Teológia: „hittudomány, a hit tudományos módszerű feldolgozása és rendszerezése. A görög theosz (’isten’) és a logosz (’beszéd’) elemekből.” (Ez a Filozófiai vademecum, Móra, 1995 meghatározása, mely könyvet egyébként ajánlok.)
Teleológia: ezt ugyanebben a kiadványban a célokság címszónál kell keresni, és ott ez olvasható róla: „olyan elv, amely szerint a világban és dolgaiban nemcsak okság, determinizmus érvényesül, hanem létezésüknek célja is van.”
Maga az elgondolás Arisztotelész okságelméletében jelent meg annak idején. Ő négyféle okot különböztetett meg: anyagi, formai, ható- és cél-okot. Az elgondolás komoly karriert futott be, úgy 2000 évig alig volt gondolkodó, aki a lényegét megkérdőjelezte volna: valamilyen formában a legtöbb rendszerbe beleillett, a teológiai színezetű világképeknek pláne könnyen lett részeleme. Teológia, teleológia: nagyon más dolgok ugyan, de nem idegenek egymástól.
Röviden azt jelenti tehát a fogalom, hogy értelme van mindennek, ami a világon van: merthogy beleillik egy nagyobb rendszerbe. Az persze mostanában, az evolúciós elméletekkel is összefér, hogy a halaknak miért van uszonyuk, de 2-300 éve, mindenféle evolúció nélkül még az is „logikus” volt teleológiailag, hogy az egér azért része a teremtett világnak, hogy megehesse a macska, az orrnyereg meg arra, hogy jól megálljon rajta a szemüveg. (Már persze akkortól, hogy fel lett találva. De előtte is azért volt.)
Egy német filozófus, Leibniz volt, aki ezt az elgondolást zseniális értelmetlenségűvé kalapálta a 17. században. Egy Wolf nevű utódjának már csak jól le kellett butítania, hogy a fél világ ezen az elven röhöghessen.
Hogy a dolog egészen világossá váljon számotokra, ideiktatok most egy igen vicces Heine-verset. Ő az Egy kis teleológia című hosszabb költeményében ilyenformán játszott el ezzel a tétellel:
Két lábat adott a mennyek
Ura nekünk, embereknek,
hogy haladjunk, s mindörökre
ne ragadjunk le a rögre.
Láb annak, ki nem halad,
elég volna egy darab.
Két szemet adott az Úr
látni tisztán, igazul.
Arra, hogy az írást higgyük,
elég volna csak az egyik!
Azért adatott a kettő,
hogy csudáljuk gyönyörködve,
mennyi bájt ontott a földre
— örömünkre — a Teremtő.
És járva a sok zug-utcát
szintén táthatjuk szemünket,
mert különben letapossák
szerencsétlen tyúkszemünket,
s az aztán a kínok-kínja,
kivált, ha szorít a csizma.
Két kezet adott az Isten
jót mívelni kétszeresen,
s nem még többet kapni-marni,
dupla koncot kikaparni,
vasládába rejteni,
mint sok ember megteszi. —
(Hogy nevüket kifecsegjem,
nem vagyok oly neveletlen,
húznám inkább mind a fára!
De oly nagy úr mindahánya,
gáncstalan mind, filantróp mind,
vannak köztük pártfogóink —
s német tölgyből úgyse csapnak
akasztófát a gazdagnak.)
Az embernek egy az orra,
mert ha még egy orra volna,
pohárba sehogy se férne,
s a bort lefetyelni kéne.
Szájból is csak egy jutott:
a két száj bajos dolog.
Már eggyel is túl sokat
karattyol a földi had,
de ha volna szája dupla,
duplán falna és hazudna.
Ha pofája megtelik,
most zabál, de persze csöndben,
dupla pofával pedig
hazudna is zaba közben.
Két fület adott az Ég
az embernek. Csudaszép
ez a fül-szimmetria,
bár fülünk nincs akkora,
mint amilyen hosszu támadt
derék szürke cimboránknak.
Fülből párt az Úr azért gyárt,
ha Gluck, Haydn vagy ha Mozart
mesterműve szól: füleljünkl -
Ha nem volna zene más,
csak ömlenyes-kólikás,
ahogy Meyerbeer zenél:
fül is elég volna fél! -
Teutolindém mulattatni
számból így ömölt a szó,
mire ő azt mondta: Ó!
Isten szándokát kutatni,
kritizálni Teremtőnket
olyan, mintha gölöncsérnél
már a fazék volna bölcsebb.
Ám azért csak kérdje: mért? —
ha ki valamit nem ért!
S én, barátom, lesve-lestem,
hogy szerinted az Úristen
mit nézett, mi bölcs okot,
hogy kettőnek alkotott
lábat, kart, fület, szemet,
bár csak egy példány lehet
szájból és fölötte orrból.
De most azt kérdem: mi okból
alkotta a földnek-mennynek
Alkotója árva-egynek
azt a botrányos izét,
amivel a férfinép
a fajtáját folytatgatja
s vizeletét elfolyatja?
Mert barátom, két darab
ebből volna jó, ha volna,
a kétféle funkcióra,
melyek egyként súlyosak
az állam és az egyén,
azaz a köz mérlegén.
A szűz, kiben vágy tüzel,
szégyelheti, hogyha látja,
hogy a legfőbb ideálja
nimbuszát mint veszti el!
S mi a vágy oltára volna,
közönséges vízcsatorna!
Pszüché borzad, hogy bár éjjel
Ámorral találkozik,
kedvese a lámpafénnyel
MannequinPisszé változik.
Ím, így szólott Teutolinde,
s csitt! — szóltam én csendet intve —
csacska mind a női nem,
s te sem érted, kedvesem,
hogy bár ez a két ügy ronda,
undok és ocsmonda módra
szöges ellentétben áll,
s minden embert csak blamál:
a célszerű égi rend
ökonómiát jelent,
s az az elve, hogy a gép
működjék többféleképp,
profán célra és üdvösre,
ingerlőre s közönyösre; -
minden egyszerű, miközben
össze is van téve bölcsen:
amivel pisál az ember,
új embert is azzal termel.
Zsák-és-foltja nyomorultak
egyazon dudába fújnak,
durva mancsok, lágy kacsók
vonnak egyazon vonót
(…)
Teleológia: ezt ugyanebben a kiadványban a célokság címszónál kell keresni, és ott ez olvasható róla: „olyan elv, amely szerint a világban és dolgaiban nemcsak okság, determinizmus érvényesül, hanem létezésüknek célja is van.”
Maga az elgondolás Arisztotelész okságelméletében jelent meg annak idején. Ő négyféle okot különböztetett meg: anyagi, formai, ható- és cél-okot. Az elgondolás komoly karriert futott be, úgy 2000 évig alig volt gondolkodó, aki a lényegét megkérdőjelezte volna: valamilyen formában a legtöbb rendszerbe beleillett, a teológiai színezetű világképeknek pláne könnyen lett részeleme. Teológia, teleológia: nagyon más dolgok ugyan, de nem idegenek egymástól.
Röviden azt jelenti tehát a fogalom, hogy értelme van mindennek, ami a világon van: merthogy beleillik egy nagyobb rendszerbe. Az persze mostanában, az evolúciós elméletekkel is összefér, hogy a halaknak miért van uszonyuk, de 2-300 éve, mindenféle evolúció nélkül még az is „logikus” volt teleológiailag, hogy az egér azért része a teremtett világnak, hogy megehesse a macska, az orrnyereg meg arra, hogy jól megálljon rajta a szemüveg. (Már persze akkortól, hogy fel lett találva. De előtte is azért volt.)
Egy német filozófus, Leibniz volt, aki ezt az elgondolást zseniális értelmetlenségűvé kalapálta a 17. században. Egy Wolf nevű utódjának már csak jól le kellett butítania, hogy a fél világ ezen az elven röhöghessen.
Hogy a dolog egészen világossá váljon számotokra, ideiktatok most egy igen vicces Heine-verset. Ő az Egy kis teleológia című hosszabb költeményében ilyenformán játszott el ezzel a tétellel:
Két lábat adott a mennyek
Ura nekünk, embereknek,
hogy haladjunk, s mindörökre
ne ragadjunk le a rögre.
Láb annak, ki nem halad,
elég volna egy darab.
Két szemet adott az Úr
látni tisztán, igazul.
Arra, hogy az írást higgyük,
elég volna csak az egyik!
Azért adatott a kettő,
hogy csudáljuk gyönyörködve,
mennyi bájt ontott a földre
— örömünkre — a Teremtő.
És járva a sok zug-utcát
szintén táthatjuk szemünket,
mert különben letapossák
szerencsétlen tyúkszemünket,
s az aztán a kínok-kínja,
kivált, ha szorít a csizma.
Két kezet adott az Isten
jót mívelni kétszeresen,
s nem még többet kapni-marni,
dupla koncot kikaparni,
vasládába rejteni,
mint sok ember megteszi. —
(Hogy nevüket kifecsegjem,
nem vagyok oly neveletlen,
húznám inkább mind a fára!
De oly nagy úr mindahánya,
gáncstalan mind, filantróp mind,
vannak köztük pártfogóink —
s német tölgyből úgyse csapnak
akasztófát a gazdagnak.)
Az embernek egy az orra,
mert ha még egy orra volna,
pohárba sehogy se férne,
s a bort lefetyelni kéne.
Szájból is csak egy jutott:
a két száj bajos dolog.
Már eggyel is túl sokat
karattyol a földi had,
de ha volna szája dupla,
duplán falna és hazudna.
Ha pofája megtelik,
most zabál, de persze csöndben,
dupla pofával pedig
hazudna is zaba közben.
Két fület adott az Ég
az embernek. Csudaszép
ez a fül-szimmetria,
bár fülünk nincs akkora,
mint amilyen hosszu támadt
derék szürke cimboránknak.
Fülből párt az Úr azért gyárt,
ha Gluck, Haydn vagy ha Mozart
mesterműve szól: füleljünkl -
Ha nem volna zene más,
csak ömlenyes-kólikás,
ahogy Meyerbeer zenél:
fül is elég volna fél! -
Teutolindém mulattatni
számból így ömölt a szó,
mire ő azt mondta: Ó!
Isten szándokát kutatni,
kritizálni Teremtőnket
olyan, mintha gölöncsérnél
már a fazék volna bölcsebb.
Ám azért csak kérdje: mért? —
ha ki valamit nem ért!
S én, barátom, lesve-lestem,
hogy szerinted az Úristen
mit nézett, mi bölcs okot,
hogy kettőnek alkotott
lábat, kart, fület, szemet,
bár csak egy példány lehet
szájból és fölötte orrból.
De most azt kérdem: mi okból
alkotta a földnek-mennynek
Alkotója árva-egynek
azt a botrányos izét,
amivel a férfinép
a fajtáját folytatgatja
s vizeletét elfolyatja?
Mert barátom, két darab
ebből volna jó, ha volna,
a kétféle funkcióra,
melyek egyként súlyosak
az állam és az egyén,
azaz a köz mérlegén.
A szűz, kiben vágy tüzel,
szégyelheti, hogyha látja,
hogy a legfőbb ideálja
nimbuszát mint veszti el!
S mi a vágy oltára volna,
közönséges vízcsatorna!
Pszüché borzad, hogy bár éjjel
Ámorral találkozik,
kedvese a lámpafénnyel
MannequinPisszé változik.
Ím, így szólott Teutolinde,
s csitt! — szóltam én csendet intve —
csacska mind a női nem,
s te sem érted, kedvesem,
hogy bár ez a két ügy ronda,
undok és ocsmonda módra
szöges ellentétben áll,
s minden embert csak blamál:
a célszerű égi rend
ökonómiát jelent,
s az az elve, hogy a gép
működjék többféleképp,
profán célra és üdvösre,
ingerlőre s közönyösre; -
minden egyszerű, miközben
össze is van téve bölcsen:
amivel pisál az ember,
új embert is azzal termel.
Zsák-és-foltja nyomorultak
egyazon dudába fújnak,
durva mancsok, lágy kacsók
vonnak egyazon vonót
(…)
mind szökik, dalol meg ásít,
s ugyanaz az omnibusz
visz, ha vár a Tartarus.
(Tellér Gyula fordítása)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése