Konrád György regényíró, városszociológus, esszéista és ideológiakritikus 1933-ban született. Még ma is produktív szerző. Az 1970-es években a formálódó demokratikus ellenzék egyik kulcsalakja volt, Szelényi Iván szociológussal közösen írt könyve, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz miatt a Kádár-rendszer mindkettejüknek felajánlotta a Nyugatra-távozás lehetőségét. Szelényi élt vele, Konrád nem. Írt tovább, az íróasztalfióknak és a megfigyelőknek, és olykor-olykor Nyugatra vitt-csempészett egy-egy kéziratot, mint ezt is itt: az Antipolitika címűt.
Ez társadalomfilozófiai esszé, laza kis fragmentumok sorozata: politikafilozófiai észrevételek, jóízű-mesélős észrevétel-bombák. De egy másik hasonlat lenne még jobb: ezek kis méregerős kávék, de felhabosítva, hosszú kávénak feleresztve. Az ember nem is érzi, milyen tömények. Elszopogatja. Az államhatalom persze, a 80-as években, azonnal érezte. Eléggé ki is volt. Konrád meg, gondolom, vigyorgott. Börtöntől akkortájt már nem nagyon kellett félnie, az meg, hogy legálisan nem jelenhettek meg írásai, nem volt számára annyira érdekes. Ki lehetett bírni. Konrádnak mindig is jó természete volt.
Az Antipolitika koncepciója az, hogy a vasfüggönyös világban ne legyünk politikusok, mert az valamelyik hatalmi érdek felvállalását jelenti, ami korlátolt dolog. De ne legyünk apolitikusok se, vagyis a politikától elfordulók, attól gyáván elpucolók, mert az meg sunyi dolog. Hanem legyünk antipolitikusok: olyanok, akik a politikusok ellen, nem-reálpolitikusként, hanem az épp létező kényszerekre fittyet hányva mintegy szembegondolkodnak a politikával.
Mert hogy is van ez a dolog? Így valahogy:
„Az ideológiák természetüknél fogva megzavarják tudatomat, egyik minőségemet szembefordítják a másikkal, egyiknek a nevében elnyomják a másikat. Az ideológikus skizofréniák kombinatorikája végtelenül változatos. Mind valami nemes ajánlattal kezdődik és valami disznósággal végződik. Fogadd el a kommunizmus magasztos céljait, aztán írjál besúgói jelentéseket a titkosrendőrségnek. Fogadd el a liberális szabadverseny nyitott eszméit, s dugd szegényházba megvénült anyádat. Krisztus szerelméért fojtsad el nemi vágyaidat. Mikor egy általános igazságot mondanak neked, amely előnyöket kínál és áldozatokra biztat, gyanakodjál, mint a piacon. Az árusnak, tudjad, kedvesebb a saját érdeke, mint a tiéd. Gondolkozz, hogyan szolgálja ez a nemes eszme az ő érdekét, téged pedig hogyan fog megkárosítani. Minden ideológiában egy igaz érdeked és egy nagy szélhámosság házasodik. Gyanakodj a kultúrára, tele van ideológikus ítéletekkel, s ezek mind be akarnak csapni. Amikor kinyitsz egy újságot vagy egy könyvet, amikor kinyitod a televíziót, amikor meghallgatod valakinek a véleményét, ne légy kevésbé gyanakvó, mint amikor a zsibvásárra mégy. Legfőképpen akkor rándulj össze éberen, amikor valaki patétikusan beszél, tetszik nagyon, amit mond? Lelkesülsz? Vigyázz, zsebtolvajjal állsz szemben, aki a bűvészmutatványoknak is mestere. Kultúra nélkül unatkoznál, kultúra nincsen szélhámosság nélkül. Szórakozz, de ne menj lépre, figyeld a bűvészt, hogy csinálja? Hidd el, a kisnyúl, amit a kalapból kiránt, ott lapult korábban is, nem csodás látomás. A kultúra érdekek eladásának olajozottabb vagy csikorgóbb technikája. Miért ne becsülnéd a szellemes technikát? Csak komolyan ne vedd.”
*
Milyen emberek legyünk? Konrád szerint a felemelt mutatóujjak emberei kerülendők. Tanítóbácsik, leckéztetők, inkvizítorok. De legfőképp: kellemetlen figurák:
„Nem tudom, emberi fajtánk mekkora része tartozik az ítélkezők és tanácsadók alfajába. Közülük kerülnek ki a fennálló rend szenvedélyes védelmezői és szenvedélyes támadói egyaránt. A tréfában szeretnék kimutatni az aljast, a játékban a veszedelmest, ha nevetsz, mindig találnak ürügyet, hogy komolyságra intsenek, az ajkuk többnyire lefelé görbül, s büszkén látják lelki mozivásznukon magukat, ahogy komoran néznek a messzeségbe. Ők az engesztelhetetlenek, akik nem tudnak megbocsátani. Akik ha egyszer csalódtak valakiben, boldogan tagadják meg tőle legközelebb a köszönést. Imádnak megsértődni, s olyan önérzetesek, hogy ezt a puffadt önérzetet nem tudod meg nem sérteni. Minden szót aszerint mérlegelnek, hogy az hízeleg-e nekik, vagy ellenük irányul-e. Hogy találó-e, érdekes-e, az nekik semmi. Kedvtelve fakadnak ki szenvedélyes dühkitörésekbe, lelkük magömlése ez. Ritkán lehet velük jót nevetni a dolgok állásán, ezért nem nagyon jó együtt lenni velük. Moralisták, nevelők, harcosok. Megmondják a magukét, tetszenek maguknak, amikor az asztalra csapnak. Üdvtanuk van, kiválasztott bírák, gyógyító mesterek. A többieket vagy bűnösnek, vagy betegnek nézik, mert szüntelenül saját normáikhoz mérik őket. Tartanak tőle, hogy nincsen igazuk, ezért szakadatlanul leszólják a többiek igazát. Nem sok örömöt lelnek sem a munkájukban, sem a társaslétben, sem a szerelemben, s ezt nemcsak leleményesen, de mindig ünnepélyesen próbálják megbosszulni.”
*
Itt meg arról beszél, amiről ne feledkezzetek meg ti se, hogy a filozófia, egyáltalán: a kultúra, nagy dolognak látszik ugyan (az is persze), de mégis csak emberek csinálják. (Ahogy Cioran mondta: „Csak azért hiszünk olyan naivan az eszmékben, mert elfeledkezünk róla, hogy emlősök találták ki őket"):
„Van-e olyan filozófia, amely nem a nyelve révén az? Nemcsak olyan irodalom tehát, amelynek szűkös és elvont a szótára. Egy ember reflexiója az emberekről általában. De ki ez a filozófus? Angyal, más bolygó küldötte, hogy így fölénk emelkedik? Nem, egy ember közülünk. Azt tudja, amit olvasott, tapasztalt, amit gondol, ugyanazt amit az író is, amennyit ő maga – nem a diszciplinája, nem az akadémiai közössége – személyesen tud. Reprodukálható kísérleti bizonyítékai nincsenek, a megfigyelő nem komplexebb, mint a megfigyeltek.”
*
És a filozófia, a filozófusok fölényéről:
„A filozófia eddig parancsolgatás volt a tudatlanoknak. Ezután is az lesz, nem gyónás, nem. A konfesszió: irodalom, egy ember beszél, semmi több, semmi tekintélyes. A tudás elismerheti önmagáról, hogy színház. A filozófus itt áll teljes bizonytalanságában, mert nem tudja, hogy mi vár rá életében és holta után, s kínjában elkezd tanítani. Meglepő. A törvény: a halandó imája vagy halálsikolya.”
*
A félelem megeszi a lelket. Merj gondolkodni:
„A szabadság bennünk van, mint egy rejtett hőforrás, csak meg kell nyitni. Többre vagyunk képesek, érdekesebbek vagyunk, mint véljük. Csak azért nem vagyunk tehetségesebbek, mert félünk. Az eszünk nem mer ötletesebb mozdulatokat tenni. Átadni magad a szabadságodnak izgalmasabb, mint beállni egy terrorszervezetbe. Hazudozás nélkül egyensúlyra jutni környezeteddel holtigtartó munka. Tartozol a testi egészségednek azzal, hogy azt csináld, ami a lelkiismeretednek jólesik. Ezt legalább annyi ésszel kell megtervezni, mint egy kertészüvegház betelepítését. Nem baj, ha a sorsod érdekesebb, mint amilyennek látszott. Légy a saját munkaadód, az intézményes munkaadók: a te eszközeid. Hozzásegítenek ahhoz, amit eredetileg is csinálni akartál. Ne törődj bele a beletörődésbe.”
*
Ne legyél hülye, merj szabad lenni, mert az sokkal érdekesebb:
„Az autonómia kalandjának vállalása olyan belső esemény, mint a megtérés vagy a szerelem. Úgy dönteni, hogy szabadabb akarsz lenni, mint amilyen vagy: elvarázsoltság, amelyről nem muszáj számot adni senkinek. Ez alázatos döntés, azzal kezdődik, hogy életeden elgondolkodol, s nem fogadod el, ami megszégyenítően értelmetlen, még akkor sem, ha te műveled azt. Alakítsuk át a hatalmi viszonyokat társas-viszonyokká, az alárendelt helyzeteket mellérendelt helyzetekké, az ítélkező kapcsolatokat megértő kapcsolatokká: kezdjük a saját családunkkal. Aki tenni akar valamit a szabadságért, az ne húzódjon vissza a társadalmi élet színtereiről, legyen jelen és mondjon igazat rajtuk, ez nehezebb. Az autonómia több, mint ellenállás: a helyzet alkotó túlhaladása, a meglévő nyilvánosság tágítása. Kérdezz mindenkit, amíg a kölcsönös jóakarat áramlása meg nem indul, mondd a magadét mindenkinek, éppolyan jó, ha az utcaseprőnek, mint a miniszternek. Szabadságodnak te magad vagy a legmegbízhatóbb védelmezője, sokkal jobban félhetnél, ha fegyveres őrség venne körül. Beszélgessünk olyanokkal, akik másképp gondolkodnak, mint mi. Hátha csak azért, mert nem jól értjük egymást. Hol a szabadságunk, ha nem gyakoroljuk a főnökünkkel, a fiúnkkal? Tegyük, ami tőlünk telik, a többi nem a mi dolgunk, ki-ki úgy válaszol rá, ahogy tud.”
Ez társadalomfilozófiai esszé, laza kis fragmentumok sorozata: politikafilozófiai észrevételek, jóízű-mesélős észrevétel-bombák. De egy másik hasonlat lenne még jobb: ezek kis méregerős kávék, de felhabosítva, hosszú kávénak feleresztve. Az ember nem is érzi, milyen tömények. Elszopogatja. Az államhatalom persze, a 80-as években, azonnal érezte. Eléggé ki is volt. Konrád meg, gondolom, vigyorgott. Börtöntől akkortájt már nem nagyon kellett félnie, az meg, hogy legálisan nem jelenhettek meg írásai, nem volt számára annyira érdekes. Ki lehetett bírni. Konrádnak mindig is jó természete volt.
Az Antipolitika koncepciója az, hogy a vasfüggönyös világban ne legyünk politikusok, mert az valamelyik hatalmi érdek felvállalását jelenti, ami korlátolt dolog. De ne legyünk apolitikusok se, vagyis a politikától elfordulók, attól gyáván elpucolók, mert az meg sunyi dolog. Hanem legyünk antipolitikusok: olyanok, akik a politikusok ellen, nem-reálpolitikusként, hanem az épp létező kényszerekre fittyet hányva mintegy szembegondolkodnak a politikával.
Mert hogy is van ez a dolog? Így valahogy:
„Az ideológiák természetüknél fogva megzavarják tudatomat, egyik minőségemet szembefordítják a másikkal, egyiknek a nevében elnyomják a másikat. Az ideológikus skizofréniák kombinatorikája végtelenül változatos. Mind valami nemes ajánlattal kezdődik és valami disznósággal végződik. Fogadd el a kommunizmus magasztos céljait, aztán írjál besúgói jelentéseket a titkosrendőrségnek. Fogadd el a liberális szabadverseny nyitott eszméit, s dugd szegényházba megvénült anyádat. Krisztus szerelméért fojtsad el nemi vágyaidat. Mikor egy általános igazságot mondanak neked, amely előnyöket kínál és áldozatokra biztat, gyanakodjál, mint a piacon. Az árusnak, tudjad, kedvesebb a saját érdeke, mint a tiéd. Gondolkozz, hogyan szolgálja ez a nemes eszme az ő érdekét, téged pedig hogyan fog megkárosítani. Minden ideológiában egy igaz érdeked és egy nagy szélhámosság házasodik. Gyanakodj a kultúrára, tele van ideológikus ítéletekkel, s ezek mind be akarnak csapni. Amikor kinyitsz egy újságot vagy egy könyvet, amikor kinyitod a televíziót, amikor meghallgatod valakinek a véleményét, ne légy kevésbé gyanakvó, mint amikor a zsibvásárra mégy. Legfőképpen akkor rándulj össze éberen, amikor valaki patétikusan beszél, tetszik nagyon, amit mond? Lelkesülsz? Vigyázz, zsebtolvajjal állsz szemben, aki a bűvészmutatványoknak is mestere. Kultúra nélkül unatkoznál, kultúra nincsen szélhámosság nélkül. Szórakozz, de ne menj lépre, figyeld a bűvészt, hogy csinálja? Hidd el, a kisnyúl, amit a kalapból kiránt, ott lapult korábban is, nem csodás látomás. A kultúra érdekek eladásának olajozottabb vagy csikorgóbb technikája. Miért ne becsülnéd a szellemes technikát? Csak komolyan ne vedd.”
*
Milyen emberek legyünk? Konrád szerint a felemelt mutatóujjak emberei kerülendők. Tanítóbácsik, leckéztetők, inkvizítorok. De legfőképp: kellemetlen figurák:
„Nem tudom, emberi fajtánk mekkora része tartozik az ítélkezők és tanácsadók alfajába. Közülük kerülnek ki a fennálló rend szenvedélyes védelmezői és szenvedélyes támadói egyaránt. A tréfában szeretnék kimutatni az aljast, a játékban a veszedelmest, ha nevetsz, mindig találnak ürügyet, hogy komolyságra intsenek, az ajkuk többnyire lefelé görbül, s büszkén látják lelki mozivásznukon magukat, ahogy komoran néznek a messzeségbe. Ők az engesztelhetetlenek, akik nem tudnak megbocsátani. Akik ha egyszer csalódtak valakiben, boldogan tagadják meg tőle legközelebb a köszönést. Imádnak megsértődni, s olyan önérzetesek, hogy ezt a puffadt önérzetet nem tudod meg nem sérteni. Minden szót aszerint mérlegelnek, hogy az hízeleg-e nekik, vagy ellenük irányul-e. Hogy találó-e, érdekes-e, az nekik semmi. Kedvtelve fakadnak ki szenvedélyes dühkitörésekbe, lelkük magömlése ez. Ritkán lehet velük jót nevetni a dolgok állásán, ezért nem nagyon jó együtt lenni velük. Moralisták, nevelők, harcosok. Megmondják a magukét, tetszenek maguknak, amikor az asztalra csapnak. Üdvtanuk van, kiválasztott bírák, gyógyító mesterek. A többieket vagy bűnösnek, vagy betegnek nézik, mert szüntelenül saját normáikhoz mérik őket. Tartanak tőle, hogy nincsen igazuk, ezért szakadatlanul leszólják a többiek igazát. Nem sok örömöt lelnek sem a munkájukban, sem a társaslétben, sem a szerelemben, s ezt nemcsak leleményesen, de mindig ünnepélyesen próbálják megbosszulni.”
*
Itt meg arról beszél, amiről ne feledkezzetek meg ti se, hogy a filozófia, egyáltalán: a kultúra, nagy dolognak látszik ugyan (az is persze), de mégis csak emberek csinálják. (Ahogy Cioran mondta: „Csak azért hiszünk olyan naivan az eszmékben, mert elfeledkezünk róla, hogy emlősök találták ki őket"):
„Van-e olyan filozófia, amely nem a nyelve révén az? Nemcsak olyan irodalom tehát, amelynek szűkös és elvont a szótára. Egy ember reflexiója az emberekről általában. De ki ez a filozófus? Angyal, más bolygó küldötte, hogy így fölénk emelkedik? Nem, egy ember közülünk. Azt tudja, amit olvasott, tapasztalt, amit gondol, ugyanazt amit az író is, amennyit ő maga – nem a diszciplinája, nem az akadémiai közössége – személyesen tud. Reprodukálható kísérleti bizonyítékai nincsenek, a megfigyelő nem komplexebb, mint a megfigyeltek.”
*
És a filozófia, a filozófusok fölényéről:
„A filozófia eddig parancsolgatás volt a tudatlanoknak. Ezután is az lesz, nem gyónás, nem. A konfesszió: irodalom, egy ember beszél, semmi több, semmi tekintélyes. A tudás elismerheti önmagáról, hogy színház. A filozófus itt áll teljes bizonytalanságában, mert nem tudja, hogy mi vár rá életében és holta után, s kínjában elkezd tanítani. Meglepő. A törvény: a halandó imája vagy halálsikolya.”
*
A félelem megeszi a lelket. Merj gondolkodni:
„A szabadság bennünk van, mint egy rejtett hőforrás, csak meg kell nyitni. Többre vagyunk képesek, érdekesebbek vagyunk, mint véljük. Csak azért nem vagyunk tehetségesebbek, mert félünk. Az eszünk nem mer ötletesebb mozdulatokat tenni. Átadni magad a szabadságodnak izgalmasabb, mint beállni egy terrorszervezetbe. Hazudozás nélkül egyensúlyra jutni környezeteddel holtigtartó munka. Tartozol a testi egészségednek azzal, hogy azt csináld, ami a lelkiismeretednek jólesik. Ezt legalább annyi ésszel kell megtervezni, mint egy kertészüvegház betelepítését. Nem baj, ha a sorsod érdekesebb, mint amilyennek látszott. Légy a saját munkaadód, az intézményes munkaadók: a te eszközeid. Hozzásegítenek ahhoz, amit eredetileg is csinálni akartál. Ne törődj bele a beletörődésbe.”
*
Ne legyél hülye, merj szabad lenni, mert az sokkal érdekesebb:
„Az autonómia kalandjának vállalása olyan belső esemény, mint a megtérés vagy a szerelem. Úgy dönteni, hogy szabadabb akarsz lenni, mint amilyen vagy: elvarázsoltság, amelyről nem muszáj számot adni senkinek. Ez alázatos döntés, azzal kezdődik, hogy életeden elgondolkodol, s nem fogadod el, ami megszégyenítően értelmetlen, még akkor sem, ha te műveled azt. Alakítsuk át a hatalmi viszonyokat társas-viszonyokká, az alárendelt helyzeteket mellérendelt helyzetekké, az ítélkező kapcsolatokat megértő kapcsolatokká: kezdjük a saját családunkkal. Aki tenni akar valamit a szabadságért, az ne húzódjon vissza a társadalmi élet színtereiről, legyen jelen és mondjon igazat rajtuk, ez nehezebb. Az autonómia több, mint ellenállás: a helyzet alkotó túlhaladása, a meglévő nyilvánosság tágítása. Kérdezz mindenkit, amíg a kölcsönös jóakarat áramlása meg nem indul, mondd a magadét mindenkinek, éppolyan jó, ha az utcaseprőnek, mint a miniszternek. Szabadságodnak te magad vagy a legmegbízhatóbb védelmezője, sokkal jobban félhetnél, ha fegyveres őrség venne körül. Beszélgessünk olyanokkal, akik másképp gondolkodnak, mint mi. Hátha csak azért, mert nem jól értjük egymást. Hol a szabadságunk, ha nem gyakoroljuk a főnökünkkel, a fiúnkkal? Tegyük, ami tőlünk telik, a többi nem a mi dolgunk, ki-ki úgy válaszol rá, ahogy tud.”
Egy lehetséges B tételről volt itten szó. Merj belegondolni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése