Most egy kis középkori filozófia. Kezdem azzal, ami egyszer már volt, Valéry mondatával. Érdemes újra átgondolni.
„A keresztények stb. számára a hivatkozási alap a halál.
Nietzsche számára — az élet —, megint másoknak a harmónia stb., egy bizonyos rend, amely tetszést tud kelteni.
De a dolog megéri — elvezethet a hivatkozások teóriájához.”
(Valéry, 39)
Hogy kinek, illetve milyen kornak ki-mi a hivatkozási alapja, mi a referenciapontja, mi az az érték, mérték, amire szívéből hivatkozik — ennél fontosabb kérdés alig van. Egy-egy kor ritkán lát ki magából, illetve ritkán lát rá magára: tudattalan marad számára a kiindulópontja, vagy még gyakrabban: áltatja magát.
A 19. századi német filozófia volt az első, amely tudatosítani akarta magában ezeket a kiindulópontokat. Hegel, de mások is, egyértelműen saját rejtett előfeltevéseiket keresték. Tudták, hogy van ilyenjük, és megpróbáltak szembenézni vele: szerettek volna meglenni nélküle. Azt fel is fedték (200 évvel a reformáció után nem volt olyan nehéz), hogy a kereszténységen már csak problematikusan nyugszanak. Univerzális vallásuk már nincs, és valami univerzális filozófia nélkül megdöglenek. Mindegy, hogyan, de csinálniuk kell egyet. Művészetből, zenéből, legendából. Romantika. Látták, hogy a tulajdonképpeni kiindulópontjuk az elszigetelt egyes ember, a kifejlett, autonóm individuum. Látniuk kellett, hogy ilyesmi tulajdonképpen nem létezik. Utópia. Ezért kellett a fajba, nemzetbe, társadalmi osztályba belehátrálniuk. Volt olyan iskola, amely megpróbált megmaradni az egyes ember filozófiájánál, ők lettek kb. az egzisztencialisták. Fő kérdésük valami efféle: miért nem lesz az ember öngyilkos. (Camus)
A 20. század az egész problémahalmazt megörökölte aztán, és ideológiai kérdéssé változtatta. Tömegek harcaként próbálta megoldani. Lebutítva, harsánnyá téve, eltömegesítve. Ezért masíroztak végig többször a katonák a földgolyón. Körbe-körbe, aztán elölről. „Szép embertelenség.”
*
Na jó. Vissza a középkorba.
„Isten, pszichológiai természete szerint, olyan kép vagy elképzelés, amely senkinek se jut eszébe addig, amíg a körülmények vagy a dolgok világosak és megszokottak.” (Valéry, 153)
Kivéve, ha erre trenírozta magát, mert például pap vagy bigott. De egyébként pszichológiailag korrekt az észrevétel. Hamvas a Szareptában (az egy műve neki) ugyanezt játssza, gondolja el a fasisztával kapcsolatban. Ott is szuper az észrevétel, csak húzósabb: mondja, kérdezi a fasisztától képzeletben, maga netán akkor is fasiszta, amikor a babájával izél? Na ugye, hogy akkor nem, mert akkor más foglalkoztatja. Szóval ez a fasizmus-dolog tulajdonképpen nincs is, ez csak olyan „történeti érdekesség”.
Hamvas tudta, hogy nagyon sok dolog, amibe amúgy belehalunk, nincs is igazából. Csak összetévesztjük vele magunkat.
A kérdés, hogy miképp áll a dolog vallásilag. Vagyis: miért jutott az embernek egyszer csak eszébe, hogy vannak láthatatlan nagyhatalmak, és hogy azokhoz kell fordulni. Mi vált szokatlanná a világban hirtelen? Mikor? Hogy kezdődött ez? Vagy mindig is volt?
Ha már az ősember is olyan volt, mint azok az emberek, akik örökké idegen világban érzik magukat — akkor a vallás nem kezdődött soha, hanem eleve lennie kellett.
*
„Az egyház olyan bölcs volt és annyira tudatában annak, mit van mód tenni — hogy a saját külön szellemi létezésemben is felfedezek olyan tendenciákat, sőt olyan szervezetek árnyait, amelyek meglehetősen hasonlítanak az Ő intézményeihez. Így — akár tetszik, akár nem — nekem magamnak is megvannak a magam Szentjei. Halott gondolkodók egész albuma; közülük mindegyik szenvedélyes érdeklődéseim valamelyikének patrónusa. Nem is annyira a tetteikért tisztelem őket, inkább kutatásaikért és feltételezett változásaikért. — De ünnepeket azért mégsem ülök.”
(Valéry, 155)
*
„A vallás nem magyarázat — legfeljebb megoldás.” (Valéry, 157)
Skolasztika: a vallás azon kívül, hogy persze megoldás, egyben igenis magyarázat is akart lenni. Alkalmasnak találta erre magát, és egy röpke évszázadra, Albertus Magnus, Tamás idején talán az is volt.
Megoldásnak, egyesek számára, persze ma is jó. Csak ez nem általános.
*
„A Szeretet szót csak Krisztus óta találjuk összekapcsolva Isten nevével.” (Valéry, 168)
A kereszténység előtt is voltak más szeretetvallások. De ilyen jelentős, nagyhatású nem volt másik. Vallásként később se. Egyes neoplatonikus iskolák lehettek volna ilyenné, ha vallássá bírtak volna válni, aztán az alkimisták, szabadkőművesek, egyes zárt szekták… Művészi csoportosulásként a romantikusok, szimbolisták. Eszmetörténetileg a pánszlávisták, anarchisták, hippik. Szóval utána már sok minden utánozta, de egyik se vált naggyá, erőssé, tartóssá. Kifulladt gyorsan.
*
„Történelem és Szavak
Elavulás — „Szépség”, „Erény” — ezeket a szavakat már nem lehet komolyan használni. Az „Ok” minden okozat nélkül hangzik el — — Úgy gondolom, a Szerelem, Szeretni szavak is vesztenek erejükből. Minden század beiktatott vagy elhullajtott néhány szót a legelsőrendű fontosságúak közül.
Ez igen, ez történelem — olyan, amely sokkal tanulságosabb az események történeténél — lévén ez a működések történetének része.”
(Valéry, 85)
A reneszánsz próbálkozása: visszaiktatni jogaiba az antik értékeket. Ahol sikerült, ornamentika lett és meddőség. Amit feltaláltak, arra egyre nehezebb volt ráfogni, hogy az valami újjáélesztés lenne. Maga a személyiség fogalma is új volt, elsőrendű fontosságú.
Platóntól persze tanultak valamit, de mit?
„A keresztények stb. számára a hivatkozási alap a halál.
Nietzsche számára — az élet —, megint másoknak a harmónia stb., egy bizonyos rend, amely tetszést tud kelteni.
De a dolog megéri — elvezethet a hivatkozások teóriájához.”
(Valéry, 39)
Hogy kinek, illetve milyen kornak ki-mi a hivatkozási alapja, mi a referenciapontja, mi az az érték, mérték, amire szívéből hivatkozik — ennél fontosabb kérdés alig van. Egy-egy kor ritkán lát ki magából, illetve ritkán lát rá magára: tudattalan marad számára a kiindulópontja, vagy még gyakrabban: áltatja magát.
A 19. századi német filozófia volt az első, amely tudatosítani akarta magában ezeket a kiindulópontokat. Hegel, de mások is, egyértelműen saját rejtett előfeltevéseiket keresték. Tudták, hogy van ilyenjük, és megpróbáltak szembenézni vele: szerettek volna meglenni nélküle. Azt fel is fedték (200 évvel a reformáció után nem volt olyan nehéz), hogy a kereszténységen már csak problematikusan nyugszanak. Univerzális vallásuk már nincs, és valami univerzális filozófia nélkül megdöglenek. Mindegy, hogyan, de csinálniuk kell egyet. Művészetből, zenéből, legendából. Romantika. Látták, hogy a tulajdonképpeni kiindulópontjuk az elszigetelt egyes ember, a kifejlett, autonóm individuum. Látniuk kellett, hogy ilyesmi tulajdonképpen nem létezik. Utópia. Ezért kellett a fajba, nemzetbe, társadalmi osztályba belehátrálniuk. Volt olyan iskola, amely megpróbált megmaradni az egyes ember filozófiájánál, ők lettek kb. az egzisztencialisták. Fő kérdésük valami efféle: miért nem lesz az ember öngyilkos. (Camus)
A 20. század az egész problémahalmazt megörökölte aztán, és ideológiai kérdéssé változtatta. Tömegek harcaként próbálta megoldani. Lebutítva, harsánnyá téve, eltömegesítve. Ezért masíroztak végig többször a katonák a földgolyón. Körbe-körbe, aztán elölről. „Szép embertelenség.”
*
Na jó. Vissza a középkorba.
„Isten, pszichológiai természete szerint, olyan kép vagy elképzelés, amely senkinek se jut eszébe addig, amíg a körülmények vagy a dolgok világosak és megszokottak.” (Valéry, 153)
Kivéve, ha erre trenírozta magát, mert például pap vagy bigott. De egyébként pszichológiailag korrekt az észrevétel. Hamvas a Szareptában (az egy műve neki) ugyanezt játssza, gondolja el a fasisztával kapcsolatban. Ott is szuper az észrevétel, csak húzósabb: mondja, kérdezi a fasisztától képzeletben, maga netán akkor is fasiszta, amikor a babájával izél? Na ugye, hogy akkor nem, mert akkor más foglalkoztatja. Szóval ez a fasizmus-dolog tulajdonképpen nincs is, ez csak olyan „történeti érdekesség”.
Hamvas tudta, hogy nagyon sok dolog, amibe amúgy belehalunk, nincs is igazából. Csak összetévesztjük vele magunkat.
A kérdés, hogy miképp áll a dolog vallásilag. Vagyis: miért jutott az embernek egyszer csak eszébe, hogy vannak láthatatlan nagyhatalmak, és hogy azokhoz kell fordulni. Mi vált szokatlanná a világban hirtelen? Mikor? Hogy kezdődött ez? Vagy mindig is volt?
Ha már az ősember is olyan volt, mint azok az emberek, akik örökké idegen világban érzik magukat — akkor a vallás nem kezdődött soha, hanem eleve lennie kellett.
*
„Az egyház olyan bölcs volt és annyira tudatában annak, mit van mód tenni — hogy a saját külön szellemi létezésemben is felfedezek olyan tendenciákat, sőt olyan szervezetek árnyait, amelyek meglehetősen hasonlítanak az Ő intézményeihez. Így — akár tetszik, akár nem — nekem magamnak is megvannak a magam Szentjei. Halott gondolkodók egész albuma; közülük mindegyik szenvedélyes érdeklődéseim valamelyikének patrónusa. Nem is annyira a tetteikért tisztelem őket, inkább kutatásaikért és feltételezett változásaikért. — De ünnepeket azért mégsem ülök.”
(Valéry, 155)
*
„A vallás nem magyarázat — legfeljebb megoldás.” (Valéry, 157)
Skolasztika: a vallás azon kívül, hogy persze megoldás, egyben igenis magyarázat is akart lenni. Alkalmasnak találta erre magát, és egy röpke évszázadra, Albertus Magnus, Tamás idején talán az is volt.
Megoldásnak, egyesek számára, persze ma is jó. Csak ez nem általános.
*
„A Szeretet szót csak Krisztus óta találjuk összekapcsolva Isten nevével.” (Valéry, 168)
A kereszténység előtt is voltak más szeretetvallások. De ilyen jelentős, nagyhatású nem volt másik. Vallásként később se. Egyes neoplatonikus iskolák lehettek volna ilyenné, ha vallássá bírtak volna válni, aztán az alkimisták, szabadkőművesek, egyes zárt szekták… Művészi csoportosulásként a romantikusok, szimbolisták. Eszmetörténetileg a pánszlávisták, anarchisták, hippik. Szóval utána már sok minden utánozta, de egyik se vált naggyá, erőssé, tartóssá. Kifulladt gyorsan.
*
„Történelem és Szavak
Elavulás — „Szépség”, „Erény” — ezeket a szavakat már nem lehet komolyan használni. Az „Ok” minden okozat nélkül hangzik el — — Úgy gondolom, a Szerelem, Szeretni szavak is vesztenek erejükből. Minden század beiktatott vagy elhullajtott néhány szót a legelsőrendű fontosságúak közül.
Ez igen, ez történelem — olyan, amely sokkal tanulságosabb az események történeténél — lévén ez a működések történetének része.”
(Valéry, 85)
A reneszánsz próbálkozása: visszaiktatni jogaiba az antik értékeket. Ahol sikerült, ornamentika lett és meddőség. Amit feltaláltak, arra egyre nehezebb volt ráfogni, hogy az valami újjáélesztés lenne. Maga a személyiség fogalma is új volt, elsőrendű fontosságú.
Platóntól persze tanultak valamit, de mit?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése