Nietzsche kiemelt témánk lesz, benne a filozófusportrékban. De lehet, hogy B tételként is elővesszük. Mindenesetre: az alábbiak semmiképp nem lesznek feleslegesek.
Nietzsche köztisztasági munkásságának lényege talán így foglalható össze: arra szakosodott, hogy sorban eltakarítsa, sírba fektesse a hullákat. Paradox módon azonban ehhez előbb meg kellett ölnie őket. Mert bár már hullák voltak, nagyon erős látszatéletük volt még. És ettől groteszk, sőt morbid ez az egész Nietzsche-projekt. Ettől nem heroikus — miközben az.
Nézzünk most egy sírbafektetettet, az egyik legelsőt. Isten.
A Vidám tudomány című könyvében (1882) olvasható a következő paragrafus:
125.
Az őrült. — Nem hallottatok arról az őrültről, aki fényes délelőtt lámpást gyújtott, a piacra rohant s közben folyton azt kiabálta: „Istent keresem! Istent keresem!” — Mivel a jelenlevők között éppen sokan voltak, akik nem hittek Istenben, nagy nevetés támadt. Tán elvesztetted? — kérdezték egyesek. Talán csak nem szaladt el valamerre, mint valami gyerek? — így mások. Vagy netán elrejtőzött? Fél tőlünk? Hajóra szállt? Kivándorolt? — így kiabáltak és nevetgéltek összevissza. Az őrült közéjük vetette magát, szinte átlyukasztva őket a tekintetével. — „Hova lett Isten? — kiáltott föl. — Majd én megmondom nektek! Megöltük őt — ti és én! Gyilkosai vagyunk mindannyian! De hogyan is csináltuk ezt? Hogyan is lehettünk képesek kiinni a tengert? Ki adta kezünkbe a spongyát az egész láthatár letörléséhez? E vonalak nélkül mi lesz egész építőművészetünkből? Állnak-e házaink a jövőben is? És mi magunk vajon megleszünk-e még? Mit tettünk, amikor e földet elszakítottuk napjától? Merre halad most? Mi hova tartunk? Minden naptól egyre távolodunk? Nem zuhanunk egyenesen előre? Vagy hátra vagy oldalt vagy minden irányba? Van-e még fönt, és lent van-e? Nem a végtelen semmiben bolyongunk? Nem érezzük az üres tér borzongató fuvallatát? Vajon nem lett-e hidegebb? Nem jön-e közelebb és mindegyre közelebb az éj? Nem kell-e lámpást gyújtanunk fényes délelőtt? Nem halljuk tán az Istent temető sírásók ricsaját? Nem érezzük-e az isteni rothadás szagát? — elrohadnak az istenek is! Isten halott! Halott is marad! És mi öltük meg őt! Mivel vigasztaljuk magunkat mi, minden gyilkosok gyilkosai? A világ eleddig legszentebbje és leghatalmasabbja elvérzett késszúrásainktól — ki törli le rólunk a vérét? Milyen vízzel mossuk le magunkról? Miféle vezeklést, milyen szent játékot találjunk ki önmagunknak? E tett nagysága nem túlságosan nagy hozzánk képest? Nem kell-e istenné lennünk nekünk is, hogy méltónak mutatkozzunk e tett nagyságára? Ennél nagyobb tett nem létezett soha — és aki e tett után születik, az éppen e tett révén magasabb rendű történelemhez tartozik majd, mint az előző volt!” — Az őrült most elhallgatott és megint hallgatóira nézett: ők szintén hallgattak és idegen tekintettel bámulták őt. Végül a földhöz vágta a lámpást, hogy az menten kialudt és ezer darabra tört. „Túl korán jövök — mondotta —, még nincs itt az én időm. Még útban van ez az iszonytató esemény, még vándorol — még nem jutott el az emberek fülébe. A mennydörgésnek és a villámlásnak időre van szüksége, a csillagok fényének időre van szükségük, a tetteknek időre van szükségük, még elkövetésük után is, hogy meglássák és meghallják őket az emberek. Ez a tett még sokkal messzebb van tőlük, mint a legtávolabbi csillagok — és mégis ugyanezt tették meg!” — Beszélik még, hogy az őrült azon a napon különféle templomokba tolakodott be és rázendített Örök nyugodalmat Istennek-jére. Amikor kivezették és felelősségre vonták, egyre csak azt hajtogatta: „Ugyan mi egyebek ezek a templomok, ha nem Isten kriptái és síremlékei?”
Itt még nem a harcos viszonyulás található: nem az, hogy „dejó, ezzel sincs több dolgunk, fogjunk valami fontosabbhoz!”. Nem, Nietzsche itt még úgy látja, a civilizált emberiség tudatában értékgyilkosság történt, és mi lesz majd vele értékek nélkül? Pár év, és felfedezi majd a helyzetből fakadó előnyöket (azt, hogy lehet új értékeket javasolni, átértékelés), és ki is aknázza; de itt még a belesápadás van.
Az isten halálát mint lehetőséget egyébként korántsem Nietzsche vetette fel elsőként. Olvasható már a 19. század első évtizedeiben is, Hegelnél, egy bekezdésben: ez a rémületes elképzelés, mondja, megrendítené az ember egész pozícióját. (És így is történt.) Filozófiailag nem perdöntő, de azért érdekes, hogy a nagyszerű német költőnél, Heinénél is olvashatunk csúfondáros sorokat Isten haláláról. („Meghalt az Úristen az égben, és lent az ördög is halott".) (Heine egyébként a berlini egyetemen tanítványa volt Hegelnek, és nagyon becsülte őt, ami persze nem tartotta vissza attól, hogy kifigurázza. Mindenkit kifigurázott.)
A magyar irodalomban Tóth Árpád volt az, aki egy, lehet, hogy szép, de amúgy minden eredetiséget nélkülöző versében (Tetemrehívás) megörökítette Nietzschének ezt az élményét. Kiindult az „Isten halott”-gondolatból, elképzelt egy nagy gyilkosságot, rápakolta Arany Tetemrehívásának alapötletét, és leöntötte a saját kifejezésmódjával és bánatával. Oktatási-szemléltetési célokra kiemelkedően alkalmas egyveleget hozott létre. Nézzétek:
Olykor a bíbor alkonyatban
Elnehezedik a szivem –
Felnézek a nagy, csuda égre,
És látást látok, úgy hiszem.
Boldogtalan fantáziámnak
Úgy rémlik, a felhők felett
Azért a csönd: meghalt az Isten,
És ravatalra tétetett.
Fejénél roppant arany lángok,
Antares s Orion ragyog,
Körüle térdre rogyva sírnak
Az árván maradt angyalok.
Valaki megölte az Istent,
És fekszik némán és hanyatt;
S reszketve a gazdátlan űrnek
Lakói hozzá bolyganak.
Jönnek a sárga Hold-lakók és
A Mars bölcs óriásai,
Saturnus-népek hat szivükkel
S Vénusz szirom-leányai.
És olykor egy-egy emberlélek,
A gennyes Földnek hirnöke
Jön, és láttára szerterezzen
A gyászolók kövült köre.
Ilyenkor egy nagy csöpp isten-vér
Az alvadt sebből fölfakad,
Legördül lassan, s átzuhogja
A végtelen világokat.
Egy nagy csöpp, bús, meleg isten-vér –
S a földön bíbor alkonyat
Gyúl tőle a sötét hegyek közt –
S én fölemelem arcomat,
És úgy érzem, e fájó arcnak
Nem lehet többé mosolya,
Mert ember vagyok én is, én is,
Az isten véres gyilkosa…
(1926)
És végül itt az Imígyen szóla Zarathustra megfogalmazása. Ez a híresebb, ez a részvéttelenebb, a kiaknázóbb. Nem is annyira ez a bevezetés, mint maga az egész könyv. Nietzsche, az „őrjöngő Rajna-melléki karmester” (Valéry) itt már elemében van. Egyre mélyebbre és mélyebbre jut.
Zarathustra magánosan szálla le a hegyről és senki sem vetődék útjába. Midőn azonban az erdőbe ért, hirtelen aggastyán álla vele szemközt, a ki elhagyta volt szent kunyhóját, hogy gyökereket keressen az erdőben. És az aggastyán így szólítá meg Zarathustrát:
„Nem idegen nékem ez a vándor: évekkel ezelőtt erre ment vala. Zarathustra volt a neve; ámde elváltozék színében.
Akkoron hamvadat vitted a hegynek: ma pedig tüzedet akarod völgynek vinni? Nem féled-e a gyujtogató büntetését?
Igen, megismerem Zarathustrát. Tiszta a szeme és szájában nem lappang utálat. Vajjon nem lépked-e táncos módjára?
Elváltozott Zarathustra, gyermekké lőn Zarathustra, ébren van Zarathustra: mit akarsz hát az alvóknál? Úgy éltél a magánosságban, miként tengerben, s a tenger vitt téged. Óh jaj, szárazföldre akarsz lépni? Óh jaj, ismét magad akarod cipelni testedet?”
Zarathustra felelé: „Szeretem az embert.”
„S én” - monda a szent - „ugyan miért vonultam erdőbe, vadonba? Nemdenem azért, mivel¬hogy nagyon, de nagyon szerettem az embert?
Most Istent szeretem: az embert nem szeretem. Az ember nékem túlságosan tökéletlen valami. Az emberszeretet megölne engem.”
Zarathustra felelé: „Mit beszéltem szeretetről! Ajándékot hozok az embereknek.”
„Ne adj nékik semmit” - mondá a szent. - „Inkább végy le róluk valamit és hordozd velük együtt, ez lesz nékik a legüdvösebb, hacsak néked is üdvös lészen!
S ha már adni akarsz nekik, ne adj nékik egyebet alamizsnánál, s hagyd őket még ezért is koldulni.”
„Nem” - felelé Zarathustra, - „én nem adok alamizsnát; ahhoz nem vagyok eléggé szegény.”
A szent nevete Zarathustrán, és így szóla:
„Láss neki hát, hogy elfogadják kincsedet! Gyanakvók ők a remeték iránt és nem hiszik, hogy ajándékozni jövünk.
Lépteink nagyon is magánosan hallszanak nékik az utcákon. S azonképen, amint éjjel, ágyaikból, ember lépését hallják, jóval napfölkelte előtt: ezt kérdezik maguktól, vajjon merre tart a tolvaj?
Ne menj az emberekhez és maradj az erdőben! Még jobb, ha az állatokhoz mégy! Mért nem akarsz, példámra, medve lenni a medvék között, madár a madarak között?”
„És mitévő a szent az erdőben?” - kérdezé Zarathustra.
Felelé a szent: „Dalokat költök és dalolom őket, és ha dalokat költök, kacagok, sírok és dörmölök; im-ígyen dicsérem istent.
Énekkel, sírással, kacagva, dörmölve dicsérem az istent, a ki az én istenem. De mit hozol te nékünk ajándékul?”
Zarathustra hallván e szavakat üdvözlé a szentet és mondá: „Vajjon mi adni-valóm volna számotokra! De eresszetek el gyorsan, hogy csak ne vegyek el tőletek semmit!” És ilyetén¬képen elválának egymástól, az aggastyán és a férfi, nevetve, ahogyan két fiú nevet.
Mikoron azonban Zarathustra egyedül maradt, im-ígyen szóla szívéhez: „Vajjon lehetséges-e? Ez az öreg szent az erdejében még semmit sem hallott volna arról, hogy isten meghalt?!”
(Magyar fordítás: Wildner Ödön, 1908. Azóta már van jobb, korszerűbb. Csak az nincs fent a neten, meg kell venni, aki rá áhítozik.)
Nietzsche köztisztasági munkásságának lényege talán így foglalható össze: arra szakosodott, hogy sorban eltakarítsa, sírba fektesse a hullákat. Paradox módon azonban ehhez előbb meg kellett ölnie őket. Mert bár már hullák voltak, nagyon erős látszatéletük volt még. És ettől groteszk, sőt morbid ez az egész Nietzsche-projekt. Ettől nem heroikus — miközben az.
Nézzünk most egy sírbafektetettet, az egyik legelsőt. Isten.
A Vidám tudomány című könyvében (1882) olvasható a következő paragrafus:
125.
Az őrült. — Nem hallottatok arról az őrültről, aki fényes délelőtt lámpást gyújtott, a piacra rohant s közben folyton azt kiabálta: „Istent keresem! Istent keresem!” — Mivel a jelenlevők között éppen sokan voltak, akik nem hittek Istenben, nagy nevetés támadt. Tán elvesztetted? — kérdezték egyesek. Talán csak nem szaladt el valamerre, mint valami gyerek? — így mások. Vagy netán elrejtőzött? Fél tőlünk? Hajóra szállt? Kivándorolt? — így kiabáltak és nevetgéltek összevissza. Az őrült közéjük vetette magát, szinte átlyukasztva őket a tekintetével. — „Hova lett Isten? — kiáltott föl. — Majd én megmondom nektek! Megöltük őt — ti és én! Gyilkosai vagyunk mindannyian! De hogyan is csináltuk ezt? Hogyan is lehettünk képesek kiinni a tengert? Ki adta kezünkbe a spongyát az egész láthatár letörléséhez? E vonalak nélkül mi lesz egész építőművészetünkből? Állnak-e házaink a jövőben is? És mi magunk vajon megleszünk-e még? Mit tettünk, amikor e földet elszakítottuk napjától? Merre halad most? Mi hova tartunk? Minden naptól egyre távolodunk? Nem zuhanunk egyenesen előre? Vagy hátra vagy oldalt vagy minden irányba? Van-e még fönt, és lent van-e? Nem a végtelen semmiben bolyongunk? Nem érezzük az üres tér borzongató fuvallatát? Vajon nem lett-e hidegebb? Nem jön-e közelebb és mindegyre közelebb az éj? Nem kell-e lámpást gyújtanunk fényes délelőtt? Nem halljuk tán az Istent temető sírásók ricsaját? Nem érezzük-e az isteni rothadás szagát? — elrohadnak az istenek is! Isten halott! Halott is marad! És mi öltük meg őt! Mivel vigasztaljuk magunkat mi, minden gyilkosok gyilkosai? A világ eleddig legszentebbje és leghatalmasabbja elvérzett késszúrásainktól — ki törli le rólunk a vérét? Milyen vízzel mossuk le magunkról? Miféle vezeklést, milyen szent játékot találjunk ki önmagunknak? E tett nagysága nem túlságosan nagy hozzánk képest? Nem kell-e istenné lennünk nekünk is, hogy méltónak mutatkozzunk e tett nagyságára? Ennél nagyobb tett nem létezett soha — és aki e tett után születik, az éppen e tett révén magasabb rendű történelemhez tartozik majd, mint az előző volt!” — Az őrült most elhallgatott és megint hallgatóira nézett: ők szintén hallgattak és idegen tekintettel bámulták őt. Végül a földhöz vágta a lámpást, hogy az menten kialudt és ezer darabra tört. „Túl korán jövök — mondotta —, még nincs itt az én időm. Még útban van ez az iszonytató esemény, még vándorol — még nem jutott el az emberek fülébe. A mennydörgésnek és a villámlásnak időre van szüksége, a csillagok fényének időre van szükségük, a tetteknek időre van szükségük, még elkövetésük után is, hogy meglássák és meghallják őket az emberek. Ez a tett még sokkal messzebb van tőlük, mint a legtávolabbi csillagok — és mégis ugyanezt tették meg!” — Beszélik még, hogy az őrült azon a napon különféle templomokba tolakodott be és rázendített Örök nyugodalmat Istennek-jére. Amikor kivezették és felelősségre vonták, egyre csak azt hajtogatta: „Ugyan mi egyebek ezek a templomok, ha nem Isten kriptái és síremlékei?”
Itt még nem a harcos viszonyulás található: nem az, hogy „dejó, ezzel sincs több dolgunk, fogjunk valami fontosabbhoz!”. Nem, Nietzsche itt még úgy látja, a civilizált emberiség tudatában értékgyilkosság történt, és mi lesz majd vele értékek nélkül? Pár év, és felfedezi majd a helyzetből fakadó előnyöket (azt, hogy lehet új értékeket javasolni, átértékelés), és ki is aknázza; de itt még a belesápadás van.
Az isten halálát mint lehetőséget egyébként korántsem Nietzsche vetette fel elsőként. Olvasható már a 19. század első évtizedeiben is, Hegelnél, egy bekezdésben: ez a rémületes elképzelés, mondja, megrendítené az ember egész pozícióját. (És így is történt.) Filozófiailag nem perdöntő, de azért érdekes, hogy a nagyszerű német költőnél, Heinénél is olvashatunk csúfondáros sorokat Isten haláláról. („Meghalt az Úristen az égben, és lent az ördög is halott".) (Heine egyébként a berlini egyetemen tanítványa volt Hegelnek, és nagyon becsülte őt, ami persze nem tartotta vissza attól, hogy kifigurázza. Mindenkit kifigurázott.)
A magyar irodalomban Tóth Árpád volt az, aki egy, lehet, hogy szép, de amúgy minden eredetiséget nélkülöző versében (Tetemrehívás) megörökítette Nietzschének ezt az élményét. Kiindult az „Isten halott”-gondolatból, elképzelt egy nagy gyilkosságot, rápakolta Arany Tetemrehívásának alapötletét, és leöntötte a saját kifejezésmódjával és bánatával. Oktatási-szemléltetési célokra kiemelkedően alkalmas egyveleget hozott létre. Nézzétek:
Olykor a bíbor alkonyatban
Elnehezedik a szivem –
Felnézek a nagy, csuda égre,
És látást látok, úgy hiszem.
Boldogtalan fantáziámnak
Úgy rémlik, a felhők felett
Azért a csönd: meghalt az Isten,
És ravatalra tétetett.
Fejénél roppant arany lángok,
Antares s Orion ragyog,
Körüle térdre rogyva sírnak
Az árván maradt angyalok.
Valaki megölte az Istent,
És fekszik némán és hanyatt;
S reszketve a gazdátlan űrnek
Lakói hozzá bolyganak.
Jönnek a sárga Hold-lakók és
A Mars bölcs óriásai,
Saturnus-népek hat szivükkel
S Vénusz szirom-leányai.
És olykor egy-egy emberlélek,
A gennyes Földnek hirnöke
Jön, és láttára szerterezzen
A gyászolók kövült köre.
Ilyenkor egy nagy csöpp isten-vér
Az alvadt sebből fölfakad,
Legördül lassan, s átzuhogja
A végtelen világokat.
Egy nagy csöpp, bús, meleg isten-vér –
S a földön bíbor alkonyat
Gyúl tőle a sötét hegyek közt –
S én fölemelem arcomat,
És úgy érzem, e fájó arcnak
Nem lehet többé mosolya,
Mert ember vagyok én is, én is,
Az isten véres gyilkosa…
(1926)
És végül itt az Imígyen szóla Zarathustra megfogalmazása. Ez a híresebb, ez a részvéttelenebb, a kiaknázóbb. Nem is annyira ez a bevezetés, mint maga az egész könyv. Nietzsche, az „őrjöngő Rajna-melléki karmester” (Valéry) itt már elemében van. Egyre mélyebbre és mélyebbre jut.
Zarathustra magánosan szálla le a hegyről és senki sem vetődék útjába. Midőn azonban az erdőbe ért, hirtelen aggastyán álla vele szemközt, a ki elhagyta volt szent kunyhóját, hogy gyökereket keressen az erdőben. És az aggastyán így szólítá meg Zarathustrát:
„Nem idegen nékem ez a vándor: évekkel ezelőtt erre ment vala. Zarathustra volt a neve; ámde elváltozék színében.
Akkoron hamvadat vitted a hegynek: ma pedig tüzedet akarod völgynek vinni? Nem féled-e a gyujtogató büntetését?
Igen, megismerem Zarathustrát. Tiszta a szeme és szájában nem lappang utálat. Vajjon nem lépked-e táncos módjára?
Elváltozott Zarathustra, gyermekké lőn Zarathustra, ébren van Zarathustra: mit akarsz hát az alvóknál? Úgy éltél a magánosságban, miként tengerben, s a tenger vitt téged. Óh jaj, szárazföldre akarsz lépni? Óh jaj, ismét magad akarod cipelni testedet?”
Zarathustra felelé: „Szeretem az embert.”
„S én” - monda a szent - „ugyan miért vonultam erdőbe, vadonba? Nemdenem azért, mivel¬hogy nagyon, de nagyon szerettem az embert?
Most Istent szeretem: az embert nem szeretem. Az ember nékem túlságosan tökéletlen valami. Az emberszeretet megölne engem.”
Zarathustra felelé: „Mit beszéltem szeretetről! Ajándékot hozok az embereknek.”
„Ne adj nékik semmit” - mondá a szent. - „Inkább végy le róluk valamit és hordozd velük együtt, ez lesz nékik a legüdvösebb, hacsak néked is üdvös lészen!
S ha már adni akarsz nekik, ne adj nékik egyebet alamizsnánál, s hagyd őket még ezért is koldulni.”
„Nem” - felelé Zarathustra, - „én nem adok alamizsnát; ahhoz nem vagyok eléggé szegény.”
A szent nevete Zarathustrán, és így szóla:
„Láss neki hát, hogy elfogadják kincsedet! Gyanakvók ők a remeték iránt és nem hiszik, hogy ajándékozni jövünk.
Lépteink nagyon is magánosan hallszanak nékik az utcákon. S azonképen, amint éjjel, ágyaikból, ember lépését hallják, jóval napfölkelte előtt: ezt kérdezik maguktól, vajjon merre tart a tolvaj?
Ne menj az emberekhez és maradj az erdőben! Még jobb, ha az állatokhoz mégy! Mért nem akarsz, példámra, medve lenni a medvék között, madár a madarak között?”
„És mitévő a szent az erdőben?” - kérdezé Zarathustra.
Felelé a szent: „Dalokat költök és dalolom őket, és ha dalokat költök, kacagok, sírok és dörmölök; im-ígyen dicsérem istent.
Énekkel, sírással, kacagva, dörmölve dicsérem az istent, a ki az én istenem. De mit hozol te nékünk ajándékul?”
Zarathustra hallván e szavakat üdvözlé a szentet és mondá: „Vajjon mi adni-valóm volna számotokra! De eresszetek el gyorsan, hogy csak ne vegyek el tőletek semmit!” És ilyetén¬képen elválának egymástól, az aggastyán és a férfi, nevetve, ahogyan két fiú nevet.
Mikoron azonban Zarathustra egyedül maradt, im-ígyen szóla szívéhez: „Vajjon lehetséges-e? Ez az öreg szent az erdejében még semmit sem hallott volna arról, hogy isten meghalt?!”
(Magyar fordítás: Wildner Ödön, 1908. Azóta már van jobb, korszerűbb. Csak az nincs fent a neten, meg kell venni, aki rá áhítozik.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése