Itt most elkezdődik egy filozófiakönyv, immár valóságosan, de persze darabokban, és csak azok a részei egyelőre, amelyekre közvetlen szükség lehet majd érettségikor. A legelső idézet magának az egész könyvnek a bevezető mottója, ez a digitális korban is esedékes lehet, hiszen a tudástáraink manapság egyre inkább mágneslemezekre kerül; tulajdonképpen egyetlen méretesebb napkitörés üresre törölhetné az összes merevlemezünket.
„Papiros, papiros. A kormányrendelet, a vers, a regény, a szerelmeslevél, az adó, a pénz, a sajtó, a plakát, mind papiros. Papiros a tudomány, a történet, papirossal van tele a hivatal, az egyetem, az iskola, a sok irattár mind akta és akta, és a posta papi rost szállít, és a háborút papirossal csinálják, és a békét papirosra kötik, és a számlákat és a halottak listáját papirosra írják, és papirossal fizetnek, mondd, mi lenne, ha valamely elemi változás következtében a földön minden papiros egy perc alatt fellobbanna és elégne? Nem lenne többé se regény, se társadalomtudomány, se költészet, se propaganda, se püspöki pásztorlevél, se sajtó, se szerződés, se könyvtár, sem akta. Boldogtalan lennék, vagy végre boldog? Elvégre minden kotta és minden költemény és a fegyházakban az ítéletek elégnének, az adásvételi szerződések és a telekkönyv és a katonai behívók és a keresztlevelek és a doktori diplomák és a díszpolgári oklevelek és a kinevezések és az igazolványok és a vasúti és a hajójegyek, mi lenne az emberrel, mi lenne velem? A börtönök kiürülnének, az államok felbomlanának, nem kellene iskolába és hivatalba járni, a katonák eltűnnének, a tulajdon megszűnne, nem lenne törvény, pénz, a bankokat bezárnák, az utcán nem üvöltene a rikkancs, a tudósok tökhülyén bámulnának egymásra, a miniszterek azt kérdeznék, hát ez volt az egész hatalom, papiros? Amikor ez először eszembe jutott, félni kezdtem. Mindaz, amit életemben komolyan vettem, néhány lap papiroson van. Az életmű elporladna. Másnap már nem féltem. Vesszen! Fáj? Nagyon. Sok év munkája. De mit nyernék! Erre gondolj.”
(Hamvas Béla: Unikornis, R)
Európában vagyunk otthon; keleten csak kíváncsi vendégek lehetünk. Kultúránk alapjait nagyrészt az ókori görögök teremtették meg. Töméntelen mítoszukkal először csak a világ legnagyobb fecsegői voltak, de az i.e. 6. századtól bámulatos tudományos-filozófiai tehetségről tettek tanúbizonyságot, s Nagy Sándor idejére már az első nagy filozófiai rendszereken is túl voltak. Gondolataiktól sokáig távol állt minden merevség, végletesség; a lehetséges valóságot minden irányban körüljárták. Még hanyatlásukban is nagyszerű filozófiákat alkottak, melyeket először a rómaiak, majd egy részüket — átalakítva — a keresztények vették át. Többé ugyan sohasem értették őket teljesen, de mindig vonzóak maradtak a bölcsességkedvelő emberek számára.
„A görög ókor, amelyben nem volt papi hatalom és dogmatikusan-kötelező teológia, (…) az ontológia létrejöttének klasszikus földjévé vált. A Szókratész-előtti filozófia gyors fejlődése egymás után és egymás mellett fedezte fel legfontosabb kategóriáit. Ez az első nekifutás nem kevésbé nagyszabású attól, hogy itt még csak a helyes tényállások első, olykor félig misztikusan kifejezett megközelítéseiről lehetett szó. E kezdeményezés azért irányulhatott olyan monumentális egyenesvonalúsággal a leglényegesebb tárgyakra, mert egyáltalán nem kellett számot vetnie a teológiával. (Ezt a folyamatot az újból és újból felmerülő, többnyire persze politikailag meghatározott Aszebeia-vádak sem tartóztathatták fel.) A tisztán filozófiai megalapozottságú ontológia egyedüli ellenfelei a mindig változó, mindig átértelmezett mítoszok. Mivel ebben a változásban a költészet vezető szerepet játszik, kialakul az a soha többé vissza nem térő helyzet, hogy a költőkkel mint az ésszerű világnézet fő-ellenségeivel ezek a filozófiák újból és újból felveszik a harcot.
Szókratészig uralkodó marad ez a nagyszabású objektivizmus, ez a kozmikus monizmus a görög kultúrában. Csak a polisz válsága és ezzel együtt az erkölcsi problémák centrálissá váló jelentősége helyezi kifejezetten az emberit, a helyes gyakorlat problémáját a filozófia középpontjába. Platón az első filozófus, aki — hogy választ adhasson a "Mit tegyünk?" kérdésére a felbomló poliszban — megoldási kísérletének alapjául olyan ontológiát vázol fel, amelynek valóságfelfogása, világképe biztosítékot akar adni arra, hogy miként rögzíthetők a polisz megmentéséhez elengedhetetlennek látszó erkölcsi posztulátumok lehetséges és szükségszerű mivoltukban. Ezzel feltűnik az európai életben az ontológiai dualizmus, amely a legtöbb vallást, és főként a kereszténységet jellemzi: egyik oldalon az emberek világa, amelyből a vallásos szükségletek, a beteljesíthetőségük iránti vágyak fakadnak, a másik oldalon egy transzcendens világ…”
(Lukács György: A társadalmi lét ontológiájáról, R)
„Eddig még mindenki megtalálta a régiekben, amire szüksége volt, vagy amit óhajtott; kiváltképpen önmagát.”
(Friedrich Schlegel, Athenaeum-töredékek)
Preszókratikusoknak (Szókratész előttieknek) nevezi a filozófiatörténet a görög filozófusok első nagy csoportját. Elsősorban a természet, a kozmosz érdekelte őket; de még mindent mindennlel összefüggni láttak. Tanulmányozásuk nagy nehézségekbe ütközik, mivel csak töredékek maradtak meg tőlük. Így hát örök vitatémák. Mindenesetre nagyszerű gondolatolcat találunk náluk. A gyűjtemény csak néhány jelentős gondolkodótól mutat be valami keveset.
„A nagy egyének kevésbé elszigetelten állnak a görögöknél és a rómaiaknál. Itt is, ott is: kevesebb volt a zseni, több a zsenialitás. Mindenben, ami antik, zseniális. Az egész ókor egyetlen géniusz, vagyis az egyetlen, amelyet túlzás nélkül abszolút nagynak, páratlannak és utolérhetetlennek nevezhetünk.”
(Friedrich Schlegel, Athenaeum-töredékek)
„GNÓTHI SZEAUTON — Ismerd meg önmagad!”
(A delphoi jósda állítólagos felirata)
„Minden időben mondogatták és ismételték – folytatta Goethe -, hogy törekedjen az ember megismerni önmagát. Furcsa követelmény ez, amelynek eddig senki sem felelt meg, és voltaképp nem is kell senkinek megfelelnie. Az ember minden szándékával és törekvésével a környezetére, a külvilágra van utalva, és az a dolga, hogy ezt megismerje, és szolgálatába állítsa annyira, amennyire céljainak eléréséhez szükséges. Önmagáról csak akkor tud, amikor örül vagy szenved, és így csak a szenvedések és örömök fogják megtanítani arra, hogy mit kell keresnie és mit kerülnie. Egyébként azonban rejtélyes lény az ember, nem tudja, honnét jön és hová megy, keveset tud a világról és a legkevesebbet önmagáról. Én sem ismerem magamat, és Isten őrizzen attól, hogy megismerjem.”
(Eckermann: Beszélgetések Goethével, R)
(A mellékelt két ábrát csórtam, használjátok őket ügyesen. Az első egy tudásgrafikon, persze hipotetikus: a természettudományos-filozófiai, ill. a művészeti tevékenység szellemi intenzitását ábrázolja. Nagyjából reálisnak vélem. A reneszánsz táján még a művészeti oldal volt erősebb, kb. két évszázada indult be egy erőteljes átállás: kémia, fizika, orvostudomány, informatika. Észrevehetitek az egyetemi jelentkezéseken is, hogy így van valahogy. A másik: egy térkép, a görög filozófia térbeli elhelyezkedését mutatja az ókorban. Az időbeli részét gondoljátok oda: preszókratikusik: Kis-Ázsia és Dél-Itália, klasszikus kor: Athén, hellenizmus: Alexandria.)
„Papiros, papiros. A kormányrendelet, a vers, a regény, a szerelmeslevél, az adó, a pénz, a sajtó, a plakát, mind papiros. Papiros a tudomány, a történet, papirossal van tele a hivatal, az egyetem, az iskola, a sok irattár mind akta és akta, és a posta papi rost szállít, és a háborút papirossal csinálják, és a békét papirosra kötik, és a számlákat és a halottak listáját papirosra írják, és papirossal fizetnek, mondd, mi lenne, ha valamely elemi változás következtében a földön minden papiros egy perc alatt fellobbanna és elégne? Nem lenne többé se regény, se társadalomtudomány, se költészet, se propaganda, se püspöki pásztorlevél, se sajtó, se szerződés, se könyvtár, sem akta. Boldogtalan lennék, vagy végre boldog? Elvégre minden kotta és minden költemény és a fegyházakban az ítéletek elégnének, az adásvételi szerződések és a telekkönyv és a katonai behívók és a keresztlevelek és a doktori diplomák és a díszpolgári oklevelek és a kinevezések és az igazolványok és a vasúti és a hajójegyek, mi lenne az emberrel, mi lenne velem? A börtönök kiürülnének, az államok felbomlanának, nem kellene iskolába és hivatalba járni, a katonák eltűnnének, a tulajdon megszűnne, nem lenne törvény, pénz, a bankokat bezárnák, az utcán nem üvöltene a rikkancs, a tudósok tökhülyén bámulnának egymásra, a miniszterek azt kérdeznék, hát ez volt az egész hatalom, papiros? Amikor ez először eszembe jutott, félni kezdtem. Mindaz, amit életemben komolyan vettem, néhány lap papiroson van. Az életmű elporladna. Másnap már nem féltem. Vesszen! Fáj? Nagyon. Sok év munkája. De mit nyernék! Erre gondolj.”
(Hamvas Béla: Unikornis, R)
Európában vagyunk otthon; keleten csak kíváncsi vendégek lehetünk. Kultúránk alapjait nagyrészt az ókori görögök teremtették meg. Töméntelen mítoszukkal először csak a világ legnagyobb fecsegői voltak, de az i.e. 6. századtól bámulatos tudományos-filozófiai tehetségről tettek tanúbizonyságot, s Nagy Sándor idejére már az első nagy filozófiai rendszereken is túl voltak. Gondolataiktól sokáig távol állt minden merevség, végletesség; a lehetséges valóságot minden irányban körüljárták. Még hanyatlásukban is nagyszerű filozófiákat alkottak, melyeket először a rómaiak, majd egy részüket — átalakítva — a keresztények vették át. Többé ugyan sohasem értették őket teljesen, de mindig vonzóak maradtak a bölcsességkedvelő emberek számára.„A görög ókor, amelyben nem volt papi hatalom és dogmatikusan-kötelező teológia, (…) az ontológia létrejöttének klasszikus földjévé vált. A Szókratész-előtti filozófia gyors fejlődése egymás után és egymás mellett fedezte fel legfontosabb kategóriáit. Ez az első nekifutás nem kevésbé nagyszabású attól, hogy itt még csak a helyes tényállások első, olykor félig misztikusan kifejezett megközelítéseiről lehetett szó. E kezdeményezés azért irányulhatott olyan monumentális egyenesvonalúsággal a leglényegesebb tárgyakra, mert egyáltalán nem kellett számot vetnie a teológiával. (Ezt a folyamatot az újból és újból felmerülő, többnyire persze politikailag meghatározott Aszebeia-vádak sem tartóztathatták fel.) A tisztán filozófiai megalapozottságú ontológia egyedüli ellenfelei a mindig változó, mindig átértelmezett mítoszok. Mivel ebben a változásban a költészet vezető szerepet játszik, kialakul az a soha többé vissza nem térő helyzet, hogy a költőkkel mint az ésszerű világnézet fő-ellenségeivel ezek a filozófiák újból és újból felveszik a harcot.
Szókratészig uralkodó marad ez a nagyszabású objektivizmus, ez a kozmikus monizmus a görög kultúrában. Csak a polisz válsága és ezzel együtt az erkölcsi problémák centrálissá váló jelentősége helyezi kifejezetten az emberit, a helyes gyakorlat problémáját a filozófia középpontjába. Platón az első filozófus, aki — hogy választ adhasson a "Mit tegyünk?" kérdésére a felbomló poliszban — megoldási kísérletének alapjául olyan ontológiát vázol fel, amelynek valóságfelfogása, világképe biztosítékot akar adni arra, hogy miként rögzíthetők a polisz megmentéséhez elengedhetetlennek látszó erkölcsi posztulátumok lehetséges és szükségszerű mivoltukban. Ezzel feltűnik az európai életben az ontológiai dualizmus, amely a legtöbb vallást, és főként a kereszténységet jellemzi: egyik oldalon az emberek világa, amelyből a vallásos szükségletek, a beteljesíthetőségük iránti vágyak fakadnak, a másik oldalon egy transzcendens világ…”
(Lukács György: A társadalmi lét ontológiájáról, R)
„Eddig még mindenki megtalálta a régiekben, amire szüksége volt, vagy amit óhajtott; kiváltképpen önmagát.”
(Friedrich Schlegel, Athenaeum-töredékek)
Preszókratikusoknak (Szókratész előttieknek) nevezi a filozófiatörténet a görög filozófusok első nagy csoportját. Elsősorban a természet, a kozmosz érdekelte őket; de még mindent mindennlel összefüggni láttak. Tanulmányozásuk nagy nehézségekbe ütközik, mivel csak töredékek maradtak meg tőlük. Így hát örök vitatémák. Mindenesetre nagyszerű gondolatolcat találunk náluk. A gyűjtemény csak néhány jelentős gondolkodótól mutat be valami keveset.
„A nagy egyének kevésbé elszigetelten állnak a görögöknél és a rómaiaknál. Itt is, ott is: kevesebb volt a zseni, több a zsenialitás. Mindenben, ami antik, zseniális. Az egész ókor egyetlen géniusz, vagyis az egyetlen, amelyet túlzás nélkül abszolút nagynak, páratlannak és utolérhetetlennek nevezhetünk.”
(Friedrich Schlegel, Athenaeum-töredékek)
„GNÓTHI SZEAUTON — Ismerd meg önmagad!”
(A delphoi jósda állítólagos felirata)
„Minden időben mondogatták és ismételték – folytatta Goethe -, hogy törekedjen az ember megismerni önmagát. Furcsa követelmény ez, amelynek eddig senki sem felelt meg, és voltaképp nem is kell senkinek megfelelnie. Az ember minden szándékával és törekvésével a környezetére, a külvilágra van utalva, és az a dolga, hogy ezt megismerje, és szolgálatába állítsa annyira, amennyire céljainak eléréséhez szükséges. Önmagáról csak akkor tud, amikor örül vagy szenved, és így csak a szenvedések és örömök fogják megtanítani arra, hogy mit kell keresnie és mit kerülnie. Egyébként azonban rejtélyes lény az ember, nem tudja, honnét jön és hová megy, keveset tud a világról és a legkevesebbet önmagáról. Én sem ismerem magamat, és Isten őrizzen attól, hogy megismerjem.”
(Eckermann: Beszélgetések Goethével, R)
(A mellékelt két ábrát csórtam, használjátok őket ügyesen. Az első egy tudásgrafikon, persze hipotetikus: a természettudományos-filozófiai, ill. a művészeti tevékenység szellemi intenzitását ábrázolja. Nagyjából reálisnak vélem. A reneszánsz táján még a művészeti oldal volt erősebb, kb. két évszázada indult be egy erőteljes átállás: kémia, fizika, orvostudomány, informatika. Észrevehetitek az egyetemi jelentkezéseken is, hogy így van valahogy. A másik: egy térkép, a görög filozófia térbeli elhelyezkedését mutatja az ókorban. Az időbeli részét gondoljátok oda: preszókratikusik: Kis-Ázsia és Dél-Itália, klasszikus kor: Athén, hellenizmus: Alexandria.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése