságot. E konfliktus voltaképpen létezett már a görögség filozófia előtti korszakában is, de igazán explicit módon a korai görög gondolkodásban jelentkezett; más-más megjelenési formában, de mind a mai napig fennáll, s nyilván az elkövetkezendő korokban is fenn fog maradni.
Mint minden más hasonló, évszázados vitában, a két fél mindegyikének részben igaza van, részben téved. A társadalmi kohézióra természetesen szükség van, de az emberiség történetében ezt még soha nem sikerült pusztán észérvekkel megteremteni. Egy közösséget két, egymással ellentétes veszély fenyegethet: egyfelől a túlzott fegyelmezésból és hagyománytiszteletből eredő megmerevedés, másfelől az együttműködést megakadályozó szélsőséges individualizmus, egyéni függetlenség miatt bekövetkező felbomlás vagy idegen hódítás. Általában a fontosabb civilizációk kezdeti korszakát merev, babonára hajló rendszerek jellemzik, melyek azután fokozatosan lazulnak, s egy bizonyos fokon a szellem csodálatos felvirágzásához vezetnek, amikor a hagyomány kedvező hatásai még érvényesülnek, de felbomlásának negatív hatásai még nem érzékelhetők. Mihelyt e felbomlás bekövetkezik, szükségképpen anarchia és így új zsarnokság áll elő, amely azután új dogmarendszerével ismét megteremti a szintézist. A liberalizmus kísérletet tesz arra, hogy e vég nélkül ismétlődő hullámzást kiküszöbölje; lényegét tekintve megpróbálja irracionális dogmák nélkül fenntartani a társadalom rendjét és stabilitását anélkül, hogy az elengedhetetlenül szükségesnél több korlátot állítana a közösség tagjai elé.
A jövő dönti majd el, sikerül-e ez a kísérlet.
Ez a szöveg Bertrand Russell A nyugati filozófia története c. könyvének bevezetője. A szerző a 2. vh. éveiben írta a művét. Nagyszabású munkája először 1946-ban jelent meg angolul. Magyarul 1997-ben, a Göncöl Kiadónál, Kovács Mihály fordításában.
Ezúttal egy kis alapszöveg a németekhez, de egyben a középkorhoz, a romantikához, a német titanizmushoz: Goethe, Faust, nagymonológ. (Magas boltozatú, keskeny gótikus szoba.
