Bereményi Géza — Cseh Tamás : A fiú dala
Ez itt egy dalszöveg lesz, az újabb korszakból (vagyis a rendszerváltás utáni, elvileg máig tartóból). A telihold dalai c. összeállításban hangzott el először: annak az egyik legkeményebb, legfontosabb darabja. (A cédén már nem olyan jó, de hát ezzel nincsen egyedül. Meghallgatni azért mindenképp érdemes.)
Nyilvánvaló, hogy B tétellé nem lehet tenni, bár nagyon szükséges lenne: a dőlt betűs részektől a világ legliberálisabb tanerője is kiszaladna az érettségiről. Mindegy, tréningezni jó lesz. Társadalomfilozófiát, kritikai értelmiségesdit gyakorolni meg még jobb.
A Cseh—Bereményi-dalok kezdettől képesek voltak az éppen adott korszak létállapotát, kényszereit, egyenirányítottságát, és esetleges lehetőségeit is megragadni. Akik azt hiszik, mindössze életérzéseket képesek közvetíteni, lebecsülik a dalokat. Persze lelkük rajta. A konszolidációt hullámzó Balatonon kanyargó vitorlások mögött a Kádár-kor nehézkes, lassú Titanicja fordul, az akasztófás-terroros-vattabundás-hídavattásos nyitánytól egy jobbléti szocializmus felé, amibe a hazug termelési regények mellé, és lassan már helyett Kafka és Sartre is belefér. Zarathustra-nyitány. Persze mindenképp csökötteknek, de akkor is.
A rendszerváltás utáni évtizedben (ekkor zajlott le, egyáltalán nem véletlenül, a CsT-univerzum vérfrissülése) újabb kivédhetetlenségek zúdultak ránk. Megértük az új tavaszot, de — dalok, hajrá! — el kellene számolni azzal, ami itt volt, mert azért kicsit mi is benne voltunk. Számot kellene vetni azzal is, hogy lehetőségteljes új korunk megint inkább csak erőszakot, háborúkat, munkanélkülieket és veszteseket, egymásnak eső népeket, menekülteket és — nyilván szivárványos jókedvében — kigyúrt bérgyilkosokat termel. Ez az élmény jelenik meg, jobban mondva ez a térképészeti munka zajlik az Új dalokban, ennek stációival néz szembe (egyetlen nap jövését-menését felvázolva) az újabb Levél nővéremnek, és végül ezt dramatizálja-morbidizálja a Nyugati pályaudvar. Fogatlan, fokhagymabűzös kánok, kis kurvácska elevenszülők, mennyből a földre csorgatott megváltók. Íródik a falra megint a mene tekel ufarszin.
A telihold dalainak, 1996-ban, sajnos már nincs más dolga, mint regisztrálni, ami mindebből LETT: mivelhogy már megint minden újra végbement. A telihold besugároz mindent, remegnek a fényhullámok, aludni nem lehet, rémálmodni annál inkább, akár ébren is: lázas a világ, de ez nem gyógyító láz. Kétségbe kell esni és feladni mindent.
Az akkori dalokban azonban épphogy nem önfeladás-önfeledés történik, hanem újabb, tágra nyílt szemű, ráadásul gyönyörű-dalos körbenézés. Mint Petri György versében, nagyjából ugyanekkor: „Nem érdekelnek / a hóhérsegédek megkésett könnyei. / Az én szemem száraz. Nézni akarok vele.”
A fiú, aki a róla elnevezett dalban nézni akar, ezt látja (és ahol dőlt betűs a szöveg, ezt hallja, mert ezeket válaszolják neki):
Mennék szórakozni,
magam jól érezni,
valami tágasnak
magam átengedni.
hahó....
Mennék a világnak,
akármit csinálnak,
abban majd részt venni,
magam átengedni
hahó...
Húszmillió forint,
és befogod pofádat,
szétkúrjuk a csajod,
úgy fogsz élni, ahogy mi,
hahó...
Ahogy van, úgy van jól,
fontos, hogy érezzem,
ennek a tágasnak
magam átengedjem.
hahó...
Fogadj be, fogadj be,
világom, fogadj be,
akármilyen is vagy,
részemről szerencse,
hahó...
Menj vissza anyádba,
teneked be vagyunk zárva.
Eredj, ahol szopatnak.
Úgy fogsz élni, ahogy mi,
hahó...
A világ olyan, mint
lennie kell neki,
úgy tágas, ahogyan
önmagát engedi,
hahó...
A jövő én vagyok,
a jövő az enyém,
ki is kívánná más
az életet, mint én?
hahó...
Szétkúrjuk anyádat,
telinyomjuk pofádat.
Ez az élet az élet!
Levesszük rólad a szépet,
hahó...
Szórakozni mennék,
csakis szórakozni,
ennek az életnek
tágasnak kell lenni,
hahó...
Neki a világnak,
akármit csinálnak,
abban most részt venni,
magam átengedni,
hahó...
Krokodilfogakból
van a derekunk szíja,
és gyíknak bőréből
szemünknek a fénye,
hahó...
A világ olyan, mint
lennie kell neki,
úgy tágas, ahogyan
önmagát engedi,
hahó...
Megyek a világnak,
akármit csinálnak,
abban kell részt venni,
magam átengedni,
hahó...
Fogadj be, világom,
ahogy vagy, csinálom,
fogadj be, fogadj be,
részemről szerencse,
hahó...
És akkor ezt a szöveget már majd értelmezzük együtt.
Ez itt egy dalszöveg lesz, az újabb korszakból (vagyis a rendszerváltás utáni, elvileg máig tartóból). A telihold dalai c. összeállításban hangzott el először: annak az egyik legkeményebb, legfontosabb darabja. (A cédén már nem olyan jó, de hát ezzel nincsen egyedül. Meghallgatni azért mindenképp érdemes.)
Nyilvánvaló, hogy B tétellé nem lehet tenni, bár nagyon szükséges lenne: a dőlt betűs részektől a világ legliberálisabb tanerője is kiszaladna az érettségiről. Mindegy, tréningezni jó lesz. Társadalomfilozófiát, kritikai értelmiségesdit gyakorolni meg még jobb.
A Cseh—Bereményi-dalok kezdettől képesek voltak az éppen adott korszak létállapotát, kényszereit, egyenirányítottságát, és esetleges lehetőségeit is megragadni. Akik azt hiszik, mindössze életérzéseket képesek közvetíteni, lebecsülik a dalokat. Persze lelkük rajta. A konszolidációt hullámzó Balatonon kanyargó vitorlások mögött a Kádár-kor nehézkes, lassú Titanicja fordul, az akasztófás-terroros-vattabundás-hídavattásos nyitánytól egy jobbléti szocializmus felé, amibe a hazug termelési regények mellé, és lassan már helyett Kafka és Sartre is belefér. Zarathustra-nyitány. Persze mindenképp csökötteknek, de akkor is.
A rendszerváltás utáni évtizedben (ekkor zajlott le, egyáltalán nem véletlenül, a CsT-univerzum vérfrissülése) újabb kivédhetetlenségek zúdultak ránk. Megértük az új tavaszot, de — dalok, hajrá! — el kellene számolni azzal, ami itt volt, mert azért kicsit mi is benne voltunk. Számot kellene vetni azzal is, hogy lehetőségteljes új korunk megint inkább csak erőszakot, háborúkat, munkanélkülieket és veszteseket, egymásnak eső népeket, menekülteket és — nyilván szivárványos jókedvében — kigyúrt bérgyilkosokat termel. Ez az élmény jelenik meg, jobban mondva ez a térképészeti munka zajlik az Új dalokban, ennek stációival néz szembe (egyetlen nap jövését-menését felvázolva) az újabb Levél nővéremnek, és végül ezt dramatizálja-morbidizálja a Nyugati pályaudvar. Fogatlan, fokhagymabűzös kánok, kis kurvácska elevenszülők, mennyből a földre csorgatott megváltók. Íródik a falra megint a mene tekel ufarszin.
A telihold dalainak, 1996-ban, sajnos már nincs más dolga, mint regisztrálni, ami mindebből LETT: mivelhogy már megint minden újra végbement. A telihold besugároz mindent, remegnek a fényhullámok, aludni nem lehet, rémálmodni annál inkább, akár ébren is: lázas a világ, de ez nem gyógyító láz. Kétségbe kell esni és feladni mindent.
Az akkori dalokban azonban épphogy nem önfeladás-önfeledés történik, hanem újabb, tágra nyílt szemű, ráadásul gyönyörű-dalos körbenézés. Mint Petri György versében, nagyjából ugyanekkor: „Nem érdekelnek / a hóhérsegédek megkésett könnyei. / Az én szemem száraz. Nézni akarok vele.”
A fiú, aki a róla elnevezett dalban nézni akar, ezt látja (és ahol dőlt betűs a szöveg, ezt hallja, mert ezeket válaszolják neki):
Mennék szórakozni,
magam jól érezni,
valami tágasnak
magam átengedni.
hahó....
Mennék a világnak,
akármit csinálnak,
abban majd részt venni,
magam átengedni
hahó...
Húszmillió forint,
és befogod pofádat,
szétkúrjuk a csajod,
úgy fogsz élni, ahogy mi,
hahó...
Ahogy van, úgy van jól,
fontos, hogy érezzem,
ennek a tágasnak
magam átengedjem.
hahó...
Fogadj be, fogadj be,
világom, fogadj be,
akármilyen is vagy,
részemről szerencse,
hahó...
Menj vissza anyádba,
teneked be vagyunk zárva.
Eredj, ahol szopatnak.
Úgy fogsz élni, ahogy mi,
hahó...
A világ olyan, mint
lennie kell neki,
úgy tágas, ahogyan
önmagát engedi,
hahó...
A jövő én vagyok,
a jövő az enyém,
ki is kívánná más
az életet, mint én?
hahó...
Szétkúrjuk anyádat,
telinyomjuk pofádat.
Ez az élet az élet!
Levesszük rólad a szépet,
hahó...
Szórakozni mennék,
csakis szórakozni,
ennek az életnek
tágasnak kell lenni,
hahó...
Neki a világnak,
akármit csinálnak,
abban most részt venni,
magam átengedni,
hahó...
Krokodilfogakból
van a derekunk szíja,
és gyíknak bőréből
szemünknek a fénye,
hahó...
A világ olyan, mint
lennie kell neki,
úgy tágas, ahogyan
önmagát engedi,
hahó...
Megyek a világnak,
akármit csinálnak,
abban kell részt venni,
magam átengedni,
hahó...
Fogadj be, világom,
ahogy vagy, csinálom,
fogadj be, fogadj be,
részemről szerencse,
hahó...
És akkor ezt a szöveget már majd értelmezzük együtt.
Igen, ez egy nagyon nagy és fontos dal. Fontos lehet azoknak is, akik a rendszerváltáskor még nem is éltek. Mert érezhet ilyesmit pl. az is, aki 19-20 éves fejjel kilép a nagybetűs ÉLETbe és rádöbben, hogy "micsoda vidék, micsoda egy ócska vidék..."
VálaszTörlésJosiah Pen
Ezt majd ma továbbírom, mert nem ennyi a dolog, ez még csak az élmény, a szituáció körülírása. Itt egy komplett "társadalmi lét ontológiája" van, Lukács falra mászna, ha látná, mire használom most a kifejezését. De akkor is. Hogy és mibe vagyunk beágyazva, milyen az és hogy veszi fel a maga formáját épp, nagyon jól összehasonlítható ezzel-azzal, mondjuk az Eszmélettel. De nemcsak. Szóval ez majd fut tovább, ert valamit csak kell csinálni.
VálaszTörlésB